Lisa

fekete-cilinder

I.

2018. március 2.

Magassarkú topogásától visszhangzott a kastély bálterme. Az arany falakat díszítő rózsamotívumokra szegezte tekintetét a lány, egy percig, mintha szemével a festett növényt el akarná hervasztani, úgy meredt rá. Lesütötte szemét, mintha ezzel a gondolattal halálos büntetés járna, sarkon fordult, majd újra a helyiség túlsó felébe indult. Egy ablaknál megszűnt a rendszeresen kopogó cipő hangja. A lány egy ablakon tekintett ki, a kastély kertjére. Gyönyörű kert volt az, főleg most, hogy mindent hó borított. Az ablak jégvirágai keretezték az ablakot, melyen át sápadt fény vetült az ott álló lányra. Hosszú, szőke, göndör haja alaposan kifésülten lógott vállára, zöld szemében érzelemtől mentesen tükröződött vissza a kinti világ. Sápadt bőre, mint odakint a hó, szinte világított a benti szürke, fénytelen teremben. Kezeit az ablakpárkányon pihentette, s most már a kinti időjárás helyett vékony ujjait, a kézfején az ereket, a kis csuklóját, majd az alkarján a ruhája ujját díszítő fehér, csipke virágokat tanulmányozta tekintetével. Egy hosszú, fehér, tüll szoknyát viselt, nem sok díszítéssel. Mindössze csak pár rózsa volt rátűzve a szoknyára, a felső részét pedig a derekánál egy vörös szalag választotta el a szoknyától.

Ismét cipősarkak topogása törte meg a csendet. Egyre hangosabban hasította a levegőt a gyors léptek zaja, és meg lehetett állapítani: valaki fut a lány felé.

– Elisabeth! Elisabeth! Elisabeth! – futott felé egy lány. Rózsaszín, világos szoknyáját fehér

csipkék tarkították a szoknya alján és a mellkasán. – Gyere, mindjárt kezdődik a bál!

– Kathleen! Lehetne, hogy nem vered fel a fél palotát?! – üdvözli a nővére a lányt.

– Dehogy vertem, hagyjad már! – szegül ellen lihegve, csípőre tett kézzel. – Lehetnél egy kicsit te is vidámabb! Egy hete ilyen mélabús vagy! Mi történt? Az oké, hogy mindig alapból ilyen vagy, de most még a szokottnál is rosszabb.

– Köszönöm a dicséreted – húzza a lány kínos mosolyra száját szarkasztikusan.

– Lisa! – néz szemeibe – A nővérem vagy. Nekem bármit elmondhatsz!

– De – fordul vissza az ablakhoz. A téli képre mered, amit lát rajta keresztül. – Ezt most magamban szeretném tartani – zárja le a beszélgetést. Legalábbis, szeretné.

– Háát jó – színpadiaskodik a húga – Akkor nekem kell kitalálnom- sóhajt egyet. Megperdül tengelye körül és az állához emeli ökölbe szorított kezét, mintha annyira gondolkozna. Kár, hogy Elisabeth nem látta.

– Szerintem ne is kezdj hozzá, úgysem fogok válaszolni – sóhajt egyet unalmasan.

– Jaj dehogynem! Jó móka lesz, majd meglátod!

– Gondolom- sóhajt újra

– Hm, összevesztetek Ashley-vel? – csücsörítette el a száját

– Nem! – jött a gyors válasz

– Még nem békültetek ki? – jött a következő tipp

– Nem! Soha nem vesztünk még össze!

– Persze! Minden levélben vagy veszekedtek vagy békültök – fújtatott

– Nem baj, legalább nekem van legjobb barátnőm – húzta fel a szemöldökét.

– Jaj nekem is vannak, de mehetünk tovább – mosolygott – összevesztél anyuékkal?

– Nem – rázta a fejét.

Lassan hamarosan a húga fejében is bevillant mi történt Elisabeth-tel. De az egy hosszú történet, hosszabb, mint azt Kathleen el tudná képzelni

Egy szép, decemberi délután kezdődött minden. A kastély népe gyönyörű napra ébredt, és bár tél volt, szikrázó napsütés és kellemes meleg uralkodott odakint. A gyerekek szaladgáltak az udvaron, a lányok a fénnyel árasztott réten beszélgettek. Csak egy lány ült most is a szobája ablakában, könyvet bújva. Elisabeth. Ő más volt, mint a többi lány. A szerelmet csak könyvekben olvasta, és soha nem áradozott egyetlen fiúról sem úgy, mint húga, vagy a királyi család többi, fiatal lány tagja.

Éppen az említett lányokat nézte, világoskék, babarózsaszín, vagy zöld ruháikban, melyek a szivárvány minden létező árnyalatában tündököltek, csak persze világosabban, mintha két napra kint hagyták volna szegényeket a tűző napon. A szobában olvasó lánynak még a ruhája is más volt. Rajta mindig csak fehéret láttak az emberek, és elengedhetetlen volt a csipke, vagy más, komolyabb díszítőelem.

Visszakapta volna a fejét egy sóhajjal a könyv sárga lapjaira, de egy férfi nyitotta ki az ajtót.

– Edward! Hányszor mondjam még el, hogy nem való nekem az, hogy lent vihorásszak meg pletykáljak hercegekről vagy más fiúkról? – nézett a belépőre. Egy követ volt az. Fekete frakkban, mint egy pingvin, vigyázban állt az ajtófélfa alatt.

– Nem, felségem, nem.- rázta a fejét- Az apja küldött, hogy szóljak, miszerint az ebéd után vadászatot tesz. Maga is jöhet.

– Vadászni?! – kapta a szája elé a kezét örömében. – Úristen persze, hogy megyek! Itt is van a szekrényemben a vadászkabátom! Egy pillanat és elkészülök!- tömte volna azonnal az ajtót a Edwardra, a követre.

– Ahogy gondolja, de csak ebéd után indul a felséges király.- csóválta ujját Elisabeth előtt, majd hátralépett, és a lány becsukta egy hangos csattanással az ajtót. Ránézett a karórájára. 11 óra volt, pontban. Egy óra, és ebéd.

Az étkezés után a királyi család élelmet csomagolt, majd fegyvereket osztott, s végül elindultak lovaikon és csaholó, izgatott kutyáikkal az erdőbe.

– Nem, hercegnőm! Maga még csak kísérőnek mehet! Vegye le ezt a ruhát, nem látja, hogy ez felnőtt nőre lett varrva?! – elégedetlenkedik Edward, a tiszt Elisabeth öltözködésén.

– Menjek tűsarkúban az erdőbe?! – értetlenkedik

– Nem is kéne mennie az erdőbe! Veszélyes hely az, mi lesz, ha történik magával valami borzalom?! – készül idegösszeroppanást kapni a tiszt.

– Ne tessék az ördögöt a falra festeni! – legyint a lány. – Nem fog semmi történni, amíg apám és a vadászai elem vannak! – veszi vállára a fekete puskáját.

– Tegye csak le azt a rondaságot!- mutat a vállán lógó fegyverre

– Dehogyis! Pont ezzel kell, hogy megvédjem magam, vagyis – vonja meg a vállát mosolyogva – ezzel fogom lelőni az első trófeámat! Egy róka lesz! És a bundája – simítja végig a vállát – itt fog rajtam lógni a következő vadászaton- álmodozik mosolyogva. – Viszlát – csapja be az ajtót, kilépve azon.

Edward csak fejét csóválva nézi a becsukott ajtót.

Odakint megszólalt a vadászkürt. Kutyák csaholása, lovak szuszogása hallatszott fel. Elindultak a vadászok. Elisabeth utánuk eredt.

Már egy fél órája az erdőt kutatták, lövöldözték a vadakat. Szarvasok, fácánok tetemei voltak mindenhol. Elisabeth-nek viszont még semmit nem sikerült fogni. Szomorkodva nézte a rég lehullott leveleket. Sárga, narancssárga, zöld színekbe festették az erdőt. A fák között csörgedező kis patak mentén mentek, nehogy eltévedjenek. Egy bokorban egy vörös-fehér róka farka villant, Elisabeth pedig utánaeredt lovával. Átgázolt a patakon, aminek friss vize a csizmájára csöppent.

Csak ment, száguldott a róka illúziója után, de sehol nem találta. Észre se vette, de már egy falu határán álló házak derengtek előtte. Egyedül volt. Teljesen egyedül, az erdő közepén, ott, ahol még soha nem járt. Szürke felhők vonták sötétségbe az erdőt, s Elisabeth észre sem vette, hogy már megy le a nap. Vissza kellett indulnia. Azt gondolta, könnyű lesz, csak a patakot kell megtalálnia. De a szürke felhőkből hó kezdett el szállingózni. Eltemetve a nyomait a ló  patájának. Sarkon fordult és elindult. Egyenesen ment, ment, meg nem állt, de a patakot sehol sem lelte.

Lépteket hallott maga mögött. Nem érdekelte, csak tovább ment, kicsit gyorsítva az iramon, ha valami veszélyesebb követné őt. Elhalt a hang, ami elől eligyekezett. Tovább bolyongott az erdőben, s félő volt, hogy rásötétedik az erdő. A többi vadász biztos hazatért már, és az apja már a fél kastélyt tűvé tette utána, az anyja pedig beleőrül abba, hogy nem tudják, hol van a lánya.

Ennél pedig csak rosszabb lehet.

Újra egy állat mancsának lépte zavarta a ló lépteinek állandó zaját. Egy kis kő esett le a szívéről, mert azt hitte, az őt észrevevő négylábú egy kutya, aki rátalált, és végre hazaérhet, és beülhet a meleg szobájának fényes a ablakába. De pulzusa az egekbe szökött, amikor hátrafordult, hogy üdvözölje az ebet.

Annak az őse nézett vissza rá. Egy farkas.

Vicsorgó, sárga fogakkal, égő szemekkel, és fehér, szürke bundája fenyegetően ráncosodott hátán. Támadni készült.

Elisabeth leakasztotta puskáját a hájáról, de mire rendesen felhúzta volna, a farkas a lóra vetette magát, amin ült. A ló összeesett, Elisabeth leesett, és a földön landolt. Minden elsötétült egy pillanatra. De nem veszthette el lélekjelenlétét, az avarban a fegyvere után kutatott, de a látása még homályos volt, a pár pillanatos kóma után. Nagy fájdalmak árán az oldalára fordult, de a tőle jobbra sehol nem látta a feketeséget. Visszafordult, majd balra nézett, de ott sem volt.

A farkast sem látta.

Mi történt?

A vad valójában a feje fölöttről támadott és a lány kabátjába mélyesztette karmait, ahogyan megtámadta a haja felől.

Lábra pattant, de talpai alatt megingott a föld, az esés miatt még nem szerezte vissza egyensúlyát. Fonott haja szerteszét állt, nem látott semmit, hátranézett és ott volt a keresett tárgy. Ahogy lehajolt érte, az állat a hátát kezdte marcangolni, viszont a lány egy rázással megszabadult tőle. Felhúzta a puskát, célzott, majd lőtt.

A puska visszarúgott, orrba vágva a lányt. Az orrából vér szagot érzett. Megnézte, sikerült-e első lövése életében.

Nem járt sikerrel.

– Héj! – szólalt mögötte egy hang. Egy fiú hangja.