A szerelem sárga szalagja

So.Gia

A büntetésed: iskola!

2018. június 24.

– Hogy a jó életbe képzelted ezt?! Megtámadni valakit az egész szomszédság előtt? Most biztos mindenki azt gondolja, hogy barbarisztikus és agresszív vagy! Tudod, mennyi időbe telt megmagyaráznom Mrs. Thompsonnak, hogy nem vagyunk magunknak valók, csak mert eddig nem látogattuk meg a szomszédokat? És most ez! Így biztos nem tudunk beilleszkedni és így biztos nem találhatsz… Szóval, biztos nehezebb lesz barátokat találni, ha mindenki azt gondolja rólunk, hogy kulturálatlanok és erőszakosak vagyunk. Sokkal nehezebb.

– Sajnálom.

Miss Dolls leroskadt a szalon egyik elegáns zöld karosszékére, és a kezébe temette az arcát. Lassan beszívta és kifújta a levegőt, próbálta lenyugtatni magát. Violet csak ült a szembelévő karosszékben és a kezét dörzsölte. Az vörösen, véresen, és kicsit lüktetve ült az ölében a bevitt ütésektől. Persze nem tudott sokat ártani azoknak a hitványoknak. Nem volt se edzett, se erős, és a keze is vékonyka volt, de egy-egy ütést még bevitt mindkettőjüknek, mielőtt az emberek lerángatták őt róluk.

Steve Monsh és Henry Wilkinson voltak azok. Violet felismerte őket, amikor beverte az arcukat. Az a Steve fiú utána csak tapogatta a feldagadt szemét, az a Henry pedig mindent megtett, hogy elállítsa az orra vérét. Persze ez nem igazán számított a végére, lehet ismerte azokat, akik olyan durvaságokat mondtak, de ettől függetlenül még ő kapta a fejmosást. Még abban sem volt biztos, hogy azokat a fiúkat leszidták-e egyáltalán. Abban azonban biztos volt, hogy utálta őket.

– Mi a jó ég történt? – kérdezte végül Miss Dolls, amikor már úgy érezte, nem remeg a dühtől. Violet bűnbánóan nézett rá.

– Én csak… ők szörnyű dolgokat mondtak és én nem… – Violet nem tudta, hogy magyarázza el. – Én, nagyon ideges lettem és, sajnálom, tudom, hogy nem így kellet volna reagálnom. De ők… én…

– Hát bizony, hogy nem így kellett volna – csattant fel Miss Dolls, a hangja rekedtes volt a sok kiabálástól. Violet megszeppenve az ölébe nézett. Miss Dolls megint vett egy mély levegőt. – Mit mondtak?

– Mi? – Violet értetlenkedve nézett fel.

– Mit mondtak, ami így felzaklatott? Valami nagyon durva dolognak kellett lennie, ha ilyen agresszív tettekre ösztönzött.

– Ők…

Violet elhallgatott. Ezt nem mondhatta el. Ő neki is fájt, mélyen égették belülről a szavak, és ha csak eszébe jutottak, felfordult a gyomra, de Miss Dolls nem tudhatta meg. Mert őt kikészítené, ha tudná, mit híresztelnek róla. Violet pedig ezt nem akarta. Hiszen mégis csak ő volt az egyetlen, akit a barátjának mondhatott.

– Semmit – pillantott el Miss Dolls dühtől piros arcáról.

– Semmit? – kérdezte Miss Dolls, az idegei szélén táncolva. – Azért vesztél meg?

– Hát nem, de… – Violet megint elhallgatott.

– Igen? Mondjad nyugodtan – hajolt közelebb Miss Dolls. Violet nem szólalt meg. – Hát rendben.

Miss Dolls mélyet sóhajtott, és visszaült a helyére. Lesimította a nem létező gyűrődéseket a szoknyájáról, majd felállt és újra megismételte:

– Hát rendben. Ha nem akarod elárulni, akkor egyértelműen nincs más választásom, mint megírni az egészet az apádnak.

– Mi? – Violet úgy pattant fel a székéből, mintha szögbe ült volna. – Azt nem teheted!

– Dehogyis nem megtehetem! És meg is fogom tenni. Írok apádnak, beszámolok a szörnyű viselkedésedről, és ő majd eldönti, hogy milyen büntetést ró ki rád – mondta szigorúan Miss Dolls, majd megfordulva az íróasztalhoz lépett. – Menj, egy ideig ne is lássalak!

Violet utána négy napig alig tette ki a lábát a szobájából. Minden idejét a könyveivel töltötte, elbújt a való világ elől egy ideig és örült, hogy addig sem kell az incidensre gondolnia.

Aztán az ötödik nap megérkezett a posta, és Violet tudta, hogy meghozták a válaszlevelet az apjától.

Miss Dolls ebéd közben kifejezetten csendes volt, csendesebb, mint szokott lenni, vagy amilyen az incidens óta volt. Ez illett Violet hangulatához, akinek magának se volt kedve csevegni. Mind a ketten csak csendben kavargatták a hagymakrém levesüket, és hagyták egymást gondolkodni.

– Megérkezett a levél az apádtól – szólalt meg végül Miss Dolls, Violet egy pillanatra felpillantott, de utána újra a levesének szentelte minden figyelmét. —Apád szerint az lenne a legjobb megoldás, ha… nos, ha iskolába küldenélek a többi gyerekkel.

Violet kanala csörömpölve landolt a levesében.

– Tessék? – nézett fel értetlenkedve. – Mi… mi, miért?

– Apád úgy gondolja, hogy a veled egykorúakkal kéne lenned egy kicsit.

– Mi? De hát ez badarság! – csattant fel Violet. – Nem abból volt a probléma alapból, hogy a velem egykorúakkal voltam?

– Apád nem így gondolkodik. Szerinte… – Miss Dolls sóhajtott. – Szerinte nem jól tettem, hogy ilyen sokáig hagytam, hogy teljes egyedüllétben teljenek a napjaid, mivel ettől láthatólag elfelejtetted az alapvető illemszabályokat, és ha iskolába mész, a többi gyerek közt biztos megint megtanulsz viselkedni. Vagy legalábbis, muszáj lesz.

– Ez… – Violet nem tudta, mit mondjon. Az apja rosszallása még így is, mérföldek távlatából is égette.

– Ez már el van döntve – sóhajtott Miss Dolls. – Ma délután megyek és megbeszélem a dolgot. Hétfőn már mehetsz is.

Violet széke hangosan nyikorogva csúszott hátrébb, ahogy felállt. Már nem volt éhes. Egyszerűen otthagyva a levesét, kiviharzott a szobából. Miss Dolls hagyta.

Miss Dolls tényleg hamar elintézte. Hétfő reggel Violet már útra készen állt, a könyveivel egy fonott zsákban, az ajtóban. Miss Dolls kifejezetten megtiltotta neki, hogy a kedvenc barna ruháját vegye fel, mivel az már túl kopott volt (legalábbis szerinte), és egyértelműen kiemelte, hogy a legjobb választás csakis a kék lenne, ha jó benyomást akar tenni. Violet persze ostobaságnak gondolta az egészet, hiszen már valószínűleg mindenkire elég jó benyomást tett a kerti partin történt incidenssel.

– Nos, megjegyezted akkor merre kell menni? – kérdezte Miss Dolls, miközben idegesen igazgatta Violet ruhájának a nyakát. – Remélem, nem felejted el. Jaj, és ne felejts el enni az uzsonnádból, a kedvenc pitédet csomagoltam. Figyelj a tanárra, legyél szorgalmas, és ne aggódj a többiek miatt.

Violet nem túl meggyőzően bólintott. Miss Dolls sóhajtott és végig futatta a kezét Violet ruhájának az elején.

– Tényleg. Nem lesz olyan rossz. Csak, próbálj meg nem bajba keveredni és kedves lenni. – Miss Dolls játékosan megbökte a vállát. – És ha lehet, beszélj is.

Violetnek láthatólag ez sem segített a kedély állapotán, sőt inkább mintha még idegesebb lett volna tőle. Miss Dollsnak eszébe jutott valami, és egy kisebb „Ó!” kíséretében berobogott a szalonba. Violet szemöldökre ráncolva figyelte. Amikor visszatért, egy borítékot szorongatott a kezében.

– Ezt édesapád küldte a levelével. Azt írta, szeretné, ha ezt úgy vennéd, mint egy elő ajándékot, mivel tudja, megjavul majd a magaviseleted – turkált a borítékban, majd előhúzott egy kis, piros szalagot. Nem volt nagy ajándék, sok mindent kapott már az apjától, de ez valahogy egy kicsit megmelengette a szívét. Azonnal kikapta Miss Dolls kezéből, és csak bámult rá csillogó szemekkel. Miss Dolls mosolyogva nézte.

– Belekötnéd a hajamba? – nézett fel Violet az új kincséről.

– Persze.

Őszi reggelhez méltó hűvös volt, ahogy Violet lebaktatott a dombról, majd végig ment a házak között. Összébb húzta magán a kabátját, és azon morfondírozott, mennyire lenne rossz ötlet visszafordulni, de azonnal. A gondolat, hogy újra találkoznia kell azokkal, akiket a kerti partin látott, felfordította a gyomrát. Persze, hogyha mondjuk Ann valamilyen csoda folytán nem hallott az esetről, ő még biztos beszélne vele, de valahogy kétkedett.

Az iskola nem volt olyan messze, csak végig le a dombon, egyenesen a házak között, majd a templomtól kezdve végig az erdőn, egy olyan 10 perces séta. A felkelő nap beszínezte az eget, és a fák lombjain át érdekes formákat rajzolt a deres tájra.

Violet nem volt messze, már az egyik nagyobb bokor mögül látta az iskola aprócska épületének kicsit kopott és koszok fehér falait, és a hirtelen rátörő pánik megtorpanásra késztette.

Tudta, ha most visszakozik, kivívja az apja rosszallását, megint. Viszont odabent valószínű csak a megaláztatás és magányosság várja.

Hátra nyúlt a hajába, és kitapogatta az új vörös szalagját. A kezébe szorította egy pillanatra, lehunyta a szemét és mély levegőt vett. Megtudja csinálni. Ennyit csak kibír.

Amikor azonban végre rászánta magát, hogy elindul, akkor hirtelen valaki hátulról belé ütközött.

– Bocsánat – mondta Henry Wilkinson. Láthatólag nem látta kibe futott bele, amíg fel nem nézett a könyveiből. – Ó, te vagy az? Én… – mondani akart valamit, de Violetet nem érdekelte. Rá se bírt nézni, azonnal felháborodottan elfordult és elvágtatott az iskola irányába, a haja és a kabátja lobogott utána.

Bármit, csak ne ezek közül egyet.

– Hé, várj! Én csak… – hangzott a kiáltás mögüle, de a világ összes pénzéért sem fordult volna meg. Végül is, ha úgy vesszük, félig miatta van ebben a helyzetben. – Várj! – futott utána Henry. – Ne rohanj már annyira.

De Violet nem is figyelt rá, csak menetelt előre tovább. Henry gyorsan beérte, de mielőtt akár kinyithatta volna a száját, Violet felcsapta az iskola épületének ajtaját.

Mindenki, aki abban az egyetlen aprócska osztályteremben tartózkodott, feléjük fordult. Egy pillanatig néma csend lett, és Violet érezte, ahogy elvörösödik a vizslató szemek kereszttüzében. Hirtelen minden nagyon kínossá vált, és már nem volt hová menekülnie. Ha ez a fiú megint durva dolgokat akar mondani a családjáról, nemcsak, hogy megteheti, de most már néző közönsége is van hozzá. És ami a legrosszabb, ha megteszi, Violet nem tehet majd semmit. Még egy olyan incidens nem eshet meg.

– Én nem akartalak… – kezdte megint Henry, miközben teljes testével Violet felé fordult és fölé magasodott, próbálván nem észrevenni az őket bámuló tömeget. Violet már fel is készült a teljes megaláztatásra.

A segítség, ahogy azt már megszokhattuk volna, váratlan helyről érkezett.

– Szia, Violet – szakította félbe Henryt Ann, aki most az oroszlán sörényhez hasonlító göndör szőke fürtjeivel elállta a kíváncsiskodó tekintetek útját és úgy tett, mintha észre se venné a közöttük toporgó Henryt.

– Ó… hello, Ann – köszönt halkan Violet, kicsit meglepődve, hogy Ann még egyáltalán beszél hozzá. Láthatólag Ann közbelépése lenyugtatta a kedélyeket, mert úgy látszott, mindenki visszatért a saját dolgához, és újra lelkes csevegés töltötte be a levegőt. Steve Monsh-ot is látta Violet az emberek közt, aki bár láthatólag nagyon szeretett volna odamenni, és valószínű valami gorombát mondani, nem lépett közbe.

– Hallottam, hogy azt mondják, jössz iskolába, de nem voltam benne biztos, hogy ilyen hamar. Mi történt az otthon tanulással? – csacsogott Ann. Violet idegesen birizgálta a kabátja sarkát.

– Úgy gondolták, többet kéne eljárnom otthonról – mondta, remélve ez elég lesz a lánynak. Ann láthatólag jól megvolt a válasszal és nem firtatta a dolgot. Herny közben csak álldogált közöttük, egyik lábáról a másikra állt és nem igazán tudta, mit kezdjen magával. Tényleg valami fontosat akart mondani.

– Az már igaz, eddig nem igazán mentél sehova a legjobb tudomásom szerint, csak a kerti partira… – Ann itt hirtelen elhallgatott, láthatólag nem akarta felhozni a témát. – Na, mindegy, jó, hogy itt vagy. Gyere, vedd le a kabátod és ülj le mellém – karolt Violetbe Ann és elhúzta magával a fogasokig. Henry egy pillanatig még nézett utánuk, de aztán hagyta, hogy Steve és Joe maguk mellé húzzák az egyik padba.

Violet komótosan levette a kabátját, és kicsit félve pillantott Annra, hátha nem gondolta komolyan a felajánlását.

– Kész vagy? Akkor gyere, ülj le – rángatta tovább a karjánál fogva.

A teremben három padsor állt, legelöl meg egy egyszerű kréta tábla és egy tanári asztal. Ann a baloldali padsor középső padjához vezette, ahol mindketten helyet foglaltak.

– Legtöbbször itt Delma ül, de ő most elment őszre a szüleivel kirándulni, így szabad ez a hely, szívesen látlak – mosolygott rá Ann, majd kicsit közelebb hajolt és lehalkította a hangját. – Nem akartam megemlíteni, de tudom, mi történt a kerti partin, viszont szerintem ostobaság, amit Mrs. Thompson terjeszt rólad, hogy erőszakos vagy. Amikor én beszéltem veled, kifejezetten jámbornak tűntél, és biztos vagyok benne, hogy azok az idióta fiúk csak kiprovokálták belőled. Szóval, emiatt ne aggódj, nem hiszem, hogy durva lennél – Ann megtapogatta a karját, majd újra normális hangnemre váltott. – Na és, mit hoztál ebédre?

Violet nem tudta, hogy köszönje meg Ann-nak a kedvességét, így egy pillanatig csak szótlanul bámult a szemébe és próbálta így elmondani mennyire hálás. Aztán mélyet sóhajtott, és elmosolyodott.

– Almás pitét és tejet. Miért?

Ann-nak felcsillant a szeme.

– Remek! Én almát, meggylekváros kenyeret és teát hoztam. Eloszthatjuk – vigyorgott rá. – Legtöbbször Gillyékkel eszem, de most haragszik rád, amiért leöntötted és megütötted azt, aki tetszik neki, szóval én inkább egy ideig nem mennék a közelébe.

– Ezt a tanácsot megfogadom – fordult Violet egy kicsit hátra, hogy rásandíthasson Gilly Low-ra a szeme sarkából. A lány éppen a többiekkel csevegett, amikor egy pillanatra elkapta Violet tekintetét és a szeme hirtelen szinte szikrákat hányt felé. Ann kuncogott.

– Na, igen, ez már csak így megy itt nálunk. No, de nem baj. Gilly amúgy igen kedves lány. Biztos vagyok benne, hogy a többiek egy idő után rájönnek, hogy nem is vagy olyan rossz. – Azzal megint témát váltott, és elkezdett Brownhill lakosságáról csacsogni, Violet pedig valahogy most egészen élvezte ezt a kis értelmetlen csevegést.

Amikor Mr. Miller elkezdte aznap a tanítás, csak egy pillantással jelezte, hogy észrevette Violet jelenlétét, és rögtön bele is vágott az anyagba. A többiek láthatólag már megszokhatták az egészet, de Violetnek szinte minden nagyon furcsa volt. Nem is igazán az, amit tanultak, mert végül is, ő is ugyanazt tanulta Miss Dolls-al, hanem inkább a helyzet volt furcsa és idegen.

Mr. Mills szinte mindig kihívta a fél osztályt a táblához matematika órán, legalábbis Ann elmondása szerint, és most sem mondott le erről a jó szókásásról, a gyerekek nagy bánatára. Először egy Bobby Bolyn nevű, látszólag Violetnél 2-3 évvel fiatalabb fiút hívott ki, aki igen is megszenvedett azzal a pár egyenlettel. Utána egy Joe Keppler nevű, nagyon magas fiú következett, majd Ann, aki kifejezetten gyorsan és sikerrel oldott meg minden feladatot. Violet megúszta azt az órát anélkül, hogy felhívta volna magára a figyelmet, viszont azért még az utolsó felelő, Steve Monsh, meglökte a székét kifelé menet a táblához, és közben valami olyasmit motyogott, hogy „eszelős”.

Violet már nem volt olyan szerencsés irodalom órán, mint a matematikán. Verset olvastak, amivel amúgy semmi baj nem lett volna, Violet kifejezetten szerette a verseket, sokat tudott kívülről is, de azt bizony nem szerette volna, ha felszólítják. Így is túl sok figyelmet vont már magára eddig is.

– Új leányzó, ha kérhetném, gyere ki és olvasd fel a verset – mondta Mr. Miller, miközben a padok között járkált és a zöld csíkos zakóját igazgatta.

Violet megdermedt a székében és riadtan Annra pillantott.

– Menj – tátogta felé Ann.

– Na, mire vár még, talán nem hallotta mit mondtam? – emelte fel a hangját Mr. Miller, láthatólag egyre türelmetlenebb lett.

Violet lassan felemelkedett a székéből és kibotorkált a táblához, próbálván csak a táblára fókuszálni. Óvatosan kitapogatta a hajában lévő piros szalagot, és megszorította.

– Na és a könyved? Talán a levegőből akarod ki olvasni a verset? – évődött Mr. Miller. A gyerekek gúnyosan felnevettek, és Violet érezte, ahogy a pír felkúszik az arcán.

– Nem, én… Én tudom a verset kívülről – mondta halkan. Az osztály elhallgatott. Mr. Miller az egyik üres padnak vette a csípőjét és bólintott.

– Nos, akkor haljuk.

Violetnek izzadt a keze és egy kicsit remegett is, ezért védekezően keresztbe fonta őket a mellkasa előtt. Próbált senkire sem nézni, de érezte magán az összes diák tekintetét, ahogy elkezdte a verset. Az idegei pattanásig feszültek, de nem hagyta, hogy ez megakadályozza. Tudta, hogyha sikerül most lenyűgöznie a tanárt, akkor meg van az esély rá, hogy nem fogja majd annyiszor kihívni, ami kevesebb figyelmet és kevesebb ítélkező tekintetett is jelentett.

Steve Monsh megtapogatta Henry Wilkinson vállát, és odasúgta neki:

– Beképzelt csitri – motyogta. – Azt hiszi, csak mert tud egy verset annyival okosabb nálunk.

Henry egy picikét hátrafordult.

– Szerintem ügyes – mondta, majd újra Violet felé nézett. Steve csak ingerülten felmordult, és megforgatta a szemét, visszasüppedve a székébe.

– Ja, persze.

Mr. Miller láthatólag elégedett volt Violet teljesítményével, amikor a helyére küldte. Violet még azután is érezte a kíváncsiskodó szemeket a hátában.

Az iskolanap további része nyugalmasan telt, mármint ha mondhatjuk ezt úgy, hogy Violet végig megpróbált minél kissebnek látszani, hogy elkerülje a figyelmet. Még az ebédszünetben sem akart sehova menni, amikor mindenki kiözönlött a szabadba, így Ann-nel bent maradtak, és megosztották az ételüket.

A nap végén Violet kifejezetten megkönnyebbült, hogy túlélte a dolgot minden nagyobb incidens nélkül. A kabátját akasztotta le éppen a fogasról, miközben Ann a verselési képességeiről beszélt.

– Olyan ügyes vagy! Ráadásul észrevettem, mennyire nem bírod a túl nagy figyelmet, és te mégis elmondtad az egész osztály előtt. Én még csak megtanulni se tudok egy verset, nemhogy ilyen szépen elmondani – rázta a fejét.

– De láttalak ma, matematikából jó vagy – nézett rá Violet, ahogy beledugta a kezét a kabátja ujjába. A legtöbben már kimentek, és az itt maradtak is kezdtek kiszállingózni az ajtón.

– Hát igen, a számokkal mindig is jóban voltam. De ezzel szemben a betűkkel mindig meggyűlik a bajom – mondta Ann és ő is leakasztotta a kabátját. – Valamikor segíthetnél, tudod, elemezni pár verset.

Violet elmosolyodott.

– Az jó lenne.

– Szia, beszélhetnénk? – Henry Wilkinson lépett oda hozzájuk. Violet amint meglátta, olyan gyorsan kapta fel a dolgait és lépett az ajtó felé, hogy azt bárki megirigyelhette volna.

– Nem! – mondta hátra sem nézve, egyenesen a kijárat felé igyekezve. – Szia, Ann! – kiáltotta még vissza, nem akarván megbántani az egyetlen embert, aki eddig kedves volt hozzá ebben a városban.

– Ne, várj egy percet! – kiáltotta utána Henry, és megpróbálta megragadni a karját, azonban a mozdulat félre siklott, és helyett Violet haja végén lévő szalagba kapott.

Recss! A piros szalag kihullott Violet hajából.

– Áu! – tántorodott hátra hirtelen fájdalmában Violet. Azonban ez semmi sem volt ahhoz képest, amit érzet, mikor hátrafordult, hogy jól rá rivallhasson a bosszantó fiúra.

Henry Wilkinson egy aprócska darab piros szövetet tartott a kezében. A szalagja szétszakadt darabkáját.