Főoldal
Rólunk
Történetek
Hírek
Sikerlisták
Felhasználók
Segítség
  • Titillium
  • PT Serif
  • Ubuntu
  • Alapértelmezett
  • AAA
  • AAA
  • AAA
10
Kedvencekhez adás

Éjfél

Fülszöveg:

Nem ez az első éjszaka, hogy Catherine Leeyoung belopózik a Thindrel birtokra. És nem is először jut ki onnét nyomtalanul. Ennek az is lehet az oka, hogy egyáltalán nem hívatlanul érkezik, mégis jobb, ha senki nem tud róla, hogy ott járt.

A hold túlvilági fénye lágyan csókolta végig az odalent elterülő végtelen, smaragdzöldben játszó parkot. Ezüst csillogását beleszőtte a szökőkút csendesen folyó, hideg vizébe, puhán végigkúszott a hatalmas birtok magas, fekete vaskerítésén, és különös, félelmetes árnyékokat festett a sötét, macskaköves útra. Fényét végighintette a távolban fenségesen magasodó Thindrel birtok ablakain, s ettől úgy tűnt, mintha szikráztak volna.

Catherine Leeyoung azonban pontosan tudta, hogy hiába minden csillogás, odabent a rothadás bűze már megfertőzte az embereket. Csak egyetlen rossz szó, egyetlen rosszul irányzott mosoly, egyetlen túl hangosan elsuttogott szó, és a csillogás tompa, kihűlt romokká változhat egy szempillantás alatt.

A lány határozott, kecses léptekkel suhant végig a kövekkel kirakott, széles úton. Az éj olyan csendes volt, hogy szinte hallani lehetett, ahogy a forró, fülledt párás levegő vízcseppeké válva lefolyik a fák leveleiről. Egyedül a holdfény kísérte útján, fénnyel hintette meg előtte az ösvényt.

A távoli templom tompa harangjai megkondultak. Catherine megtorpant, fejét a hang felé fordította, ajkán lágy, de annál ravaszabb vigyor villant fel.

Odabent, a Thindrel kúria pompás falai között Daniel is meghallotta a harangszót. A testén lágy bizsergés futott végig, enyhe izgalom és idegesség feszített össze a gyomrát. Tekintete a távolba révedt, az ablakon túlra, ahol csak sejthette kései látogatójának apró, kecses alakját.

Éjfél. Az éjszaka tetőpontja, ahol a ma holnapba fordul, ahol a titkokról lehullik a lepel, ahol az érzelmek felforrósodnak.

Catherine megpillantotta az ifjú lordot a fényesre sikált ablak mögött, amint egy puha fotelben ülve, kezében könyvet tartva éppen arra bámult, ahol ő rejtőzött. Krémszínű haja jólfésülten súrolta a vállát, smaragd tekintete tétován fürkészte az éjszakát, s a lány csak mosolygott, hisz tudta, nem látja őt.

A család minden tagja ott ült körülötte, egytől-egyig legszebb ruháikban. Bevett szokásuk volt türelmesen kivárni, míg az elmúlt nap véget ér, és az új felüti a fejét. Catherine már jól ismerte a szokásaikat. Semmi meglepőt nem talált abban, hogy a Thindrel család minden tagja, beleértve a szolgálókat is ébren vannak e kései órán.

Akkor hát a játék indul.

Catherine csendes, lopakodó talpa alatt a park füve pisszeni sem mert. Az árnyékok mintha az ő javára hajlottak volna, beléjük simult, elrejtőzött, együtt mozgott velük, majd kitört belőlük. Mindehhez pedig a legkisebb erőfeszítésre sem volt szüksége.

Daniel csak felszínesen olvasta a könyvet, közben egy magas szájú pohár száján körzött a nyelvével, tekintete valójában más merre figyelt. Szülei elmélyülten társalogtak az aznapi pletykákról, kisöccse pedig duzzogva ült a nevelőnő ölében, és azon ügyeskedett, hogy anélkül csusszanjon ki az asszony erős szorításából, hogy az észrevenné.

Aztán a boltíves, szépen megmunkált, hófehér ajtó mellett megmozdult egy árny.

Danielnek minden erejére szüksége volt, hogy ne rezzenjen össze, ne csapja le a könyvét, és pattanjon fel. Feszülten, de óvatosan arra pillantott. Egy lány apró termetű, karcsú alakja elvált az árnyaktól, és Catherine szemtelenül megállt a boltíves ajtó kellős közepén. Bő, fehér ingének két felső gombja szabadon volt hagyva, felfedve makulátlan, porcelánfehér bőrét. Hosszú csizmáját a legjobb cipész készítette, a talpa puha volt, a sarka a lovaglócsizmáéra emlékeztetett, de ez nem hagyott hangot maga után a kikövezett utakon. A lány éjfekete, göndör tincsei egészen a derekáig omlottak, körbeölelték a kicsi, de erős testet, akár valami csukja. És azok a fekete tekintetek… Most épp csintalanul, a félelem leghalványabb jele nélkül csillogtak rá. Úgy állt ott, mintha nem épp négy másik ember ült volna a fehérben, márványban és aranyban tündöklő hallban. Catherine meglátta a riadalmat megcsillanni a lord smaragdszín szemében, amitől az arcán huncut, hívogató mosoly villant fel. Félrebiccentett fejjel felemelte apró kezét, és ujját kihívóan behajlítva hívogatta az ifjú úrfit. Közelebb lépett a boltív keretéhez, nekitámaszkodott, szemét közben nem le vette Danielről, akinek még a szája is kiszáradt, de volt benne annyi büszkeség, hogy ezt ne kösse a lány orrára.

Megszerezted? – sugallta a kérdést a pillantsa.

Kapjon el, és megtudja! – üzente a lány vadul csillogó, szemtelen tekintete, és a ravasz vigyor az ajkán. Lassan, puhán lépdelt hátrafelé, akár egy hatalmas oroszlán, s ajkán azzal a csodás, de bosszantó mosollyal eltűnt az árnyak között.

Daniel letett a borospoharat, és maga mögé dobta a könyvet.

– Bocsássanak meg – hajolt meg szülei előtt, majd sietős léptekkel távozott. Épp akkor érte el a boltíves ajtót, mikor Catherine a hátsó konyha bejáratát. Hátrapillantott a válla felett, és szent egek! Rákacsintott, s már ott sem volt. Daniel fürgén, a gyomrában ezer pillangóval követte át a hatalmas, fényűző csarnokon.

Catherine úgy ismerte a Thindrel birtokot, akár a tenyerét. Folyosók útvesztője, magas ablakok, csillogó képkeretek, makulátlan márványpadlók és barátságtalan szobrok labirintusa. Mindent, amit csak lehetett arany borított, kezdve a kilincsektől egészen a lépcsőkorlátokig. Fehér és arany, a tisztaság és tisztelet színei.

A lány úgy olvadt bele a ház minden rejtett zugába, úgy mozgott együtt az árnyak minden rezdülésével, mintha maga is az lenne. A második emeletre vezető lépcsőről a lány visszanézett a lordra, aki izzó tekintettel nézett fel rá. A lány ajkán még mindig az a csábos, hívogató mosoly ült, szép arca ragyogott, úgy simította ujjait a korlátra, s lépdelt felfelé, mintha dorombolt volna. Daniel megbabonázva, de izgatottan követte minden lépését.

Kapjon el, és megtudja! – üzente a lány ragyogó tekintete a hallban.

Daniel ajkán ravasz vigyor terült szét.

Csak várd ki – üzente ő is.

Catherine csilingelve, de halkan, akár a nyári szél felnevetett, majd megfordult, haja függönyként lebbent utána, és továbbindult, majd eltűnt a fordulóban. Daniel utána rohant. Ujjait pontosan ott húzta végig, ahol a lány is. Hallotta a halk nevetést nem is olyan távolról. Mikor befordult a sarkon, a lány eltűnt egy másikon. Mikor elért egy lépcső aljára, a lány már indult is a következő felé. Mindig csak a hátát verdeső sötét tincseket látta, mégis, mintha a lány nem sietett volna túlságosan. Azt akarta, hogy a lord elkapja. És Daniel gyomrában ettől mintha egy lávafolyam robbant volna szét. Követte az illatot, azt a friss, üdítő illatot, a tenyere viszketett, hogy elkaphassa. Szolgálók jöttek-mentek a folyosókon, tálcákat, tiszta törülközőket, frissen vasalt ruhákat vittek a kezükbe, tekintetüket leszegték, ha a lord megjelent.

Cathetine úgy suhant el mellettük, mintha ott sem lettek volna. Egy apró árnyék itt, egy széles szobor ott, és úgy olvadt bele a ház falaiba, hogy senki még csak észre sem vette. Akár egy macska, olyan kecsesen, puhán mozgott. Daniel gyorsított, a folyosó végén a lány után kapott. Apró keze kicsusszant az övéből, de a lány megpördülve rávillantotta boldog mosolyát, majd ismét tovább eredt.

Az utolsó lépcsőforduló tetejéről Catherine lepillantott a fiúra, tüzes pillantást és arrogáns mosolyt villantott rá, amitől Danielnek felforrt a vére. Utánaeredt a folyosóra.

Már csak két ajtó… Már csak egy.

Catherine bent is volt, a sötétség jótékonyan borult rá.

Daniel egy pillanattal később követte, s rögtön magukra zárta az ajtót. A sötétség menedékként ölelte körbe őket.

– Itt vagyok – jött a lány vidám hangja valahonnét, és Daniel arra indult.

– A másik irányba, úrfi – hallotta a lány hangját most a másik irányból.

Daniel a fogát csikorgatta, és amikor a másik irányba indult felkattintotta a villanyt.

A fény elöntötte a tágas, de szinte üres szobát. Catherine a zongorán üldögélt, keresztbetett lábát lóbálva, kezén támaszkodva halványmosollyal az arcán fürkészte a lordot.

– Megszerezted? – kérdezte újra a fiú, próbálva nem tudomást venni a lány kigombolt ingéről, mely felfedte selymes, makulátlan nyakát. Lassú, kimért léptekkel elindult a lány felé.

– Itt lennék, ha nem így lenne? – kérdezte ártatlanul, egy kézzel hátravetve a haját. – Őlordsága a fejemet venné, ha üres kézzel térnék vissza.

– Hát ilyennek ismersz engem? – kérdezte halkan a lord. A lány lecsusszant a zongoráról, s egy szempillantás alatt a szoba közepén terpeszkedő, oroszlánlábú asztal mögé került.

– Ilyennek mondják – felelte, s balra indult az asztal mentén. Tekintetével foglyul ejtette a lordét.

– A rossz nyelvek mindenfélét beszélnek rólam – morogta az ifjú, és egy pillanatra sem tudta levenni a szemét a lányról, ahogy ő is balra indult. Teste felforrósodott, s a lány arca is lágyan kipirult. – De te már tudhatnád, mi igaz és mi nem az.

Catherine szeme megvillant, ahogy gyorsított a léptein.

– Semmit sem szabad tudnom Őlordságáról, különben becses atyja veszi a fejem. Elfelejtette tán?

Daniel ajkára is mosoly kúszott, s hirtelen irányt váltott. Catherine azonban fel volt készülve erre, s egy pillanattal később már el is kerülte, hogy a fiú megragadja a csuklóját. A szíve mintha ki akart volna ugrani, úgy lüktetett.

– Mire véljem ezt a macska-egér játszmát?

A lány szende, ártatlan arccal vállat vont.

– Egy lány is vágyhat izgalmakra.

– A te életedben így is túl sok az izgalom – jegyezte meg a lord.

De aztán, mikor a fiú ismét irányt váltott már nem menekült el előle. Hagyta, hogy elkapja a csuklóját, és magához rántsa, majd a vállára tegye a kezét. Tekintetük hosszan olvadt egybe, smaragd a gránáttal, izzó tűz a lágy folyammal.

A lány a táskájába süllyesztette a kezét, és egy méretes csomagot húzott elő.

– Tessék. A király pecsétje. Most már az öné.

Daniel átvette a csomagot, de szemét nem vette le a lányról.

– Az én kis tolvajom. Sosem csalódom benned. –  Jóképű arcán felragyogott egy mosoly. –  Tudod, mit jelent ez, ugye?

– Hogy dupla fizetést kapok, amiért a határidő előtt leszállítottam? – kérdezte behízelgő hangon Catherine, s a pír még mindig nem tűnt el az arcáról.

Daniel lebiggyesztette az ajkát.

– Hát csak ezért jöttél el hozzám ezen a kései órán?

Catherine tekintete fellángolt, most már hagyta, hogy a testét elöntse az az ismerős, kellemes érzés, amit mindig megtagadott, miközben leszállította a lordnak a tárgyakat. Csak akkor engedte, hogy az érzés átvegye a hatalmat felette, ha már teljesítette a feladatát. Így most lábujjhegyre állt, hogy ajka épp csak súrolja az ifjú selymes, puha ajkait.

– Talán van itt más is – vallotta be halkan, lélegzete cirógatta a fiú bőrét, amitől keze megfeszült a vékony vállakon. Catherine szeretett elmerülni a lord világos, smaragdszín szemébe. Azokra a tájakra emlékeztették, ahol született. Ahonnét el kellett jönnie. Ahová visszavágyott. Daniel szíve mindig hevesebben vert, ha a lány így nézett rá. Fekete tekintete olyan volt, akár odakint az éjszaka, akár idebent a forró paplan, vagy a kandallóban lobogó tűz. Veszélyes, hívogató, parázsló. – Azonban… – mondta a lány, és visszaereszkedett a talpára, mire Daniel hirtelen úgy érezte, pofon vágták. – Nem akarja megnézni, nem hazudok-e, vagy nem akarom-e átverni? – intett a csomag felé.

– Feltétlenül bízom benned.

Catherine a szája elé kapta a kezét, szeme kikerekedett, elakadt lélegzettel, tettetett döbbenettel nézett fel a fiúra.

– Ha ezt a Thindrel család megtudja… Kénytelen leszek meggyilkolni mindenkit, hogy mentsem magam.

Daniel halkan felnevetett, kezével a lány haját kezdte simogatni, tekintete ellágyult.

– Olyan becstelen vagy.

– Hát még ön, Őlordsága – vágott vissza Catherine, de a keze már ölelte is a fiú derekát. – Mi lesz, ha becses édesanyja megtudja, hogy a hőn szeretett nyakék, melyet oly büszkén visel, vagy a karperec, mellyel annyit dicsekszik valójában lopott, s magához a királynőhöz tartozik? Mi lesz, ha megtudja, hogy a fia egy tolvajjal cimborál, és fizet neki, hogy meglopja a királyi családot? Mi lesz, ha megtudja, az ajándékot magától kapta, maga aggatta a lopott holmit a nyakába?

– Akkor végre vége lesz ennek a rémálomnak, és elmehetünk innét – felelte szemrebbenés nélkül.

Catherine tekintete ellágyult, kezét elhúzta a fiú derekáról, és végigsimította az arcán. Nem is emlékezett, mikor tehette meg ezt utoljára. A szíve már csak ennyitől hevesebben vert.

– Nem lehetne, hogy ezen az éjszakán ne beszéljünk ezekről? – suttogta a férfi. – Hiányoztál.

Catherine arcára ismét huncut mosoly kúszott, majd óvatosan fejet hajtott.

–  Ahogy az úrfi kívánja.

Daniel nem tudott tovább várni. Két keze közé fogta a lány arcát, és megcsókolta. A lánynak sem kellett több, lábujjhegyre állva visszacsókolta az ifjú lordot, szemei lecsukódtak az élvezettől. Ajkaik éhesen tapadtak egymásra, a lányon lágy bizsergés futott végig, ahogy a férfi magához húzta, testük összeolvadt, Daniel keze pedig vad gyengéséggel túrt a lány selymes hajába.

Nem emlékeztek, mikor kerültek az ágyra, vagy Daniel mikor kezdte el lecsókolni a lányról az inget, a lány mikor simogatta le a fiúról a nadrágját, és mikor vesztek el annyira egymásban, hogy megfeledkeztek mindenről, ami körülöttük volt. Pecsétekről, lopott ékszerekről, gazdag, fennkölt családokról, tolvajokról, ifjú lordokról. Már semmi sem számított, csak a lány puha, telt ajkai, a fiú selymes, izmos karjai, forró ölelése, az ajka az övén, a keze a testén, a lélegzete az arcán, és a szíve, ami érte vert.

Mire a nap első arany sugara megjelent a ragyogó kék égbolton, és lecsókolta a hold utolsó sugarát is a smaragdzöld parkról Catherine Leeyoung már messze járt. Helyét átvette a hideg és az üresség, mintha minden csak álom lett volna. Daniel Thindrel mégis mosolygott, örömmel fogadta a nap első sugarait, amint betűzött a csillogó ablakon. Nem azon az éjjelen találkoztak először. És nem is utoljára.