Bankos novella

Vona Gyula

2018. január 16.

Majdnem nekiment az ajtónak.

– Mi van, már a fotocella sem vesz észre? – méltatlankodott félhangosan.

Páran mosolyogva figyelték, ahogyan két nagy bőröndjével oldalra fordulva ügyeskedi be magát a bank előterébe, a kelletlenül nyíló ajtószárnyak között. Körülnézett, az ismeretlen helyen járó ember kíváncsiságával, noha járt már itt három napja, hogy felmérje a terepet. Középen két széksor, a háttámlák egymásnak vetve. Két oldalt hosszú pult, a sorban ülő banki alkalmazottakkal. A bejárattal szemben hat ajtó. A két legszélső azokat a helyiségeket jelölte, ahová anno a király is gyalog járt, feltűnő piktogramokkal a hölgyek\urak részére. A többi ajtó diszkréten el volt kerítve jelképes, zöldes színű sodrott kötéllel, amely mozgatható oszlopokra volt rögzítve. Két őr állt ott, szigorúan ügyelve a rendre. Az is dolguk volt, mint azt kiderítette, hogy félrehúzzák a kordont szükség esetén. Tudta, hogy a négy ajtó mögött a bankigazgató irodája, a páncélterem, egy fontos iratokat tároló – szintén páncélozott – helyiség, és egy prózai takarítószertár rejtőzik. A két mellékhelyiség mellett két oldalt kettő, az emeletre vezető lépcső, még szintén kordonnal elkerítve.

Tudta, mivel megbízóitól minden szükséges adatot megkapott, hogy délelőtt tíz előtt senki nincs az emeleten. Ezért jött kilencre, fél órával nyitás után. Nem akart felesleges bonyodalmakat.

Gyors szemvillanás: nyolc-nyolc ügyintéző két oldalon, tizenhárom ügyfél és két biztonsági őr. Elég a létszám, elvégre túszoknak is lenniük kell.

Elindult a bal oldali őr felé. Az összevont szemöldökkel figyelte a közeledőt. Másfél méterre lehetett, amikor megszólalt:

– Jó napot kívánok. Talán nem tudja, uram, hogy ilyen méretű csoma…

Eddig jutott, amikor hősünk kirobbant. Emberfia nem lehetett felkészülve arra a vakító sebességre, amivel ellátták a reggel bevett speciális stimulánsok. Nyolctized másodperccel később az őr kimeredt szemmel állt, övén kicsatolt pisztolytáskával, bal fülében a saját fegyvere csövével.

Még két másodperc, és tompán puffantak a padlón a lazán elejtett bőröndök. A behatoló a másik őrt figyelte. Mosolygott.

– Elnézést – mondta halkan, kulturáltan.

A másik csak most vette észre, mi történt. A fegyver felé rándult a keze.

– Nem kellene. Nem szívesen kenném össze a vécéajtót, ugye megérti? Pisztolyt elővesz, letesz a padlóra, felém rúg. Most, ha kérhetem.

Mire a vendégek és az ügyintézők észrevették, mi folyik ott, már mind a két pisztoly a behatolónál volt. Egy halk káromkodás egy férfitól, valamivel hangosabb sikoly egy nőtől, ennyi hallatszott.

– Kérem, tisztelettel – mondta enyhe rosszallással a férfi. – Mindenki nyugodt és összeszedett marad, és mindenki sértetlen és élő marad. Elég érthető voltam?

Álltak mozdulatlanul.

– Nagyszerű. Mondom a forgatókönyvet. Bal oldalra kérem a hölgyeket. Leülnek a padlóra, hátukat a pultnak vetik. Csak nyugodtan, itt rendszeresen takarítva van. Ugyanezt megteszik férfitársaim is, a jobb oldalon. Ez vonatkozik az itt dolgozó alkalmazottakra is. Kérem, kezdjék meg a műveletet.

Állt mozdulatlanul, amíg elrendeződött a két sor, és az ügyintézők is kijöttek a pultjuk mögül. A férfi intett a biztonsági őröknek:

– Maguk üljenek oda, a két sor elejére. Dolgom van, és ha elvonják a figyelmemet, lövök.

– Kérdezhetek valamit?

– Tessék.

– Maga ijesztően nyugodt – mondta a bal oldali őr. – Feltételezhetem, hogy kiválóan bánik a fegyverrel?

– Ne feltételezze. Valójában életemben nem lőttem még, és holthülye vagyok hozzá. Tehát ha megzavarnak, pánikba esek, és összevissza lövöldözök. Ezt nem akarjuk, tekintve, hogy a golyók nem válogatnak.

– De ahogyan elvette a pisztolyt, az…

– Ahhoz gyorsaság kellett, nem lőni tudás. Most tehát ne zavarjanak egy percre.

Mindenki engedelmesen, némán ült, amíg a behatoló bezárta a bank ajtaját, bekapcsolta a fényújságot, miszerint a bank elnézést kér, de technikai okok miatt ma zárva van. Ezután kihozott egy forgószéket az egyik pult mögül, és leült. Egyik pisztolyát hátul az övébe tűzte, a másik a kezében maradt, a combjára fektette.

– Nos, akkor haladjunk a forgatókönyvvel. Maga, bal oldali őr, mi a keresztneve?

– László.

– Jobb oldali?

– Sándor.

– Feltételezem, vannak a pultoknál néma riasztók, amelyeket megnyomhatnak bankrablás esetén. Sándor?

– Természetesen vannak – nyelt egyet az őr.

– Csak nyugodtan, akkor nem lesz probléma. Megkérném a tisztelt ügyintézőket, emelje fel a kezét, aki benyomta a gombot.

Néma csendben, bizonytalankodva néztek egymásra.

– Nem az a probléma, ha megnyomták, hanem ha nem engedelmeskednek – mondta kedves mosollyal a behatoló. – Tehát?

A tizenhat emberből hatan emelték fel a kezüket.

– László, mióta dolgozik itt?

– Öt éve, uram.

A behatoló a homlokára üt.

– Jaj, milyen bunkó vagyok, bocsássanak meg. Még be sem mutatkoztam: szólítsanak csak Jánosnak. Szóval: feltételezem, László, tudja, melyik kolléga melyik székben ül.

– Igen, tudom.

– Akkor most szépen álljon fel, és a maradék tíz riasztót is nyomja meg szép sorban. Kérem.

László elindul, János a másik őrhöz fordul.

– Addig, amíg László végez, magának is adok dolgot – a bank végébe mutatott. – Sorban bemegy mind a hat ajtón, nem érdekel, hová vezetnek, és ha van bent valaki, kihozza. Mindenki, aki ott van, csatlakozzon kellemes kis társaságunkhoz.

– De odabent nincs…

– Egy pillanat – János lehajolt, felállította, és kinyitotta az egyik bőröndjét. Hat hengeres tárgy lapult benne, egy boríték és egy telefonkönyvnek látszó valami mellett. – Ez itt hat darab gázgránát. Három könnygáz, ami elég kellemetlen, de a másik három halálos gázt tartalmaz. Mivel jelöletlenek, én sem tudom, melyik melyik. Szóval maga bemegy és kijön, mind a hat ajtón. Ezután leül a helyére, én meg bedobálom a gránátokat sorban. Ha valaki mégis bent marad, az ő baja.

Mindenki csendben ült, amíg a két őr végzett, ki-ki a maga feladatával. Sándor senkit nem hozott ki. Ezután felállt János, és valóban bedobálta a gránátokat. A csukott ajtókon csak halkan reccsenő robbanások zaja szűrődött ki.

-– Nos, folytassuk. Modern korunkban divat a távolsági kapcsolattartás, hogy körülményesen fejezzem ki magam. Tehát nyilván mindenkinél van ilyen eszköz. Meg is kérek mindenkit, hogy tegye ki a lába elé, a padlóra. Mobiltelefonok, tabletek, satöbbi. Nem kell őket kikapcsolni, csak tegyék le. Akinek ezek után a zsebében fog csörögni, vagy zenélni valami, azt kérdés nélkül megölöm. Bluetooth-os fülhallgatókat is kérem letenni.

Türelmesen megvárta, amíg ezzel is végeznek túszai.

– Mivel hamarosan megérkeznek a TEK ügybuzgó emberei, térjünk rá a következő programpontra…

– A pénzre?

– Milyen pénzre, Sándor? – hökkent meg János.

– Hát, ha ez egy bankrablás…

– Bocsánat, ha nem voltam elég világos. Gondoltam, ha gondoskodom róla, hogy kijöjjenek a terrorelhárítók, akkor világos lesz, hogy rettentően nem érdekel a pénz, nem azért vagyok itt.

– Hanem miért? – kockáztatta meg a kérdést László.

– Fel kell keltenem valakinek a figyelmét. És még egy szabály: ha valaki kérdezni akar, felteszi a kezét, és türelmesen vár, amíg észreveszem. Pont úgy, mint az iskolában. Akkor nem idegesítjük egymást fölöslegesen. Nos, folytatnám. Ha van önök között olyan, aki feltehetően sürgős orvosi kezelésre vagy ellátásra szorulna, tegye fel a kezét. Gondolok itt cukorbetegekre, szívbetegekre és epilepsziásokra, meg hasonlókra. Kapcsolatunk alapja az őszinteség: az igazságért senkit nem büntetek. Nos?

Lassú tétovázással öt kéz emelkedett a magasba.

– Önök álljanak fel, és üljenek a középen található székek valamelyikére. Ha lehet, egymás mellett. A telefonjaik a padlón maradnak… Köszönöm. Mielőtt megijednének: önök lesznek az első csoport, amelyet szabadon engedek.

Fellendült egy női kéz az alkalmazottak közül.

– Hölgyem?

– Szabadon enged majd minket?

– Ez a tervem, igen. Mindenkit szabadon fogok engedni, de nyilván láttak már bankrablós filmet. Kérek valami szívességet a rendőröktől, cserében elengedek öt túszt. A következő szívességért két túsz mehet ki innen. Aztán mondjuk három, és így tovább. Ezért mondom: azt csinálják, amit én akarok, akkor, amikor én akarom, és mindenki épségben fog kisétálni innen. Viszont ehhez szükség van arra is, hogy a rendőrök ne akarjanak lelőni lesből engem. Következő dolog: dinamitrudak. László, megkérném, nyissa ki a másik bőröndömet. Emeljen ki belőle egy darabot, hadd lássa mindenki.

Az őr engedelmeskedett. Egy kötélhurkot emelt fel, a végén lógó dinamitrúddal. A rúd alján apró fekete műanyagkocka sötétlett.

– László, akasszon mindenki nyakába egyet ezekből, saját magát és a kollégáját se felejtse ki. Van negyven darab, tehát bőven jut mindenkinek. A rúd alján van egy kapcsológomb, azzal élesítjük a detonátort. Azt is kérem benyomni. Szép csendben megvárjuk, amíg végez a művelettel.

A túszok meglehetős riadalommal tűrték a procedúrát. János jóindulatú mosollyal figyelte. A dinamitrudak alján zöld ledek kezdtek villogni.

– Nos, ezek természetesen rádió-távirányítású detonátorok. Egy érzékelő van a testemen valahol. Ha meghalok, ha nincs szívverésem, ha megszűnik a bioáramom: bumm. Tehát közös érdekünk, hogy életben tartsunk engem.

Sándor felemelte a kezét.

– Hallgatom.

– Mi lesz a dolgunk nekünk, mint túszoknak?

– Üldögélnek egy kicsit, hallgatják, hogyan tárgyalok a rendőrökkel, és amikor kiengedem önöket, távoznak. Ebben az esetben leveszik a nyakukból a dinamitos hurkot, leteszik a földre, felveszik a mobiljukat, vagy amijük van, és viszlát. Mivel képtelen vagyok egyszerre harminc felé figyelni, most szólok: ha hatástalanítani próbálják a dinamitot, robban. Ha piszkálják a detonátort, robban. Tehát elmondhatom közérthetően: ez itt nem magukról szól. Maguk statiszták ebben a jelenetben, jönnek és mennek. Ennyi. És most megvárjuk a telefont, hogy bejelentkezzenek a rendőrök. Ha gondolják, halkan beszélgethetnek egymás között, az oldja a feszültséget.

János kényelmesen elhelyezkedett a széken. Negyvenkét másodperccel később megszólalt a telefon az egyik pultnál.

– Sándor, jöjjön, kérem.

Sándor ment, kapott egy papírcetlit.

– A mobilom száma van rajta. Ha a rendőrök jelentkeznek, mondja meg nekik, csak ezen hívhatnak. Ha más hívja a bankot, műszaki okok miatt ma nincs ügyfélfogadás. Menjen, vegye fel a telefont.

Sándor felvette a telefont.

– … bank, fővárosi fiók… Értem. Az egyik biztonsági őr vagyok. Diktálok egy számot, azon hívja a túszejtőt. Ha elmondtam a számot, leteszem a kagylót.

Amint letette a kagylót, János elismerően bólintott.

– Maga ügyes ember. Üljön vissza, kérem.

Egyszerű fekete mobiltelefont vett elő, és addig tartotta a kezében, amíg csörögni nem kezdett, mint a régi vezetékes telefonok. Benyomta a hívásfogadó gombot.

– János vagyok. Csak a keresztnevét kérem.

– Bálint, a túsztárgyaló. – Kellemes bariton hang.

– Mondom, mit akarok. Maga bejön ide, a bankba. Fegyver nuku, poloska nuku. Ha átver, megölöm magát. Ellenben legyen magán olyan mikrofonszett, hogy tudja tartani a kintiekkel a kapcsolatot. Van ezeknek a feltételeknek valami akadálya?

– Eddig nincs. Egyéb óhaj?

– Hozhatna buborékos ásványvizet vagy tíz kis palackkal. Szomjasak leszünk. Egyelőre ennyi. Maga jön.

– Meg lesz minden, amit kért. De ugye tudja, hogy ára van?

– Nevezze meg.

– Szabadon enged legalább három túszt. Nos?

– Leteszem a telefont. Amikor újra csörögni fog, tudni fogom, hogy maga a bejáratnál áll a kért holmikkal. Akkor nem három, hanem öt túsz sétál ki, maga besétál. Megfelel ez így?

Bálint hangja meglepettnek tűnt.

– Természetesen.

– Még egy apróság: láthatja, igen magas a kompromisszumokra való hajlamom. Tehát mielőtt bejön, gondoskodjon róla, hogy ne kövessenek el ostobaságot odakint a TEK emberei. Szépen, nyugodtan megoldunk mindent, erőszak nélkül.

– Tetszene ez a megoldás – mondta elismerően Bálint.

– Tegyen meg érte mindent.

János letette a telefont. Egykedvűen várakozott. Körülbelül négy percbe telt, hogy megszólaljon a telefonja. Megnézte a kijelzőt, majd a középen ülő öt túszra pillantott:

– Ahogy mondtam: a dinamitrudakat tegyék le, a cuccaikat vegyék fel. László lesz szíves kiengedni önöket.

A biztonsági őr kiengedte a hálásnak tűnő túszokat, majd beengedte Bálintot. Magas, szemüveges, barna hajú férfi volt, kellemes mosollyal. Kék szövetnadrágban és fehér ingben volt, ami látni engedte, hogy bizony már pocakosodik. Kezében egy tálcára való ásványvizet tartott, fején viselte a fülhallgató-mikrofon szettet.

– Következő lépés? – kérdezte nyugodtan.

– Osztogassa szét a vizet annak, aki kéri. Egyet tartson meg nekem, ha lehet… Sándor, hozna még egy széket, ide az enyémmel szemközt?

Amíg Bálint elosztotta a vizet, megérkezett a szék is.

– Foglaljon helyet – mondta János. – Úgy. Nos. Meg kell kérdeznem, a fejszett most is közvetíti kintre, amit mondok?

Pillanatnyi tétovázás.

– Bálint, elmondtam a túszoknak, amit most magának is elmondok. Kapcsolatunk alapja az őszinteség. Semmiért nem büntetek, kivéve a hazugságot és az engedetlenséget. Tehát?

– Hiperérzékeny mikrofonja van – biccentett Bálint. – Minden szót értenek és rögzítenek odakint.

– Köszönöm. A kintiekhez szólok: minden túszom nyakában lóg egy dinamitrúd, rádiós detonátorral összekötve. Ha meghalok, a testemen valahol rögzített érzékelő küld egy jelet és bumm. Tehát nem jó ötlet mesterlövész fegyverrel megszellőztetni a koponyámat. Eddig tiszta?

Bálint belehallgatott a fülesbe:

– Vették és értik.

– Remek. Következő programpont: mivel ilyen készségesen meghallgatnak, jutalmat érdemelnek. – János rámutatott minden második ügyintézőre. – Maga… maga… maga… satöbbi, satöbbi. Önök nyolcan távozhatnak, Sándor és László elkíséri önöket, azaz ők is szabadok. Megkérem Lászlót, ő távozzon utoljára, és gondosan csukja be maga után az ajtót. Bálint, visszajelzést kérek, hogy véletlenül se lőjenek le senkit a kintiek, aki távozik a bankból.

– Minden fegyver bebiztosítva – jelentette Bálint.

– Komolyan mondom, öröm együttműködni magukkal. Nos, hölgyeim és uraim, csak szabályszerűen: dinamit letesz, cucc felvesz, angolosan távozik.

Némán megvárták, amint a tíz ember kiment, közben Bálint Jánost figyelte.

– Valami gond van?

– Maga a legfurcsább bankrabló, akivel eddig dolgom volt, tudja?

– Ó, lesz ez még furcsább is – legyintett János. – Elvégre még bankrabló sem vagyok. Nekem nem kell pénz.

– Hát mit óhajt, János?

– Megmutatom – kinyitotta a táskáját. – Közvetítse a TEK-nek, mit lát.

– Egy boríték, és mellette egy vaskos iratcsomag.

– Nos, a követelésem egyszerű. Magyarország miniszterelnöke belép a bank ajtaján. Elolvassa a borítékban található három oldalas, neki szóló levelet. Magához veszi az iratcsomagot további tanulmányozásra, és épségben távozik. Abban a pillanatban, hogy megérkezik, minden túszom távozhat. Maradunk maga, a miniszterelnök és én.

Bálint gondterhelten felsóhajtott.

– Tegyük fel, hogy tényleg hajlandó lesz bejönni ide és megtenni azt, amire kéri. Mi lesz azután?

– Ő tudni fogja, mit tegyen. Én pedig szépen megadom magam, elbúcsúzom öntől, bilincsbe vernek és megyek a börtönbe. Ennyi.

– Tehát azt állítja, ön csak egy postás?

– Technikailag igen. Az én sorsom lényegtelen.

– Honnan tudjuk, hogy nem öngyilkos merénylő, aki a dicsőségért végez magával és mindenkivel, beleértve a miniszterelnök urat is? Most mondta: ön lényegtelen.

János elnevette magát.

– Talán pongyolán fogalmaztam. Ha nem jön a miniszterelnök úr, akkor fog itt meghalni mindenki. Maga, én és a túszok. Ez jó próbának is. Tudja, még tizennyolcan vagyunk idebenn. Megnézzük, a tisztelt úr meri-e kockáztatni az életét tizennyolc magyar állampolgárért? Elvégre én is magyar vagyok, és keresztény, nem iszlám dzsihádista. Fél órájuk van.

– Fél óra alatt biztos nem ér ide a miniszterelnök úr.

– Ennyit még én is tudok. Fél órájuk van közölni, hogy jönni fog-e vagy nem. Ha igen, mikor? Ha nem, robbanunk. Nyugtáztassa ezt a kintiekkel.

Bálint hallgatózott egy percig, majd felnézett.

– Kezdték a telefonálgatást.

– Remek. Akkor pihenünk – és János nagyot húzott az ásványvizes palackból. – Ha gondolja, üljön be a túszok közé, beszélgetni. Én igen jól elvagyok egyedül is.

– Komolyan mindössze annyit akar, hogy átadjon egy borítékot és egy paksamétát Magyarország első számú politikusának, és azután börtönbe vonul? – hitetlenkedett Bálint.

– Önként és dalolva – bólintott János.

Bálint kényelmesen hátradőlt a székén.

– Még mindig nem győzött meg arról, hogy nem öngyilkos merénylő.

– Amint megtudjuk, mikor ér ide a miniszterelnök úr, mutatok önnek egy-két dolgot. Ezek remélhetőleg meggyőzik az igazamról.

Bálint biccentett, és nem szólt többet. Lassan teltek a percek, a huszonötödikben megcsörrent János telefonja.

– Igen?

– Itt Károly, a TEK helyszínen lévő akcióparancsnoka. A miniszterelnök úr beleegyezett a találkozóba. Tizenhét perc múlva érkezik, türelmét kéri.

János elmosolyodott.

– Pontosan tizenhét perc?

– Autóval jön, és a budapesti forgalmat nem tudom szavatolni. Ilyen rövid idő alatt nem lehet útlezárásokat létesíteni. De garantálom, hogy már úton van.

– Jó, köszönöm. Szóljanak a túsztárgyalónak, ha a miniszterelnök már az ajtóban áll.

– Hogyne, szólni fogunk.

– Akkor majd nyolc túsz kimegy, ő pedig bejön. Megfelel így?

– Igen, köszönöm.

– Visszhall – megszakította a kapcsolatot.

– Érdeklődve várom a bizonyítékot, hogy fel fogja adni magát, ha teljesülnek a kívánságai – hajolt előre Bálint a széken.

– Máris. Először: vegye ki a füléből a szettet és kapcsolja ki. Ez csak önnek fog szólni, nem a kintieknek. És ne verjen át, ha kérhetem.

– Ez természetes.

Kivette a szettet és kikapcsolta, majd átnyújtotta Jánosnak. Az futólag rápillantott, majd bedobta az egyik bőröndjébe, és rácsukta a zárat.

– Jó. Először is, legyen szíves, hozza ide az egyik dinamitot a padlóról. Hurokkal, mindennel.

Bálint felállt, ment az egyik dinamitos hurokért. Amikor leült, a szerkezet mintha kattant volna a kezében. Kővé dermedve ült.

– Bocsánat, nem akartam megijeszteni. Egy kicsit rázza meg a dinamitrudat.

– Rázzam meg?

– Csak nyugodtan.

A rúd hangosan kopogott a kezében. Bálint érezte, valami oda-vissza csúszkál a belsejében.

– Mi ez? – kérdezte értetlenül.

– Kréta, hogy súlya is legyen. Illusztráció. Utánzat. Én készítettem. Csak ez tartja vissza a TEK-et attól, hogy ránk törje az ajtót. Mint mondtam, nem akarok senkit bántani. A túszok hadd higgyék továbbra is, hogy valódiak a dinamitok, kérem. Nincs szükség önjelölt hősökre, ugye, ért engem?

– Igen, azt hiszem, kezdem érteni.

– Remek. Mondja, tud bánni pisztollyal?

– Igen.

– Profi módon?

– Elég jó kiképzést kaptam – mosolygott Bálint.

– Akkor következő a teendőnk. Én most átadom önnek ezt a pisztolyt úgy, hogy a túszok ne lássák. Amennyiben úgy gondolja, hogy ártani akarok a miniszterelnök úrnak, nyugodtan lepuffanthat. Tűzze a nadrágjába, és takarja el az ingével… Ez az, nagyon ügyes. Nos, hisz már nekem?

– Kénytelen vagyok.

– Azért akartam, hogy ezekről ne tudjanak kint, mert most biztosan megrohamoznák a bankot. Tessék, visszaadom a fejhallgatóját, mert önnek fognak szólni. Kapcsolja be és várunk.

Néma csend honolt a bankban, amíg fel nem emelte a fejét Bálint.

– Most szóltak. Itt van.

– Jó. Megkérem a bank nyolc ügyfelét, távozzanak, és engedjék be a kint ácsorgó urat. Ahogyan megbeszéltük.

A túszok letették a „dinamit” rudakat, felvették a telefonjaikat. Kisorjáztak az ajtón, utánuk belépett a miniszterelnök. Öltöny, halványkék ing, bordó nyakkendő. Tanácstalanul megállt az ajtóban.

– Jöjjön ide hozzám, kérem – intett neki János.

Óvatosan jött a már nem fiatal, nem is karcsú férfi. János a kezét nyújtotta kézfogásra, a reakció önkéntelen volt. Ráfogott a kézre és felszisszent.

Bálint gyors volt, a következő pillanatban a pisztolycső János halántékán ült. János mosolygott.

– Még ne húzza meg a ravaszt, mindketten megbánnánk. Mit lát a tenyeremben?

Bálint lepillantott.

– Egy szerkezetet. Nem ismerem.

– Pirosan vagy zölden villog?

– Pirosan.

– Ez a szerkezet egy DNS-vizsgáló. A körünkben megjelent úr nem a miniszterelnök, bár elismerem, nagyon hasonlít rá. Úgyhogy meg is kérem, sétáljon ki. Közölje a TEK-kel, fél órán belül jelenjen meg az igazi miniszterelnök úr, vagy robbantok.

– Arra nem lesz szükség – mondta sápadtan a hasonmás. – Ő is jött velem.

– Kiváló. Talán látogasson meg minket. – János a fejszettre pillantott. – Gondolom, hallottak odakint.

Bálint bólintott.

– Akkor intézkedjenek. Nem akarok a bankban megöregedni… Maga meg menjen már innen.

A hasonmás mögött becsukódott az ajtó. Kettő perccel később újra kinyílt, és mintha ugyanaz a férfi lépett volna be.

– Jöjjön ide, kérem – szólt udvariasan János.

Kézfogás, szisszenés. A szerkentyű zölden világított.

– Lám, lám, megtisztelt minket jelenlétével Magyarország valódi miniszterelnöke – mosolygott János elégedetten. – Megtenné, Bálint, hogy hoz egy széket az úrnak? Addig felkérném az összes eddigi túszomat, hogy fegyelmezetten, csendben távozzanak. Ahogy megbeszéltük: vigyék a cuccaikat, hagyják itt a dinamitjaimat. Isten önökkel… Bálint, szóljon közben kintre, le ne puffantsák őket.

A túsztárgyaló a fejszettbe beszélt. A miniszterelnök kicsit elveszve álldogált a bank közepén, míg Bálint alá nem tolta a széket. Közben János kinyitotta a bőröndjét, kivette a levelet és a paksamétát belőle.

– Olvassa el kérem az első két oldalt, a harmadikon úgyis csak számsorok vannak. Nyugodtan vegye el, nem robban és nem mérgezett. Addig igyekszünk csendben maradni. De megkérem Bálintot, ismét kapcsolja ki a szettet és adja ide. Megbeszélésünk tárgya nem a kintiekre tartozik.

Bálint szó nélkül tette, amire utasították. A miniszterelnök olvasott, és mintha egyre sápadtabbá vált volna. Aztán felnézett, halántékán megindult néhány verítékcsepp.

– Ez… valós?

– Teljes mértékben – bólintott komolyan János. – Három nap múlva.

– Ha nem hiszem el?

– Akkor bizonyíték kell. Válasszon egy számot a harmadik oldalról – vette elő a telefonját a behatoló. – Olvassa fel.

A miniszterelnök felolvasta.

– Aha. – Egy kis tablet is előkerült János belső zsebéből. – Fel van kapcsolva. Írja be a számot a keresőbe.

A miniszterelnök beírta a számot, több találat is felvillant. Meghökkenten nézett fel.

– Danske Bank Helsinki Branch.

– Ez egy finnországi bank, nyilvánvalóan Helsinkiben.

János beütötte a számot a mobiljába, hívott, és közben kihangosította a telefont. A túloldalon felvették:

– Itt János.

– Itt is. Óhajtasz beszélni a magyar miniszterelnökkel?

– Nem igazán – nevetett a finnországi János. – De ő talán beszélne Finnország miniszterelnökével.

– Ott tartózkodik veled a bankban?

– Természetesen. Átadom a telefont. Csak annyit: az ön finn kollégája beszél magyarul, ugyanis a CEU-n, azaz a Közép-európai Egyetemen, Budapesten végzett. Olyat kérdezzen tőle, ha lehet, amiből biztos lehet benne, kivel beszél.

A két miniszterelnök beszélgetése rövid volt, de velős. Mindketten igazolták magukat, és beszélgettek három percig.

– Nos – mondta a magyarországi János, bontva a hívást. – Jelenleg a Földön több mint kétszáz ország van. Most, ebben a pillanatban nyolcvanhét „János” nyolcvanhét országban beszélget nyolcvanhét miniszterelnökkel, vezetővel, elnökkel, satöbbi. Ez a dolog világméretű. Ha ön ragaszkodik hozzá, beszélhet még néhány kollégájával a listáról, bár nem mindegyikük tud magyarul, azt hiszem, ez evidens.

– Nem kell több bizonyíték – megtörölte a homlokát.

– Rendben. Azt aka…

– Várjon – szakította félbe a miniszterelnök. – Mi kis ország vagyunk! Mit tehetünk mi?

– Ezt. – A férfi ölébe tette a vaskos paksamétát. – Minden le van írva. Csapatmozgások, egészen dandár szintig. Milyen fegyvernemek hol legyenek pontosan három nap múlva, milyen fegyverzettel és felszereléssel.  Az is le van írva, mire számítsanak. Minden ország kapott egy ilyen utasításhalmazt. Ha betartják, megmenekülnek. Megmenekül a Föld.

– De miért a támadás?

– A klasszikus ok: élettér. Már Hitler is ezzel takarózott.

Miközben beszélt, János elővett a bal zakózsebéből egy közönséges, de erős bilincset.

– És ha győzünk? Nem jönnek vissza majd erősebb, nagyobb hadsereggel?

– Ó, dehogynem. De lesz idejük felkészülni. A második támadásuk csak pontosan négyszáznyolcvan év múlva lesz esedékes. Elvégre most is ennyi idejükbe került, hogy ideérjenek.

– Maga honnan tudja ezt? – kérdezte elképedten a miniszterelnök.

János a saját csuklóira kattintotta a bilincs karikáit, és mosolyogva felnézett:

– Hát még mindig nem világos…?