Kedvencekhez adás
45

Ő

Szerzői megjegyzés:

Kedves Olvasó! Minden hozzászólásnak, kritikának örülök, ígérem, hogy válaszolok is rá. Köszönöm, hogy megtisztelsz a véleményeddel!

Fülszöveg:

Egyperces arról, hogyan képzeltem el kislányként és kamaszként azt a bizonyos „Ő”-t és mi történt, amikor úgy tűnt, végre megtaláltam.

Amikor megláttam, meg kellett dörzsölnöm a szemeimet, hogy nem csak délibáb játszik-e velem, vagy a kialvatlanul ért reggel űz gúnyt egy régi álomképből. Nem tévedtem. Ő valóban ott állt, tőlem néhány lépésnyire az utca végén, az út közepén, és mosolygott. Nem volt ott rajtunk kívül senki. Csak a piros tetőcserepes kőházak látták, mennyire meglepődöm, hogy akit kislányként elképzeltem, nem álom többé.

Nem láttam előtte soha. Pusztán képzeletemben élt Ő. Nevet sem adtam neki, de tudtam, hogy ő, Ő. Tudtam, ha egyszer meglátom, a világ a feje tetejére áll és az én szívem kalapálni kezd. És amikor azon a szürke reggelen ott állt az utca végén, az út közepén, pontosan ezt történt. Hirtelen minden megváltozott. A reggel egy fuvallattal hozta el nekem az Ő illatát és én tudtam, hogy pontosan ilyennek képzeltem el ezt is: szappan és arcszesz.

Tettem egy lépést feléje. Még mindig mosolygott rám. Szemei csillogtak és én elvakulva közelítettem felé. Lassan élesedett a kép. Az arcvonások, szemszín. És én boldog voltam. Mert tudtam, pontosan olyan, amilyennek lennie kell. Amilyennek én álmodtam. Pont úgy mosolyog, pont úgy néz rám. Pont olyan szerelmesen mondja ki a nevem, pont annyiszor mondja el, mennyire szeret. Már amikor megláttam, tudtam, hogy Ő ilyen. Vannak hibái, amik egészen picik és eltörpülnek a jótulajdonságai mellett.

Már egészen közel voltunk egymáshoz. Láttam, hogy a szemében visszatükröződik tekintetem. Olvadtam, mint az esőbe kitett kockacukor. Szerelmes voltam. Kamasz, aki még csak ízlelgeti a valóság borús és szép oldalait. Kislány, aki még szeretné, hogy minden egyszerű legyen.

Valami megváltozott. Már olyan közel voltunk egymáshoz, hogy túl sokat láttunk. Ő is, én is. Ő tett egy lépést hátra, én előre léptem. Aztán észrevettem, hogyan hátrál előlem. Hátraléptem. Ő már nem mosolygott. Már nem láttam szemeiben a tekintetem. Már nem nézett rám úgy, már nem is volt olyan, amilyennek elképzeltem. Valaki más lett. Egy idegen.

Megfordultam, és elfutottam. Már nem voltam kislány. A világ sokszor csúnya. A szép oldala nem mindig elég nagy, hogy engem is szívesen fogadjon. Semmi sem egyszerű. Csak futottam, és sírtam. Milyen furcsa. Elképzeltem és azt hittem, meg is találtam. De mégsem, bár egészen hasonlított rá. De ő mégsem Ő volt.

Aztán hirtelen megálltam. Ő állt velem szemben, néhány lépésnyire a hídon. De vajon tényleg Ő az?