Főoldal
Rólunk
Történetek
Hírek
Sikerlisták
Felhasználók
Segítség
  • Titillium
  • PT Serif
  • Ubuntu
  • Alapértelmezett
  • AAA
  • AAA
  • AAA
2
Kedvencekhez adás

Éjfél

Szerzői megjegyzés:

Helló! Új vagyok a polcon. Ha elolvastad, kérlek hagyj kritikát a kommentekben, jöhet hideg, meleg.

Fülszöveg:

Tudsz valakit annyira szeretni, hogy az megöl? Meghalt barátnőjét siratja, mikor a lány egy kéréssel áll elő álmában. Mit tesz, hogy teljesítse halott szeretője óhaját?

Sötét, kimúlt szemei a hideg fényű lámpák alatt teljesen másnak hatottak, mint máskor. Említett fényviszonyok között is sápadtnak tűnt, ámde ahogy leállt a szíve, egyre kétségbeejtően fakóbb színeket váltott. Fagyos keze élettelenül lógott le a kanapéről, mintha engem szólított volna vele. Ezek égtek bele a memóriámba arról az éjszakáról, amiket még talán a halál se fog tudni elfeledtetni velem.

Az ágyon fekve bámulom a falat, nem érezve semmit, csupán hogy súlyommal nyomom a fekhelyem. Megint rá gondolok. Bár csak álom jönne szememre, kívánom, de a kinti zaj nem hagy nyugodni. A lehúzott redőnyön keresztül is látszik a káprázatos színek, amik ma a sötét eget színezik. Az utcán emberek hangja és kutyák vonyítása szűrődik be. Nyugtalanító az ez évi ünneplés.

Kopogás. Az én bejárati ajtómon. A szomszéd lehet az megint. Kedves lány, de nagymértékben idegesítő. Kíváncsi vagyok, mit fog szólni, mikor megtudja, meghalt. Talán örülni fog neki? Mindig is úgy éreztem, mintha szerelmes lenne belém. Gyomorforgató gondolat számomra.

Nem kelek fel neki. Képtelen vagyok rá, hogy erőt vigyek abba a mozdulatba, amitől felegyenesedik a gerincem, befeszül a hasam és a lábaim a földre képesek lépni. Csak fekszek ott, mint egy romlott gépezet.

De a lány nem adja fel. Csak menne már el az a csitri! Az agyam teljesen kikapcsol és körülöttem lefagy az időforgása is. Óráknak tűnik, mire végül abbamarad a kopogás és évezredeknek, mire a zajok és a fények az utcáról befejeződnek. A nap sugarai tetszenek át az ablakárnyékolókon.

Ez már a harmadik éjszaka.

 

Éles csörrenés szakítja meg álmomat. Habár jócskán szükségem lenne az alvásra, felkelek. Őrjítően meleg van idebent, de az is lehet, hogy csak lázam van. Egy örökkévalóságig tűnő év múlva pedig el is hagyom az ágyat. Túl hirtelen emelkedtem fel az ágyból, mintha csúfolna a szédülés, ami ettől hirtelen rám tör. Mialatt kicsámpázok a hálószobából a nappaliig, reménykedem, hogy ott lesz, ahogy néha szokott. Remélem, hogy csak egy álom volt, ami történt és még mindig velem van; átölelhetem szorosan, miközben megpuszilja az arcomat, bőrömön pedig érzem az ajkai mozgását, miközben mosolyra nyitja szájat, vagy ahogy meleg leheletét ráfújja bőrömre. Úgy hiányzik a kócos haja, amiben mindig elvesztek a hullámcsatok, a szemei, ami napban megcsillanva mintha arany színűek lettek volna, vagy levendula illata, ami mindig bekerítette a szobát, ahol ő belépett.

Mielőtt munkához látnék, pár nap után először úgy döntök, hogy eszek valamit. Nem sokáig bírja a hasam, mert ahogy elindulnék dolgozni, rohannom kell a vécére. Az az egyetlen müzli szelet, amit fogyasztottam se akar megmaradni bennem, hát kihányom. Valószínűleg elkaptam valami betegséget. De lehet, hogy ez a bűz okozza.

Pár percig eltartott, míg mire összekaptam újra magamat. Lementem a pincébe, elintézni a dolgaimat és nekiállni dolgozni. Függönnyel eltakart, fénytelen szobában a falak szürkék és koszosan tengtek, úgy éreztem, mintha hamarosan elkezdenének egymáshoz közeledni és bezárulni, így minden oxigén elhagyja a tüdőmet és összezúznak. Megrázom a fejemet, hogy elkergessem ezeket a gondolatokat, mert neki kell állnom a munkának. Toll, papír és csönd. Na meg ez az őrjítő bűz, de már nem kell sokáig elviselnem. Szóval elkezdem papírra vetni, ügyelve, hogy a kézírás és a fogalmazás olyan legyen, mint az övé. Mindig nagyon választékosan beszélt, de itt most úgy írom le a „szavait”, ahogy ő tenné, ha nagyon félne vagy menekülne valahová. Már szerencsére nem kell menekülnie sehová. Ettől a gondolattól a sírás tör rám, csakugyan megint.

Oh, mondd el, hogy mit tegyek most.

 

A parkban gyalogolunk, én és ő. Fotómodellként sétál, kezemet fogva. Rátekintek a kezére, ahol valami furcsa hideget érzek; jegygyűrű. A gyűrű aranyszínű karikája mintha két külön darabból állna, ami egymásba fonódik. Közepén áll az egyszerű, de csodálatos kék gyémántdarab. Végignézem a feleségem. Káprázatos nyári ruhában úgy néz ki, mint egy milliárdos luxus feleség, magassarkúban előkelően jár, bár így se magasabb nálam. Arcán őszinte mosoly ül, olyan, amit már nagyon rég láttam tőle.

– Hát élsz! – könnyet visszafojtva karolom át. Ő furcsán megtorpan és nem csinál semmit; nem mond semmit és viszonozza az ölelést se. Felemelem a fejemet a válláról és hátralépek, hogy szembenézzek vele. Ő meg csak áll ott, üres tekintettel, mint egy robot. Megszólítom őt, mire még mindig robotosan, de már rám figyel. Gyorsan lefagy a mosoly a számról a látványtól. – Jól vagy? Mi történt veled? – aggódóan közelebb lépek egy lépéssel, közelebb már nem merek, és kinyújtom felé a kezemet.

– Ne érj hozzám – utasít mély, monoton hangon, ami nem rávall. Nem, rosszul mondom, ez az egész nem vall rá. Nagyon szokatlan ez a viselkedés. Elveszem a kezemet tőle, ha így akarja. – Ahhoz, hogy végre békességre leljünk mindketten, meg kell találnod, aki megölt és megbüntetned. A legjobb, ha elveszed tőle, amit ő is elvett. Mindent. Megteszed ezt és megígérem, újra visszaáll a harmónia, mint azelőtt.

Ott szobrozok előtte, mikor lesújt ezekkel a szavakkal, mire viszont a végére ér, felébredek e rémálomból. Elaludtam, miközben írtam a leveleit. Szinte már végeztem velük, mielőtt álomba zuhantam, de nem tehettem mást: kidobom az összeset és előröl kezdem. Ezúttal csak egy levelet készítek.

 

Próbálok pár falatot lenyomni abból a maradék gyors kajából, ami megmaradt. Pár aszalódott sült krumpli és két harapás a hamburgerből már is felforgatja kicsit a hasam, ezért úgy döntök, hogy egy kicsit hanyagolom. A só csípi a torkomat és az émelyítő érzésem, amit eddig elfelejtettem, hogy van, még erősebbé válik. Iszok egy pohár vizet és ettől kicsit felfrissülve állok neki annak, ami következik.

Kiveszek egy darabot a befejezetlen cigarettáiból és rágyújtok. Nem szoktam cigizni, de ebben a helyzetben és hangulatomban már ez se számít.

A hálószobába veszem az irányt, ahol kiválasztok magamnak szép inget és nadrágot. Ahogy az ő szekrényéhez érek, megcsap a levendula illata. Nagyot nyelek, ahogy kiválasztom a kedvenc ruháját és az arcomhoz emelem. Belélegzem jó mélyen a parfümjének megszokott illatát és újra könnyekben török ki.

– Megbosszullak. Megígérem, esküszöm, csak gyere vissza, kérlek.

Átvedlek a kiválasztott ruhákba, majd magammal hozom a szoknyát is. Lebotorkálok a pincébe, elnyomom a cigicsikket és ellenőrzök mindent. A pisztoly meg van töltve és az ásó is készen állt. Hamarosan sötétedik, akkor elkezdek ásni, aztán éjfélig várunk.

Szóval azt tettem. Kiástam a kertben a sírhelyet, leellenőriztem még egyszer utoljára a levelet, amit a bejárati ajtóra tettem és felöltöztettem. Most pedig várunk. Ránézek és bár nem hall, tudom, hogy bocsánatot kell kérnem tőle.

– Én annyira sajnálom, amit tettem. Nem kellett volna így kiakadnom – sírdogálva felkelek és az asztalra könyökölve közelebbről nézem meg őt. Már megkezdett elrohadni a teste. – De remélem, így megbocsájtasz és talán, ha tényleg te voltál az álmomban, akkor együtt élhetünk boldogságban a túlvilágon.

Visszagondolok arra a csúfos napra. Normálisnak indult, ámde megint veszekedtünk. Szóval haragomban fogtam a legközelebbi tárgyat és hozzávágtam – ami egy kés volt. De nem álltam meg, hanem csak folytattam tovább, amíg már nem kiabált. Homályos az egész történet, elvakított az a sok felgyülemlő harag és méreg, ami így szabadult fel. Így követtem el életem legnagyobb hibáját.-

– Remélem az utolsót is.

Az óra pedig éjfélt ütött. Az utolsó, mit életemben hallottam saját pisztolyom durranása volt.