Mi vagyok?

Emoke

A sikátori szörny

2018. március 10.

Kint ültem a parkban, amikor egy idős néni ült le mellém. Próbáltam nem venni figyelembe azt, hogy bámul, de egy idő után zavarni kezdett. A kis pincsikutyája mellette pihent, nem tűnt veszélyesnek, sőt kifejezetten aranyos volt, de ahogy a semmibe bámult, észrevettem, milyen kifejezéstelenek a szemei. Kirázott a hideg. A kutya is engem nézett. Felálltam, és otthagytam az idős hölgyet. A parkban körülnézve észrevettem, hogy mindenki engem néz.  Az egész olyan volt, mint egy rossz  horrorfilm. Lassan mindenki egyszerre közeledni kezdett felém, én hátráltam, majd megfordultam, és rohanni kezdtem. A parkból kiérve minden újra normális lett, visszanéztem, az emberek csak álltak, mintha valami a parkban tartotta volna őket.

Megfogadtam, hogy soha többé nem teszem be a lábam erre a helyre. Amikor otthon elmeséltem anyukámnak, hogy mi történt, egyszerűen kinevetett, nem mintha mást vártam volna, de sajnos a szüleimen és az ostoba öcsémen kívül nem sok ember áll velem szóba, és ha nem mondom el valakinek, akkor tuti,  megbolondulok.

A nevem Arya Robinson, és elég gyakran történnek velem ehhez hasonló dolgok, ezért is félnek elengedni a szüleim. Nem arról van szó, hogy az idős hölgy esetleg elkap, a pszichiáterem szerint az ehhez hasonló dolgokat csupán beképzelem magamnak, és féltenek, hogy egyszer nem megyek haza. Sajnos a mai után megint nem mehetek el otthonról egy jó darabig. Nem baj, nem mintha annyi programom lenne, az osztálytársaim nem beszélnek velem, a tanárok pedig elkerülnek, mintha taszítanám magamtól az embereket. Nagy magányomban írni szoktam, az mindig megnyugtat. Szeretek történeteket kitalálni, a mai kicsi novellám címe pedig „A lány, aki várt”.

Egy kislányról szól, akit elhagytak a szülei, az apja alkoholista volt, az anyja pedig utcalány, akik megelégelve kislányukat, a metrón hagyták.

Tudom, nem valami vidám történet, de számomra mindig minden a hangulatomról szól, és mindig minden magamról. Másnap viszont egy nagyon furcsa dolog történt. Épp vacsoráztunk, amikor bemondták a hírekbe, hogy egy négy év körüli kislányt találtak a metrón, egyedül volt és sírt. A szüleit letartóztatták.

– Hogy tudnak ilyet tenni egy gyerekkel? –kérdezte anyám.

– Az emberi gonoszságnak nincsenek határai – válaszolta apám.

– Kapcsoljátok már ki a televíziót, semmi kedvem evés közben is ezt hallgatni, az osztályban is mindig ezekről az esetekről beszélnek, mint amikor elütötte a kamion azt a tehenet, vagy az a sok gyilkosság.

Apa is egyetértett Robival, én eddig csak ültem, a villa félúton megakadt a kezemben, mintha megállítottak volna egy videót. Anya kissé megrázott, ezután képes voltam újra pislogni, és hát az a kevés hideg víz is segített, amit Robi az arcomra fröcskölt. Semmi másra nem vágytam, csak hogy újra egyedül lehessek. Beszaladtam a szobámba, és mint mindig, amikor valami miatt sokkot kapok magamra csukom a szobaajtót és a fürdőszoba ajtaját is. A fürdőkádban ülve azon gondolkodtam, vajon most tényleg kezdek megbolondulni? Régen is történtek furcsa dolgok, de nem ilyen gyakran. Csak képzelődsz, csak képzelődsz, mondogattam magamnak, miközben a forróvíz lassan elborított.

Nem írok többé. Nem megyek a park közelébe többé. A szomszéd néni macskája nem tud beszélni. Nincsenek hatalmas denevérek, de ami még fontosabb, én én vagyok, egy normális, tizenhat éves lány, és semmi furcsa nem történik velem, csak képzelődöm.

Mégsem tudtam megállni, hogy a tegnap írt történetemet újraolvassam. Ugyanaz, a híradóban is ezt mondták. Prostituált anyuka és alkoholista apuka. Gyerek a metrón, egyedül és sír. Hirtelen felindulásból lecsaptam a laptopom, majd hagytam, hogy elnyomjon az álom.

Kezdett minden újra normális lenni, úgy éreztem, hogy hozzá tudnék szokni. Közben eldöntöttem, hogy hamarabb leérettségizek, semmi értelme nem volt iskolába járnom, esetleg annyi, hogy ne üljek otthon, talán megölt volna az unalom. Egyik nap hazafele tartottam az iskolából, előttem pár osztálytársam, mögöttük pedig én kullogtam. Eszükbe sem jutott hozzám szólni, vagy esetleg magukkal hívni kávézni. Ők megálltak, én továbbmentem. Már megszoktam, nem esett annyira rosszul. A szemem sarkából egy igen furcsa dolgot vettem észre az egyik sikátorban. Valami volt a kukák mögött. Végül győzött a kíváncsiságom, és befordultam. Az ég hirtelen beborult, villámok szelték át az égboltot. Mintha nem tudtam volna parancsolni a lábaimnak, megállíthatatlanul mentek előre.

Egyáltalán nem tartottam jó ötletnek, hogy a morgó hang felé igyekszem. A kuka háta mögött egy rettenetes szörnyeteg volt. Hatalmas volt, és kutyaszerű, fehér fogai között habzott a nyál. A torkomból nem jött sikítás, pedig erősen koncentráltam, mégis a remegésen kívül nem tudtam semmit csinálni. Hülye pánikroham. Már csak két méterre volt tőlem a fenevad, amikor észrevettem világoskék szemét, ami szinte világított a sötét sikátorban. Soha nem tudtam elképzelni, hogy milyen jövő vár rám. Nem tudtam milyen munkát akarok végezni, nem tudtam, mégis milyen fiú állna velem szóba, akivel családot alapíthatok. Talán narkósnak álltam volna, nem tudom, de ott akkor úgy éreztem, készen állok a halálra, nem féltem, abbamaradt a remegés, tudtam ez a jövő rendeltetett nekem. Hogy tizenhat évesen meghalok. Aztán hirtelen fény villant, a szörny ordítani kezdett.

Értettem amit mond, felfogtam, hogy az ordítás mit jelent. Azt mondta, úgyis meghalok, úgysem hagyják hogy életben maradjak, egyedül csakis a sötétség győzedelmeskedhet. Nem maradt más, csak csend, az ég kitisztult, éreztem a bőrömön a napsugár meleg érintését. Nem mertem kinyitni a szemem, nem tudtam mi vár rám. Lépéseket hallottam, valaki rohanni kezdett, de csak egy pár pillanatra láttam meg az alakját megmentőmnek. Az a pár pillanat elég volt ahhoz, hogy tudjam, legközelebb ha látom felismerem.