Főoldal
Rólunk
Történetek
Hírek
Sikerlisták
Felhasználók
Segítség
  • Titillium
  • PT Serif
  • Ubuntu
  • Alapértelmezett
  • AAA
  • AAA
  • AAA
20
Kedvencekhez adás

Magányos zongora

A magányos zongora

Fülszöveg:

Egy zongora és a magány.

Korhadt fadeszkák, pattogzó, kopott-fehér vakolat, tenyérnyi rések és hiányzó ablakkeret, amin át a szél szégyentelenül süvít be a szobába. Apró, cikázó fekete rovarseregként pattogtak a hangok, ide-oda csapongva ingatagon, hamisan. Esőként hulló ritmikátlan orkán, mit a Magány okád ki a torkán, ha az ember e lármát meghallja, kezeit egyből a fülére tapasztja, rémesen elhangolt a zongora.

Lábainál fekete szemű patkány rág, ízleli a korhadt fát, kölykei pedig a húrok közt játszanak, ügyesen kerülgetik a lecsapó kalapácsokat. Az egyik mégis ott marad.

Veszteg rohannak át a porok halmazán, otthagyva nyomukat, mocskukat, a székpárnából is kiszedték már a bélést, hiszen anyjuk ott ejtette meg az ellést.

Mégis, mindez a Magányt nem zavarta, a zongorát magára sose hagyta, csak ült ott előtte, mint egy kivénhedt agg, és csapkodta a fekete-fehér csíkokat, mint aki játszani is tud.

A zengő-bongó nóta azonban nem volt se szép, se kedves, csupán förtelmes. A zongora zokogva adott ki magából, minden hangot, hisz magányában senki sem hallotta, hogy jajongott.

Vészesen járt a kéz, a csontos ujjak őrjöngve kergették egymást és az egereket, de a zongora nem engedett. Türelmesen tűrt, akkor is, mikor a fehér kar a magasba lendült, s a Magány görbe háttal előredőlt, orrából fekete pók mászott elő, mely lassan ereszkedett bele a csendbe. Halk, de hallható koppanással ért földet, s épp akkor csapott le, mikor az utolsó nyolcadik láb a padlóhoz ért. Két ép billentyű tört ketté.

A Magány új dallamba kezdett; még vadabba, még hangosabba, még zajosabba, még örültebbe…