Cseresznyevirág-szirmok

Lelyma

Bizalom

2019. június 2.

Talking to the moon

Tryin’ to get to you

In hopes you’re on the other side

Talking to me too

Or am I a fool who sits alone

Talking to the moon

Neji úgy érezte, valami nagyon bensőségeset pillantott meg, amihez nem lett volna joga. Csak edzeni szeretett volna menni, de fogalma sem volt róla, hogy miután – egyáltalán nem helyesen – kihallgatta a beszélgetésüket Sakuráról és a terveiről, ott fogja találni Hinatát és Narutót, akit talán soha életében nem látott így sírni. Látta szomorúnak persze, kétségbeesettnek talán, de így… Ilyen elkeseredettnek… soha.

Ha nem tudta volna miért, azt mondta volna, hogy szánalom, amit művelnek.

De Neji tudta, ahogyan azt is, hogy az a kettő nem fogja egyhamar elengedni egymást. Már elfogadta, hogy összetartoznak. És, hogy szükségük van egymásra.

Ha gondolta volna, hogy ez lesz, nem hallgatózott volna, győzködte magát, miközben halkan hátralépett az ajtófélfától.
Úgy érezte, egy kiadós séta nagyon jót tenne neki. Ki kellett szellőztetnie a fejét. Vagy egy kiadós verekedés sem ártott volna, de megrázta a fejét a gondolatra.

Nagyot sóhajtott. Nem kereshette állandóan a bajt.

Viszont, néha a baj kereste őt.

Egy hirtelen gondolattól vezérelve tehát sarkon fordult és berontott a terembe, ahol Hinata és Naruto még mindig egymás karjában voltak. Riadtan pillantottak rá.

– Fél órátok van, hogy összeszedjétek a szánalmas seggeteket. Étel, fegyver – vetette oda, nem magyarázva semmit. – Az erdőben találkozunk.

Szerencsére nem kellett magyarázni, milyen erdőben, és hol. Az Akadémia hátsó bejárata egy játszótérre nyílt, ahonnan könnyen ki lehetett szökni az udvarról a szomszédos erdőbe.
És ők gyerekként mindig kiszöktek.
Aztán idősebb korukban is gyakran találkoztak ott, ha valami fontos dolgot kellett megbeszélniük.

És Neji biztos volt benne, hogy az elmúlt években aligha volt bármi fontosabb, mint ez az ügy. Sakurának szüksége volt rájuk. Sakurának szüksége volt a barátaira.

A következő útja Ino házához vezetett. Egyszerre meglepetten és megkönnyebbülten konstatálta, hogy Shikamaru a lánnyal egyszerre pattant fel a kanapéról, amikor valami vadember módjára feltépte az ajtót. Legalább nem kellett kitérőt tennie, és elmenni a Nara-birtokra.

Nagyjából ugyanolyan kedves hangon, ugyanazt vetette nekik oda, mint amit Narutóéknak, majd el is tűnt. Ino és Shikamaru tanácstalanul, de aggodalmasan néztek össze. Nem tudták, mi ütött Nejibe, de érezték a parancsot a szavaiban, amit egyszerűen nem tagadhattak meg. Nem azért, mert Nejitől származtak, hanem mert a férfi szeme ijesztően eltökélt és ellentmondást nem tűrő volt.

– Étel…? Fegyver? Mégis…

– Azt hiszem, tudom, mire készül – szakította félbe Shikamaru. – Csak azt nem értem, hol van Naruto…

Ino nem válaszolt, csak összeszorított szájjal besietett a szobájába. Shikamaru várta a hangos csapódást, ahogy a lány bevágja maga mögött az ajtót, de az csak nem jött. Így hát utána indult, és megállt a küszöbön. Hanyagul nekitámaszkodott az ajtónak, miközben nézte, ahogy Ino átöltözött. Már rég túl voltak a szégyenlősségen, Inót pedig nem zavarta egyáltalán, hogy Shikamaru látja a fehérneműjét. Pláne nem most.

– Ezt nem gondolod komolyan, ugye? – a fiú tudta, hogy nem kell kifejtenie, miről beszél.

– Te meg azt nem gondolod komolyan, hogy hagyom Sakurát a vesztébe rohanni, ugye? – förmedt rá Ino. – A legjobb barátomat?

Shikamaru tudta, hogy ezzel az Inóval nincs értelme vitatkozni, ugyanolyan makacs volt, mint Sakura. Ha egyszer valamit a fejébe vett…

– Hazamegyek összepakolni – vetette oda foghegyről a lánynak, majd amikor csak egy sértődött morgást kapott válaszul, sarkon fordult.

Igen, Shikamaru valóban hazament, de nem feltétlenül azért, hogy pakoljon. Biztos volt benne, hogy Ino – akármennyire is haragszik rá jelenleg – tudja, hogy a fiú túl lusta lenne bármiféle ételt magával cipelnie. Így ezt mindig is Ino (és Choji) tette.

A cipőjét le sem véve rohant végig a lakáson, amint talált egy üres papírt és tollat, remegő kézzel írni kezdett. Tudta, hogy Neji titokban akarja végrehajtani a kis akcióját, de nem hagyhattak maguk mögött ekkora káoszt. Pláne, hogy Kakashi tudott mindent. Az első levél neki szólt.

„Sakura keresésére indultunk. Nem volt idő értesíteni Tsunade-samát. Shikamaru”

A fiú ketté tépte a lapot, megfordította és újra írni kezdett, de aztán lesatírozta. Ezt megismételte még párszor, fogalma sem volt, mit írhatna. Tudta, hogy most nagyon okosnak kell lennie. Rengeteg minden múlott azon a pár soron, amit lekörmölt maga elé.

A küldetésük sikere.
Sakura élete.
Az életük.

„Sakura az Akatsuki után ment. Itachi titka kiderült. Kakashi tud mindent, megbízható.”

Ezt már nem írta alá, de tudta, hogy előbb-utóbb, úgyis kiderül, hogy ki írta. Nagyot sóhajtott, majd megdörzsölte a halántékát. Csak ennek a rémálomnak legyen vége…

Magára kapta a kabátját, pár perc alatt összeszedte a legszükségesebb felszereléseit, és a hátára csatolta a fegyvereit. Fogalma sem volt, hogy mi vár rájuk ezen a vakmerő küldetésen.

Mielőtt besétált volna a fák közé, Shikamaru a többiek tudta nélkül megejtett egy gyors kitérőt a Hokage-toronyhoz és Kakashi lakásához is. Remélte, hogy elegendő volt az a két sor, hogy megakadályozza a másnap reggeli a totális pánikot.

***

– Délutánra odaérünk – jelentette ki Sasuke, a szokottnál halkabban, mire a lány bólintott.

Egy réten sétáltak át éppen, mintha valahogy egyiküknek sem fűlött volna a foga a futáshoz. Pedig Sakura lába szépen begyógyult, egy heg ugyan maradt utána, de erre számított is.

A nap már magasan járt, tehát ez azt jelentette, hogy alig pár órányira vannak a rejtekhelytől. A kígyó rejtekhelyétől. Sakurát kirázta a hideg, ha csak belegondolt. Tudta, hogy izgatottnak kellett volna lennie, de az egyetlen dolog, amit érzett, az a kétely volt.

Biztos jól tette, hogy elindult erre az eszement küldetésre? Megölni Orochimarut?

Az összes eddigi bátorsága és magabiztossága elszállt, a kezeit ökölbe szorította, hogy ne látszódjon remegésük. Már nem fordulhat vissza. Sok – nem, rengeteg minden múlott most rajta. Rajtuk.

Ha ez sikerül, talán hősként fogja őket ünnepelni mind az Öt Nemzet. Vagy árulóként kivégzik őket. Tisztában volt vele, hogy ez is egy lehetőség, és tudta, ha erre kerül a sor, a barátai nem lesznek képesek megakadályozni. Lehet, nem is akarnák, gondolta fanyarúan Sakura. Hiszen hazudott nekik. Ó, de még mennyit hazudott nekik!

– Holnapra halott lesz – Sasuke hangja rántotta ki az önmarcangolásból.

Sakura pár pillanatig meglepetten nézett, majd azon gondolkozott, mit válaszolhatna. Ha rákérdez, Sasuke azt hiheti, hogy kételkedik a képességeikben, azt pedig nem akarta. Ha egyetért, a fiú pedig azt gondolhatja, hogy túlbecsüli magát, és okot ad a gúnyolódásra.

Bár, ahogy most belegondolt, Sasuke nem gúnyolódott vele eddigi útjukon. Egyszer sem. Különös.
Sakura tudta, hogy nem volt könnyű a fiúnak úgy kitárulkoznia előtte. Annyi mindent bevallani, szavak nélkül. Megmutatni a sebezhető oldalát.

Sakura felsóhajtott. Úgy döntött, az arany középutat választja.

– És ha nem?

– Mi? – nézett rá Sasuke értetlenül, mire Sakura szinte zavarba jött. Szinte.

– Azt mondtad, holnapra halott lesz – köszörülte meg a torkát, majd határozottan a szemébe nézett. – És ha nem?

Sasuke nem válaszolt rögtön, mintha alaposan végiggondolná a kérdést. Aztán a válaszát. Hálás volt, hogy Sakura nem nyaggatja feleslegesen. Csendben lépdeltek egymás mellett, lassan közelítve a rét széléhez. Amint beértek a fák sűrű árnyékába, a hőmérséklet érezhetően lecsökkent, és Sasuke látta, ahogy a lány megborzong egy pillanatra.

– Fogalmam sincs – felelte végül.

A fiú nem nézett rá, de várta, hogy Sakura mondjon valamit. Amikor csak nem szólt semmit, megengedett magának egy pillantást oldalra. A lány maga elé nézett, egyik kezét nyugodtan pihentetve a katanája markolatán. Sasuke ismerte ezt az állapotot. A harc előtti feszültség ilyenkor a tetőfokára hág, és egyfajta gyilkos nyugalom veszi át az izgatottság helyét – nem mintha ő maga gyakran tapasztalta volna ezt az izgatottságot.

Viszont az nem tetszett Sasukénak, hogy Sakura már most a harcra készül. Még órák állnak előttük. Át kell beszélniük újra a tervet, ahhoz pedig szüksége van Sakura teljes körű figyelmére.

– Megállunk – jelentette ki hirtelen, és egy nagyobb fa tövére mutatott. – Ott.

– Mi? Miért?

– Pihennünk kell – vonta meg a vállát.

Sasuke elégedetten figyelte, ahogy Sakura szépen lassan kizökkent a korábbi csendes állapotából, és ledobta magát a fűre. Nézte, ahogy Sakura szinte elterül a földön, nagyot nyújtózva nézett a kék égre, miközben maga elé nyújtott kezeit vizsgálgatta. Enyhén remegtek, de Sasuke úgy döntött, nem tesz semmilyen megjegyzést. Úgyis tudták mindketten, nem lett volna semmi értelme.

Sakura hirtelen rápillantott, és nem volt elég ideje, hogy elkapja az arcáról a tekintetét. Rajtakapták. Sasuke esküdni mert volna rá, hogy látott egy kissé gúnyos fényt megvillanni a lány zöld szemében.

Ó, a zöld szemek.

Sasuke nem tudta nem észrevenni, hogy a lány szeme, ha rásütött a nap, pont olyan színűvé vált, mint a fű a talpuk alatt. Szóval, bárhová nézett, mindenhol Sakura szemét látta.

Tudta, hogy ennek idegesítenie kellett volna, mégsem érzett mást, csak…

Fogalma sem volt róla, mit érzett.

De tetszett neki, még ha nem is szívesen vallotta be magának. Így hát csak nézte, ahogy Sakura haja szétterült a füvön.
Ahogy a szeme ragyog a napfényben.
Ahogy a szája mosolyra húzódik. A szája…

– Tudod – szólt Sakura, megtörve a csendet egy kis idő után, tekintetét visszafordítva az égre. – Gyakran gondoltam rád otthon.

Sasuke hallotta azt is, amit Sakura direkt nem mondott ki. Hiányoztál.
Arra gondolt, hogy a lány így akar kompenzálni a korábbi őszinteségéért. Az emlékekért, amiket megmutatott neki.

– Nekem is gyakran eszembe jutottatok – felelte halkan, magán is meglepődve, hogy ezt csak ilyen könnyedén bevallja.

– Tényleg? – könyökölt fel Sakura, zöld szeme szinte lyukat égetett Sasuke arcába.

– Tényleg – szűrte a fogai között, miközben elnézett a fák közé.

– Gondolom, Narutót hiányoltad – kuncogott Sakura az egyértelműen zavart ábrázatán.

– Igen, őt is.

Sakura nem kérdezett vissza, nem húzta fel a szemöldökét érdeklődve, nem szólt semmi többet. Egy pillanatig még nézte tovább a fiút, majd visszahanyatlott a fűbe. Sasuke még jobban zavarba jött, maga sem tudta mitől.

Dühös lett magára.

Kényelmetlenül fészkelődött egy darabig, majd felsóhajtott.

– Ez nem jelent semmit, tudod – szólalt meg savanyúan. – A bátyám is gyakran eszembe jut, és őt csak meg akarom ölni.

Sasuke szeme a lányra villant, aki jól láthatóan megrezzent a bátyja említésére. Nem értette, miért, hiszen gyerekkoruk óta hallgatta tőle, hogy ez volt az álma. Ebben igazán semmi meglepő nem volt, akkor mégis miért volt olyan furcsa az arckifejezése?

– Biztos vagy benne? – kérdezte Sakura alig hallhatóan.

– Ez meg mit jelentsen? – förmedt rá hitetlenkedve a fiú.

Mégis, miről beszél ez a lány? Még hogy biztos-e benne? Hogy ne lenne biztos? Erre készült egész életében. Ez volt… az álma. Erre tette fel mindenét… az életét.

– Semmit – felelte végül halkan Sakura, és behunyta a szemét.

Sasuke nem tudott megnyugodni. A lány kérdése felkavarta. Felkavart benne valamit, bár még maga sem tudta, hogy pontosan mit.

Biztos volt benne?

Hát, muszáj volt neki, döntötte el egy kis idő után.

Ha nem lenne… Az egész eddigi élete hiábavaló volt. Erre a gondolatra majdnem elfogta a hányinger. Rájött, mit akart kérdezni Sakura – legalábbis úgy gondolta.

Ha megölte Itachit, utána mi lesz? Ez volt az igazi kérdés.

Hiszen, ha az eddigi életét Itachinak szentelte, akkor mi lesz Itachi után? Hogy lesz képes… élni? Erősödött a hányingere. Megrázta a fejét, mintha ezzel kitisztíthatná a bátyja összes nyomát az emlékeiből.

Bárcsak ilyen egyszerű lett volna.

A feje tele volt jó emlékekkel Itachiról. És ez ezerszer rosszabb volt, mintha csak szörnyű és rossz dolgokra emlékezne. Nem mintha a mészárlás nem lett volna borzalmas, de ez is – mint minden – egy idő után elhalványult. Viszont a többi… Ó, igen, a többi jó emlék volt. És fájt rájuk gondolnia. Ezek már csak fájdalmasan jó emlékek voltak, amik több szenvedést okoztak, mint örömöt.

Az összes erejével azon volt, hogy gyűlölje Itachit. Teljes szívéből. Éveket töltött ezzel.
De tudta, valahol a szíve mélyén nagyon is jól tudta, hogy nem tudná. Nem volt képes gyűlölni Itachit. Mert, Itachi… Itachi volt.

A bátyja.

Aki megtanította shurikent dobni, aki elkísérte az első napján az Akadémiára, aki letörölte a krokodilkönnyeit az arcáról, amikor sírt.

A bátyja, aki mindig szeretettel és odaadással a szemében nézett rá, akinek a legkellemesebb ölelése volt a világon, aki mindig kiállt az apjával szemben, és megvédte őt.

A bátyja, aki annyi mindent tanított neki, akivel cinkosan összenevettek az vacsoraasztalnál, akivel éjszakánként kiszöktek a teraszra, hogy együtt nézzék a Holdat.

Itachi azt mondta neki, hogy a Hold mindig vele lesz. Vigyázza az álmait éjszaka, nappal pedig láthatatlanul figyelni fogja minden lépését, hogy el ne essen az úton.

Sasuke úgy érezte, hogy azon az úton ő már rég elesett.

Talán már rég le is tért róla.
A Hold pedig hiába volt ott, nem segített, csak gúnyosan világított az arcába minden éjszaka, mintegy állandó emlékeztető számára, hogy mi történt vele.
Hogy mit tett a bátyja. Igen, a bátyja, aki minden reggel megsimogatta a fejét, aki elkísérte iskolába, és aki lemészárolta az egész családját. Kettétörve Sasuke életét.
Nem, nem is kettétörte. Gyökerestől vágta ki.

Ennek ellenére, érdekes módon, mégsem utálta a Holdat. Valahogyan az maradt az egyetlen dolog, ami a régi életére emlékeztette, a régi Itachira.

Kicsit olyan érzés volt, mintha maga a bátyja figyelné, nem a fehér korong az égen. Minden éjjel ott volt, minden nap, még olyankor is, ha nem látszott. Odaadással és türelemmel kísérte az úton, amit életnek nevezett. De azt is elfogadta már, hogy nem is élt ő igazán.

Nem, amióta meghalt mindenki, akit szeretett. Amióta az, akit mindennél jobban szeretett, elvette tőle mindenét, ami a világon volt, csak hogy aztán ő is eltűnjön.

És aztán arra kényszerítse, hogy vadásszon rá, gyűlölje, a halálát kívánja.

Hát nem kegyetlen?

Sasuke összeszorította szemét. Tudta, hogy ez most nem segít.

Az előttük lévő küldetésre kellett koncentrálnia, nem a bátyja után siránkozni. Tudta jól, és mégsem volt képes megakadályozni, hogy a szemébe könnyek gyűljenek egy pillanatra. Gyorsan megtörölte az arcát, majd futólag Sakurára pillantott. Meglepetten tapasztalta, hogy a lány zöld szemei is őt nézik.

Mindeközben fogalma sem volt, hogy alig egy lépésnyire tőle fekszik a megváltásának a kulcsa. Nem tudta, hogy a lány min emészti magát napok óta.

Sakura tudta, hogy nem helyes, amit tesz. Nem kellene Sasukét ábrándos tekintettel bámulnia, hanem beszélnie kellene a bátyjáról. Amíg még van rá lehetősége, tette hozzá szorongva magában.
Sasukénak joga van tudni az igazat Itachiról.

Sasuke igyekezett nem tudomást venni a lány merengő tekintetéről. Először ugyan azt hitte, őt nézi így, de aztán rá kellett jönnie, hogy valószínűleg elbambult. És pont olyan, mintha őt figyelné. Zavarta, hogy nem tudta, mire gondol Sakura. Zavarta, hogy nem tudta, mit váltotta ki azt a különös arckifejezést.

Ingerülten felpattant a fa mellől, és intett Sakurának, hogy indulnak. Meg sem várva, hogy a lány is felálljon a fűből, a fák közé vetette magát. Vagyis, vetette volna.

De egy vékony kéz fonódott hirtelen a csuklójára.

– Sasuke…

– Ne most – szólt rá sem nézve.

De a lány még mindig nem engedte el.
Sőt, egyre közelebb lépett. Szinte át is ölelhette volna, de csak megállt szorosan mögötte.
Sasuke érezte, ahogyan Sakura finoman a hátának dől, a fejét neki döntve. Ennek ellenére, nem mozdult egy tapodtat sem. Valamiért hagyta.

– El kell mondanom valamit – suttogta a lány. – Valami fontosat.

Sasuke nem felelt.

Ha őszinte akart lenni magával – és Sakurával szemben is –, egyáltalán nem érdekelte, mit akart mondani a lány. Ha annyira fontos lett volna, úgyis elmondta volna már. Jelenleg semmi nem érdekelte, ami nem volt hatással a küldetésükre. Nem engedhette, hogy bármi is elterelje a figyelmét.

– Ne most – ismételte, majd arrébb lépett.

A következő pillanatban azonban megpillantott egy elsuhanó árnyat a fák között. Sharingjanjai azonnal aktiválódtak, és a szíve szinte kihagyott egy ütemet, amikor rájött, mi is folyik körülöttük.

Sakura nem vett észre ebből semmit, csak azt érezte, hogy Sasuke megfeszült mellette. Hirtelen a fiú karjai köré fonódtak, és mélyen a szemébe nézve a füle mögé simított egy rózsaszín tincset.

– Sajnálom – Sasuke nem is suttogta, szinte csak formálta a szavakat, és Sakurának nagyon rossz érzése támadt.

Valami félresöpörte a haját a tarkójánál, mire a lány lassan lehunyta a szemét. Egy hideg katana élét érezte haja tövénél. Meg sem próbálta felvenni a harcot. Sasukéval nem. Most nem.

Még mindig csukott szemmel állt, de érezte, ahogy megrezzentek a faágak körülöttük. Hallotta, ahogy zizegtek a bokrok. Lépéseket is hallott, amik egyre közeledtek, és nem csak egy emberhez tartoztak. Szóval körbevették őket.

– Bíztam benned – lehelte ugyanolyan halkan, de a fiú meghallotta.

– Látod? A te hibád.