„Nehéz, képzeletbeli köd ereszkedett a helységre. Az ablakon csak kevés napfény áramlott be. Odakint sem volt valami jó idő. Az egész szoba hideget árasztott. A fehér falak, és a fehér kőpadló ridegnek, és ismeretlennek mutatta az egész kórházi szobát. A bal oldali falnál egy ágy állt. Az egész szoba berendezését csak ez az ágy és egy kis fehér kanapé alkotta. A csendet csak az EKG hangja zavarta meg. Sípolása élesen vágott az emberi fül hallójárataiba. Az ágyon egy rózsaszín hajú lány feküdt. Valamikor még vidáman múlatta az időt barátaival, most pedig itt fekszik ezen a kórházi ágyon, mint valami élettelen tárgy. Egyetlen jele annak, hogy még él, az a fel-lemozgó mellkasa. Lassan de biztosan, már egyedül lélegzik. Egy napja vették le a lélegeztető gépről. Az elmúlt napok eseményei megrázóak voltak a lány számára, és az őt körülvevő emberek számára is.”

Tizennégy évesen kezdtem írni. 2006-ban. A fenti idézet az első regényem legelső bekezdése. Fanfiction, a címe pedig Emlékezetvesztés. Újra olvasva a fejezeteket, ha ma kezdenék bele, sok mindent máshogy írnék le, mégsem volt egyetlen perc sem, mikor eszembe jutott volna, hogy újra írom az egészet, mert a benne rejlő hibák építették az írói vénát bennem a legjobban. Na, meg az olvasók visszajelzései. Az évek során nagyon sok történettel próbálkoztam. Voltak rövidebbek és hosszabbak is egyaránt. Volt, amelyiket egyáltalán nem tettem közzé, volt amelyikhez viszont heti szinten írtam a folytatásokat. Volt fanfiction, volt saját szereplős regény is. Kísérleteztem magamon, a szereplőimen és az olvasókon is.

Szóval ez alapján itt van öt hiba, amit írás során vétettem, hátha segít, hogy te ne kövesd el őket:

1. Nem körvonalaztam rendesen a szereplőket

Mikor fanfictiont ír az ember, bizonyos szempontból könnyebb dolga van, mintha saját szereplőket vonultatna fel. Megspórolhatja a karakterek kitalálását, hiszen azokat már valaki megalkotta úgy, ahogy vannak, nem kell azon törnünk a fejünket, hogy az adott karakterhez vajon jobban illik-e a fekete haj, mint a szőke, vagy esetlegesen hogyan viszonyul egy másik karakterhez. Ezek a már meglévő fizikai és szellemi tulajdonságok viszont gyakran abba a hibába sodorják az írót, ahogy engem is, hogy egyáltalán nincs hangsúly a szereplők körvonalazásán. Feleslegesnek tartjuk leírni, hogy milyen színű a haja, vagy a szeme, mert azt mindenki tudja, ahogyan azt is, hogy mit szeret, és mit nem.

Ezzel viszont olyan eleven részektől fosztjuk meg az olvasót, amire, véleményem szerint, minden történetnek szüksége van. Hiába tudjuk, hogy Kishimoto Sakurájának rózsaszín a haja, és zöld a szeme, akkor is érdemes egy rövidebb leíró részben taglalni ezeket a tulajdonságokat, mert ettől válik elevenné a jelenet. Itt persze nem nyers leírásra kell gondolni, hanem a jelenetbe finoman illeszkedő apró részletekre. Ez természetesen él akkor is, ha saját szereplős regénybe fogunk. Olykor a fejünkben annyira tisztán látjuk a saját karaktereinket, hogy egy rész leírásánál egyáltalán nem koncentrálunk arra, hogy ezt átadjuk az olvasónak is.

2. Túl sok szereplőt vonultattam fel

Egy több nézőpontos történet során az embernek párhuzamosan kell vinnie több szálat. Általában kettő vagy háromnál nem tanácsosabb többet írni. Ha ennél több szereplő bőrébe kell bújni, széteshet a történet, illetve akaratlanul is hasonlítani kezdenek egymásra a karakterek, és könnyen abba a hibába csúszhatunk, hogy unalmasak lesznek. Az írónak bele kell bújnia az adott karakter agyába, és ezt nehéz megtenni sok szereplő esetén. Az egyik történetem során öt (igen, jól olvasod) ember szemszögéből is megpróbáltam kifejezni magam, aminek az lett az eredménye, hogy egyik nézőpont sem lett rendesen kibontva, összecsapottnak hatottak a részek, és a főszereplők hangsúlya is elveszett. Saját hibámból okulva, azt tanácsolom, hogy előzetesen mérd fel, hogy mennyi szereplő nézőpontjának kibontására van kapacitásod, és ha azt veszed észre valamelyiknél, hogy nem megy az elvonatkoztatás a többitől, akkor meg is érkeztél ahhoz a bizonyos határhoz.

3. Nem döntöttem el, hogy hová tart a történet

A legtöbben, ahogyan én is, nagyon sokszor úgy kezdtem bele az írásba, hogy volt egy jó ötletem, de csak fejezetről fejezetre gondolkodtam. Nem képzeltem el, hogy mi fog történni a későbbiekben, hagytam, hogy vigyen az áradat. Ez olykor jó, mert ilyenkor is jönnek nagyon jó ötletek, de ha ez az állapot sokáig áll fenn, és elengedjük a gyeplőt, akkor a cselekmény csak úgy vaktában vágtázik majd. Egy jó erős alapból, nagyon sok szerteágazó kis cselekményszál lesz, amelyek elkezdenek teljesen külön életet élni, nem kapcsolódva a fő ághoz. Az olvasó meg csak ide-oda kapkodja majd a fejét, és nem érti majd, hova tart az egész. Egyszerűen elfárad a történet, és nem csak az olvasó, hanem az író is megunja.

Most már úgy indulok neki egy teljesen új történet megírásának, hogy igyekszem már az elején feltenni magamnak néhány kérdést az alap ötlettel és a karaktereimmel kapcsolatban. Milyen utat akarok bejáratni a főszereplőmmel? Milyen jellemfejlődésen kell keresztülmennie a történet végéig? Nem csak a főszereplőnek, hanem mindenkinek. Ki hogyan kapcsolódik a másikhoz, és mikor szükséges belépnie a cselekménybe? Rögtön az elején, vagy csak később? Milyen eredményt akarok elérni a végére? Hol legyen a tetőpont?

Tegyél fel magadnak minél több releváns kérdést!

4. Logikai bukfenc

Egy hosszú, rengeteg fejezetből álló történet során, magának az írónak is nehéz visszaemlékezni, hogy mi történt korábban. Főleg, ha a fejezetek írása között van, hogy több hónap is eltelik. Ez nem is baj. Nem kell mindent fejben tartani, de jó, ha van egy minimális kis jegyzetünk, amely segít a főbb irányvonalak megtartásában. A Tehetségek iskolája most jár a 98. fejezetnél, én viszont csak a felénél jöttem rá, hogy szükségem van egy segítő jegyzetre, hogy tudjam, milyen szálakat nem varrtam még el, illetve, hogy mi az, amit biztosan nem írhatok. Ugyanis nekem már sikerült a 10. fejezetnél elkövetni az egyik legnagyobb hibát, amit szerintem egy író elkövethet. Óriási logikai bukfencet írtam.

Az alaptörténet szerint a férfi főszereplő egyetlen különleges képességét sem tudta használni a főszereplő női karakteren (amit az előtte lévő fejezetekben nem egyszer ki is emelek), de mikor az megsebesül varázslatos módon meg tudja gyógyítani. Megírtam, közzé tettem, és aztán jöttek az értetlen olvasói visszajelzések teljesen jogosan. De mivel egy online folytatásos regényről beszélünk, nincs visszaszívási lehetőség. Nem mondhatja az író, hogy „Srácok, ezt nagyon elszúrtam. Újra írom azt a részt.” mert az teljesen kiábrándító. Ehelyett jó pár órába telt, mire kiötlöttem azt, amivel a következő fejezetben feloldhatom a logikai bukfencet.

Ezt a kis fejfájást persze elkerülhettem volna, ha jobban odafigyelek, és használok egy minimális jegyzetet.

5. Nem tudtam befejezni a történetet

Lassan tizenkét éve foglalkozom hobbi szinten írással, és ezalatt az idő alatt rengeteg olyan történetet írtam, amelynek végül nem lett befejezése, holott az olvasók várták volna, mert közzé tettem. Nagy hévvel vetettem bele magam újabb és újabb sztorik megírásába, de az idő múlásával rájöttem, hogy maximum kettőt vagyok képes párhuzamosan vinni. Az online regények nagy része nem egyszerre kerül fel a világhálóra, így az olvasók folyamatosan szerethetnek bele egy történetbe, akárcsak egy sorozatnál. Nagy csalódottságot tud okozni az olvasókon felül az író számára is, ha félbe marad egy cselekmény.

Személy szerint, én ilyenkor mindig azt érzem, hogy az olvasóim mellett a karaktereimet is cserbenhagytam.