Cseresznyevirág-szirmok

Lelyma

Kérdések, kérdések

2019. április 8.

I like that you’re broken

Broken like me

Maybe that makes me a fool

I like that you’re lonely

Lonely like me

I could be lonely with you

There’s something tragic, but almost pure

Think I could love you, but I’m not sure

Naruto nem volt a régi önmaga, amióta Sakura elment. Megint egyedül sétálgatott az éjszaka közepén, így emlékezve a lánnyal közösen töltött időre. Nem tudta volna pontosan megmondani, mi volt a baj, de valami nem hagyta nyugodni. Főleg azután, hogy látta, Tsunade és Kakashi mennyire kikészültek a történtek hallatán. Persze, Sakura volt a Hokage tanítványa, a legtehetségesebb medika és Kakashi drága tanítványa…

Konoha kapujában megállt egy pad előtt, és fejcsóválva nézett a sötétségbe, a két hatalmas faoszlopon túlra. Nem, ezen igazán nem kellene emésztenie magát. Hiszen, mindez nem elég indok, hogy halálra aggódják magukat a lányért?

Megrázta a fejét. Nem, nem elég, szólt egy halk hangocska a fejében.

Sakura különlegessége ide vagy oda, valami akkor sem stimmelt. Hirtelenjében nagyot dobbant a szíve a gondolatra, hogy valamit nagyon elcseszett. Valami, valami… 

Fejben megpróbálta összeszedni a használható információit. Sakura elment, mert megkérte rá. Ez tény. Bár…

Tulajdonképpen nem kellett nagyon győzködnie, sőt.

Lehet, hogy nem is ő kérte, hanem magától vállalkozott?

És nem is akarta, hogy bárki vele menjen… Egyedül akart menni Sasukéért, de vajon miért?

Miért nem avatta be őket a terveibe?

Mit gondolt igazából, hogy sikerül visszahoznia a fiút?

Naruto rájött, hogy információk helyett csak megválaszolatlan kérdésekben bővelkedik. Kétségbeesetten belerúgott az előtte heverő kukába. Van valami, amit nem vett észre, nem látott meg…

De hát a többiek is ugyanennyit tudtak, mégsem akadályozták meg semmivel Sakura szökését! Még asszisztáltak is hozzá. Narutóval együtt.

Nem tudta, mit kellene tennie, nem akarta, hogy elvakítsa az értelmetlen paranoiája. Kakashi azonban mindig is azt tanította nekik, hogy az ösztöneikre hallgatni kell.

Tudjátok, van az a kis hang, ami megszólal, amikor meg kell szólalnia – szólt, egyik alkalommal, amikor elmentek együtt vacsorázni edzés után. – Na, azt nem szabad figyelmen kívül hagyni, okkal hallatja a hangját – majd, hogy nyomatékosítsa a szavait, lecsapta a poharát az asztalra. – Okkal.

Narutót is ez a kis hang vezérelte, amikor hirtelen ötlettől vezérelve Sakura lakása felé vette az irányt, háta mögött hagyva a sötét kaput. Évek óta volt kulcsa a házhoz, már akkor is, amikor a lány szülei még éltek. Miután meghaltak, felmerült, hogy Naruto otthagyja a lepukkant kis bérelt szobáját a Hokage-torony közelében és összeköltöznek, de Kakashi nem tartotta túl jó ötletnek.
Végül így is sokkal több időt töltött Sakura szobájában, mint a sajátjában. Emellett, rengetegszer meghívás nélkül állítottak be Kakshihoz aludni, aki eleinte elég zavartnak tűnt, de az idő múlásával már csak egy elnéző mosollyal és tárt ajtóval fogadta őket.

Annyira elmerengett a kellemes emlékeken, hogy már csak egy hangos kiáltásra eszmélt fel. A következő pillanatban a poros utcakövön találta magát, vele szemben Shikamaru ült, összeráncolt szemöldökkel.

– Nem látsz a szemedtől? – förmedt rá az, miközben talpra állt.

– Ezt én is kérdezhetném! Mit csinálsz ilyenkor itt? – porolta le a nadrágját Naruto.

– Nem tudtam aludni…

Naruto érdeklődve fürkészte Shikamaru komor arcát, a különös él a hangjában felkeltette a kíváncsiságát. Nem tudta, el merje-e mondani a nyugtalanító gondolatait Sakurával kapcsolatban. Mi van, ha csak túlkomplikálja? Úgy döntött, tesz egy próbát.

– Hallod… Shikamaru…

– El se kezdd – nézett mélyen a szemébe a másik, mire Naruto egy pillanatra zavarba jött.

– De…

– Tudom, mit akarsz mondani – legyintett Shikamaru, majd zsebre dugott kézzel elindult, de észrevette, hogy Naruto nem követi. – Na, mi lesz? Nem jössz? Nem szívesen törnék be, főleg, hogy van nálad kulcs.

Naruto hitetlenkedve nézett, majd nevetve utána futott. Nem is tudta, miért lepődött meg ennyire. Hiszen Shikamaruról van szó. Ha ő, Naruto, rájön, hogy valami nem klappol, akkor majd pont Shikamaru nem jönne rá?
Percekig csendesen sétáltak, hang nélkül, egymás mellett. Naruto szívesen beszélt volna – ő mikor nem? De ismerte már ezt a kifejezést Shikamaru arcán. Magában töprengett, néma párbeszédet folytatott magával. A szeme az utat nézte, de a tekintete egészen mást látott.

Naruto sokszor irigyelte a fiú látszólagos lezser és nemtörődöm attitűdjét. Noha tudta, hogy Shikamarunak hatalmas szíve van, és egyáltalán nem olyan, mint amilyennek mutatja magát, néha azt kívánta, bárcsak ő is el tudna bújni a világ elől az álarca mögé.
Neki is megvolt a sajátja – mint mindenkinek –, de néha úgy érezte, rosszat választott.

Elvégre, kimerítő volt állandóan jókedvűnek tűnni.

***

Sakura úgy érezte, megállt a szíve.

Amint a szavak elhagyták a száját, úgy érezte, nem csak a szíve állt meg, lehet az idő is. Sasuke tekintete vérfagyasztóan fürkészte az arcát, valószínűleg a hazugság legapróbb jelét kutatva. Mivel a színtiszta igazat mondta, nem kellett volna félnie, ennek ellenére is úgy remegett belül, mint a nyárfalevél. Hiszen, nem ismeri Sasukét. Újra és újra emlékeztetnie kellett magát. Ha Sasuke – bármiféle okból – úgy dönt, hogy megöli…

Bár, ezeket a gondolatokat és a félelmet nem engedte kiülni az arcára. Miután úgy tűnt, Sasuke kinézelődte magát, megköszörülte a torkát. Semmi reakció. Újra próbálkozott, és ezúttal lassan felállt a fa tövéből. A fiú egy tapodtat sem mozdult.

Sasuke nem hitt a fülének. Vagy inkább a szemének?
Egy szemtelen genjutsu lenne talán? Hát lehetséges ez?

Hiába keresett gúnyra vagy hazugságra utaló jeleket azon a szép arcon, egyszerűen nem talált. A sharinganjai csak őszinteséggel és csillogó szemekkel találkoztak. Beletörődötten felsóhajtott, majd egy pillanatra behunyta a szemét. Megfogadta, ha Sakura akkor is ott lesz, amikor kinyitja… Hát legyen! Hisz neki.

Lassan, szinte félve nézett fel, szemét óvatosan kinyitva. Magában gúnyosan elmosolyodott a saját butaságán. Szemei elsőként a smaragdzöld szempárt pillantották meg. Lazított a tartásán, lehajolt a lány szép ívű katanájáért és közelebb lépett hozzá. Végül már csak egy lépés választotta el őket egymástól.

Sakura – saját magán is meglepődve – nem érezte magát zavarban. Végül is, ha meg akarta volna ölni, már megtehette volna. Hang nélkül hagyta, hogy Sasuke csendben visszacsúsztassa a fegyverét a lány derekán lógó tokba. Ha őszinte akart lenni magával, tetszett neki ez a szimbolikus békejobb, amit Sasuke nyújtott neki. Bár, még mindig nevetségesnek találta ezt a néma kommunikációt, ami kettejük között folyt. De nem volt mit tenni, Sasuke szabályai szerint kellett játszani.

– Miért? – Sakura csaknem összerezzent a hangra, hiszen percek óta álltak csendben egymással szemben, ami úgy tűnt, egyedül Sasukét nem zavarta.

– Mit miért? – ráncolta a szemöldökét a lány értetlenül.

– Miért… szöktél el Konohából? – Sasuke hangja még mindig elég szkeptikus volt.

Sasuke belül elég büszke volt magára, amiért ki tudott nyögni egyetlen szót a sok percnyi némaság után. Egyszerűen elvarázsolta a lány szépsége.

Inkább, a kisugárzása?

Az érzés, amit a közelsége váltott ki belőle?

Nem tudta volna megmondani, egyszer csak azt vette észre, hogy az időérzéke semmivé foszlott. Sakura hangja hozta vissza a valóságba.

– Orochimarut keresem – fonta össze maga előtt a karját a lány.

Sasuke hitetlenkedve nézett rá. Ez a lány újra és újra el tudja érni, hogy elakadjon a szava. Ezen a napon hanyadjára is? Jobb lesz, ha nem is számolja.

Sakura biztos megőrült. Vagy ő maga, és ilyeneket hallucinál. Lehet, tényleg megártott a sivatagban menetelés.
Mégis mi a fenéért rohanna a lány a saját vesztébe? Ennyire megunta az életét?

– Meguntad az életed? – tette fel neki hangosan is a kérdést. A fejében jobban hangzott.

Érezte, hogy a hangjába most már némi harag is vegyült. De nem tudta, kire is mérges pontosan. Sakurára? Mert egy idióta? Magára? Orochimarura, mert egyáltalán létezik?

– Ő felelős a szüleim haláláért – bökte ki végül Sakura.

Sakura nem tudott semmiféle érzelmet leolvasni a fiú arcáról, de mintha a szeme… Ó, igen, a szeme. Sasuke szeme megvillant a lány szavait hallva, bár azt nem lehetett megállapítani, hogy meglepetten, haragosan vagy sajnálkozón. Esetleg lenézően? Netán gúnyosan? Talán még ő maga sem tudta volna megmondani, de valamit kiváltott belőle.

Sasuke nem tudta, mit gondoljon. Ha Sakura igazat mond… És tényleg meghaltak a szülei, mint neki… Valahol tudta, hogy ez nem túl egészséges, de mégis…

Érzett valamiféle örömöt ezzel a hírrel kapcsolatban. Hiszen ez nem csak azt jelentette, hogy talán a lány végre megérti az érzésit, de azt is, hogy van köztük valami.

Kapocs? Kötelék? Megértés?

Most végre ugyanolyanok, gondolta.

Ugyanúgy egyedül vannak, ugyanolyan magányosak, elcseszettek.
Sasuke számára megnyugtató volt ez a gondolat.

– Mégis mit akarsz tőle? Megölni?

– Pontosan – nézett rá határozottan Sakura. És téged hazavinni.

– Nem hiszem, hogy jól hallottam. Megismételnéd?

– Sasuke… Ne erőlködj, valakinek csak szimplán nincs humora. Nem szégyen az.

***

Naruto halálra váltan nézett a kezében tartott papírokra.

És az ágyon heverő dossziékra.

És a földön szétszóródott jegyzetfüzet-lapokra.

Egyértelműen felismerte Sakura kecses macskakaparását. Igen, az is lehet esztétikus, Sakura mindig is büszke volt rá, hogy bár elég csúnyán ír, összességében mégis valahogy… jól nézett ki. Naruto azt kívánta, bár ne írt volna így a lány – akkor legalább mondhatta volna, hogy ezek nem az övéi, ő pedig elfelejthette volna a gyanúját és hazamehetett volna.

De nem.

Ez Sakura írása volt.

És mégis… A szavak amik összeálltak a dőlt betűkből, egyszerűen… Nem lehetett igaz! Amiket a lány őrizgetett a konyhaszekrény bal alsó fiókjában…

Ha az minden igaz, ami le van írva… Nem, nem az képtelenség!

Shikamaru lassan lecsúszott Naruto mellé a hideg konyhakőre. Elmélyülten sodorgatta a cigarettát az ujjai között, a gyújtót maga elé dobta, miután végül meggyújtotta. Időközben már elszívott egy fél dobozzal, a füstöt szinte vágni lehetett a kis helyiségben, de úgy tűnt, egyiküket sem zavarja.

Először csak hiányos jegyzeteket találtak az Akatsuki-tagokról, minden fellelhető információval, amit egyelőre tudni lehetett róluk. Voltak ott tiltott tekercsek az Irattárból, a lány saját jegyzetei, és aztán…

Itachi Uchiha. Mindent, amit Sakura tudott róla, most már ők is tudták.
Shikamaru azt kívánta, bárcsak ne tudná.

Naruto pedig azt kívánta, bárcsak Sasuke tudta volna ezt, és ne ment volna el hiába.
De megértette volna vajon? A tizenkét éves dacos és sérült kisfiú?

Visszanyelte a könnyeit, ahogy felidézte magában a fiatal Sasuke feneketlen fekete tekintetét. És a fájdalmat benne. A soha nem szűnő, véget nem érő fájdalmat.

– Megjegyezted a lényeget? – Shikamaru suttogó hangja szinte kiáltásnak hatott az órák óta tartó csendben.

– Ha akarnám, sem tudnám elfelejteni.

– Vajon mióta tudta ezt Sakura? – sóhajtott Shikamaru, de nem várt választ.

– Ha ezt bárki megtudja…

Shikamaru elszakította a tekintetét Naruto elgyötört pillantásától, és biccentett. Kellemetlen, az biztos. Kellemetlen, de amit meg kell tenni, azt meg kell tenni.

– Akkor tudod, mi a dolgunk, ugye? – nézett határozottan a szőkére.

Naruto szó nélkül nyúlt a konyhakövön ezüstösen csillogó gyújtóért.

***

Sasuke kezdte ténylegesen úgy érezni, megőrült. Vagy ha nem ő, akkor Sakurával nincs minden rendben. Hogy volt képes beleegyezni egy ilyen vakmerő tervbe? És ő hogy volt képes elmondani neki? Mindketten a vesztükbe rohannak.

Sasuke váratlanul elmondta, hogy éppen küldetésen van Orochimaru megbízásából. Majd azt is, hogy amint befejezi, visszamegy a rejtekhelyre és megöli a kígyót. Sakura álla ekkor már így is a földet verdeste, hát még, amikor hozzátette, hogy szeretné, ha a lány csatlakozna hozzá. Hogy együtt végezzenek vele.

Nem ez volt az évszázad terve, de Sakura gondolkodás nélkül belement. Nagyon ledöbbent, amikor megtudta, mit tervez Sasuke – igazából már lassan évek óta. Megölni a mesterét. Megölni Orochimarut.

Sakura úgy gondolta, ha ez egyáltalán lehetséges, csakis Sasuke lehet képes rá, elvégre ő ismeri a legjobban. Talán még Kabutónál is jobban.

Nem firtatta, eddig miért nem ment vissza Konohába az évek alatt, de a szíve mélyén valahol tudta. Noha képtelenégnek tűnhetett, Sakura úgy érezte, a szégyen tartotta vissza. És mivel elhagyott mindenkit, aki akár csak egy kicsit is kedves volt a szívének, az egyetlen dologba kellett kapaszkodnia, amit még nem vesztett el: a bosszúba. A lány szíve összeszorult a gondolatra.

A fekete hajú kisfiú egyedül a sötétben, a veszedelmes kígyó karmai között.

Mielőtt elindultak, Sakura gyorsan összeszedte a fegyvereit, a fa mögé dobott hátizsákját, a porcelánmaszkot visszahúzta az arcára, hogy akadály nélkül vizsgálhassa Sasuke arcát.

Anélkül, hogy a fiú észrevenné.

Sasuke természetesen teljesen rezzenéstelen arccal futott, Sakura még azon is elgondolkozott, vajon szokott-e egyáltalán pislogni.

Már több órája suhantak a fák között, de amióta a tisztáson megbeszélték a tervet, egy szót sem szóltak. A küldetés befejezése csak időhúzásra volt jó, legalábbis Sakura szerint. Nem igazán akarta megkérdőjelezni Sasuke terveit, félt, hogy meggondolja magát.

– Egy nap múlva a határhoz érünk – törte meg az órák óta tartó csöndet Sasuke hangja. – Ott lesznek.

– És egészen pontosan… Mi hasznunk is van abból, hogy az Akatsuki után szaglászunk, ha úgyis megöljük Orochimarut?

– A bátyámnak is meg kell halnia.

Sakura ezt már nem kommentálta, csak nagyot sóhajtott. Pedig azt gondolta, ha Sasukéval összefogva végeznek a kígyóval, Sasuke végre elfelejti ezt. És boldogan visszasétál Konohába, hogyne. Naiv ábránd.

Mégis hogy felejthetné el?
Hogy a tulajdon bátyja a szeme láttára irtotta ki az egész klánját?

Sakura tudta, hogy előbb utóbb el kell mondani a fiúnak, amit tudott Itachiról. De nem most, határozta el. Ez nem a megfelelő pillanat.

Szó nélkül haladtak, alig álltak meg pihenni, sürgette őket az idő. Éjszaka pár órára talán. Akkor is felváltva őrködtek, Sasuke feszülten kutatta az Akatsuki által hagyott nyomokat. Sakura pedig mélyen hallgatott a korábbi tervéről, miszerint ő is meg akarta találni őket. Fogalma sem volt, Sasuke hogy fogadná, de nem nagyon akart kockáztatni.

Gyorsan haladt az idő, s ők még gyorsabban futottak. Egyszer csak arra lettek figyelmesek, hogy a ragyogó napsütést újra felváltotta a ködös szürkület. Sakura azt javasolta, menjenek tovább, de a fiú ellenkezett.

Sasuke tudta jól, az ANBU-kat úgy edzik, hogy a lehető legbarátságtalanabb körülmények között is megállják a helyüket, éppen ezért Sakurának az egész éjszaka pihenés nélküli futás meg sem kottyanna. Azonban, időre volt szükségük, hogy a tervet tökéletesítsék, illetve, hogy pihenjenek. Az elkövetkezendő pár nap nem csak a kettejük sorsát fogja eldönteni.

Továbbá, az az apró gondolatfoszlány is megfordult a fejében, hogy szeretne a lánnyal minél több időt tölteni, hiszen, ki tudja, mit hoz a jövő…

Amilyen eszement ötletnek tűnt beavatni Sakurát mindenbe és gondolkodás nélkül megbízni benne, ahogy telt az idő, egyre inkább úgy érezte, a lehető legjobb döntése volt az elmúlt években.
Ha nem az egyetlen jó döntése. Mintha maga a sors rendelte volna el ezt a találkozást.
Ketten… Igen, ketten képesek lesznek végrehajtani a tervet.

Ilyen gondolatokkal a fejében aludt el Sasuke a csillagos ég alatt. S végre egy álomtalan éjszakáért fohászkodott magában.

Sakura elmerengve tanulmányozta a mellette fekvő fiú arcát. Nem tudott aludni, és nem is nagyon akart. Már nem tartott attól, hogy Sasuke hirtelen úgy dönt, megöli, de az ösztönei azt mondták, jobb, ha éber marad. Zavarta, hogy a tisztás óta szinte egyetlen szót sem szóltak egymáshoz, frusztrálta a csend. De attól félt, ha megpróbál valamiféle beszélgetést kezdeményezni, Sasuke csak idegesítőnek fogja gondolni. Mint a régi szép időkben, mosolyodott el fanyarúan.

Nagyot sóhajtva a hátára fordult és behunyta a szemét. Elképzelte a barátai mosolygós arcát, mire önkéntelenül neki is mosolyra húzódott a szája. Ez mindig megnyugtatta. Főleg Naruto. Naruto.

Kipattant a szeme, és hirtelen Sasukéra pillantott. Egyrészt azért, mert arra gondolt, ha esetleg Narutóról beszélne vele, Sasuke talán hajlandó lenne végighallgatni. Másrészt pedig, most, hogy itt feküdt a fekete égbolt alatt egy fa tövében, mellette Uchiha Sasukéval, elkerülhetetlenül eszébe jutott, milyen volt, amikor még négyen feküdtek ugyanígy egy-egy küldetésen. Kakashi-sensei…

Sakura szemeit elfutotta a könny az emlékekre, és hirtelen, mély szomorúsággal gondolt a hajdani csapatukra. A Hetes Csapat. Mindennél jobban szerette volna Kakashi unott arcát és Naruto vigyorát látni, amikor átfordult a másik oldalára. Ez volt a leghőbb vágya.

Ezért indult el Sasuke után. Nem azért, mert szerelmes volt belé…

Szerette, de soha nem tudta, hogy ez az érzés szerelem-e. Igazi, tiszta szerelem. Kötelességének érezte visszahozni, hiszen azon az éjszakán ő hagyta, hogy elmenjen… Ezért nem tudta soha elfelejteni, ezért vált a gondolat megszállottjává. De hogy szereti-e? Szerelemmel? Nem tudta. Nem tudta, hogy egyáltalán szeretné-e szeretni. Szerette volna azt gondolni, hogy a teljes szívéből szerelmes belé, de…

Tett valaha bármit is Sasuke, amiért megérdemelné?

***

Kakashit hangos dörömbölés riasztotta fel nyugtalan álmából. Káromkodva átfordult a másik oldalára. Csak nem fogják kiverni az ágyból, amikor végre sikerült elaludnia! Pláne nem hajnalban. De a dörömbölés csak nem maradt abba, sőt. Mintha egyre hangosabb lett volna. Ingerülten pattant ki az ágyból, majd gyilkos tekintettel kivágta a bejárati ajtót, készen arra, hogy bárki is áll ott, elküldi kedvesen melegebb égtájakra. Azonban amikor meglátta Naruto és Shikamaru kormos arcát, meglepődött. Kimerült tekintetükben soha nem látott tűz lobogott, ezért csak még szélesebbre tárta az ajtót, majd hátralépett. Hát már soha nem aludhat nyugodtan az ember?

– Sakura az Akatsuki után ment.

Kakashi tudta, hogy most már tényleg soha nem fog tudni nyugodtan aludni.