Emlékezetvesztés (2006)

janerity

Ébredés

2018. november 19.

Nehéz, képzeletbeli köd ereszkedett a helységre. Az ablakon csak kevés napfény áramlott be. Odakint sem volt valami jó idő. Az egész szoba hideget árasztott. A fehér falak és a fehér kőpadló ridegnek, és ismeretlennek mutatta az egész kórházi szobát. A bal oldali falnál egy ágy állt. Az egész szoba berendezését csak ez az ágy és egy kis fehér kanapé alkotta. A csendet csak az EKG hangja zavarta meg. Sípolása élesen vágott az emberi fül hallójárataiba. Az ágyon egy rózsaszín hajú lány feküdt. Valamikor még vidáman múlatta az időt barátaival, most pedig itt fekszik ezen a kórházi ágyon, mint valami élettelen tárgy. Egyetlen jele annak, hogy még él, az a fel-lemozgó mellkasa. Lassan, de biztosan már egyedül lélegzik. Egy napja vették le a lélegeztetőgépről. Az elmúlt napok eseményei megrázóak voltak a lány számára, és az őt körülvevő emberek számára is.

A baleset úgy hasított az ismerősök tudatába, mint valami égő nyíl. Senki nem akarta elhinni a történteket. És azt sem akarták elhinni, hogy lehet, többet már nem is beszélhetnek vele. Többet már nem is élvezhetik mosolyát. Belegondolni is féltek, hogy talán örökre elveszíthetik a lányt. Az orvosok nem tudták, felébred-e egyáltalán. Álomban volt. Nagyon mély álomban. Egy olyan helyen, ahonnan már csak ő ismeri a kiutat. Csak rajta múlik akar-e még ezen a világon létezni tovább. Akar-e még barátaival együtt örülni az élet szépségeiben. Alig múlt tizennégy.

Egy fehér köpenyes férfi lépett be az ajtón. Magas és ősz volt. Odalépett a lányhoz, és ellenőrizte állapotát. Semmi nem változott. Semmi azóta, mióta utoljára látta. Kevesebb, mint egy órája. Minden órában benézett betegéhez. Nagyobb figyelemmel kísérte a lány mindennapjait, mint bármely más betegéét. Egyfajta kötődés alakult ki benne, a lány iránt, és ez már több volt, mint egy átlagos, orvos-beteg viszony. A doktor úgy tekintett a lányra, mint saját gyermekére. Valójában ez azért lehetett, mert egy évvel ezelőtt, az ő lánya feküdt ezen az ágyon ugyanígy. A történet tragikus véget ért, és szerette volna, ha ennek a történetnek egész más végkifejlettje lenne. Ezért figyelt erre a lányra jobban, mint bárki másra. Ezért szerette volna, ha a lány túléli ezt a szörnyűséget. Sokan várják ezen a világon. Ezt nem csak a kint ácsorgó tömegből ítélte így. Sok dolog van, amit még ennek az ifjú hölgynek látnia kell. Nagyon sok.

Most, mintha a lány megérezte volna, hogy neki itt van a helye. Itt! A barátaival, mindenkivel, aki eddigi élete során fontos volt számára. Az EKG hirtelen változást mutatott. A sípolások egyre erősebbé váltak, és egyre gyakoribbá. Az orvos feszült figyelemmel kísérte a monitorokon végbemenő folyamatokat. Idegesen szemlélte meg a lány pupilláit. Az ilyen vizsgálatok ilyenkor természetesek voltak. Majd, mintha tudta volna előre, mi fog történni, hátrált egy lépést. Tudta is, hogy mi következik most. Akaratlanul is elmosolyodott. Melegszívű ember volt. És ezt nem csak a mosolya, hanem a modora, és a gesztusai is tükrözték. A mellette fekvő lány hirtelen nagy lélegzetvétellel kinyitotta szemét, majd hevesen levegő után kapkodott.

– Üdvözlöm, Sakura! – Az orvos még mindig mosolygott. Melegség töltötte el szívét, amint a levegő után kapkodó lányt nézte. Tudta, mostmár nagy baj nem lehet. Visszatért közéjük. Erősen harcolt, és ennek most az a gyümölcse, hogy itt lehet velük.