Egyedül

Lyla

2018. január 31.

Egyedül állt a sötétben, az érzékszervei pedig egyáltalán nem működtek. Körülötte feltámadt a szél, a levelek sebesen estek le a fáról, valahol a távolban talán egy templom harangja hallatszott, de ő most egyikkel sem tudott foglalkozni. Próbálta beharapni a száját, de a könnyeket nem tudta megállítani. Hirtelen ugyanaz a kisfiú lett, aki a sarokban ült egyedül, mert senki nem akart hozzászólni, ő pedig soha nem tudta volna elképzelni, hogy barátai legyenek.

Most pedig ott állt, belefulladva a gyászba, a csalódottságba és a teljes magányba. Tíz évvel ezelőtt felkarolták, reményt adtak neki, átsegítették mindenen és ő boldog volt. Ez pedig szertefoszlott, élete egy pillanat alatt omlott darabokra. A két ember, akik először észrevették őt, többé nem voltak. Se a magas, kusza hajú srác, aki meglátta a maszk mögött az embert, se a kedves, szelíd lány, aki soha nem is látta a maszkot. A pufók kisfiú, aki mindig is felnézett rá, aki megértette őt, soha többet nem nevetett az ő béna viccein. És mind közül a legfájóbb.

A legjobb barátja, a fiú, aki bármikor fel tudta vidítani, a lelki társa, szintén eltűnt, de nem a halálba. Ez rosszabb volt, mint a gyász, vagy a mérhetetlen szomorúság, amit érzett. Fojtogatta a bűntudat, hogy nem látta korábban, és elképesztő düh marta belülről. Minden porcikáját átjárta a tehetetlen csalódottság. Három nappal azelőtt nem csak a számára legfontosabbakat vesztette el, hanem önmagát is. Rá se bírt gondolni, hogy egy évvel azelőtt vidáman ünnepelték barátjuk szülinapját. A barátjukét, aki nem csak a számukra legfontosabb három embert ölte meg az árulásával és könyörtelenségével, de őt is. Nem fizikailag, de úgy érezte, meghalt belülről.

Csak folytak a könnyei, ahogy lerakta a liliomot a sírra, majd megfordult, és lassú léptekkel elsétált. Senki nem ment utána, senki nem karolta fel és senki nem mondta neki, hogy minden rendben lesz. Egyedül volt Lily és James temetésén.