Főoldal
Rólunk
Történetek
Hírek
Sikerlisták
Felhasználók
Segítség
  • Titillium
  • PT Serif
  • Ubuntu
  • Alapértelmezett
  • AAA
  • AAA
  • AAA
18
Kedvencekhez adás

Mondd meg, mi vagy te nekem

Fülszöveg:

csak egy huszonkét versszakos szerelmes szösszenet

Mintha tudnánk, hogy rossz úton járunk,

De vajon szerelmünk ez, vagy barátságunk?

Ahol véget ér az út és nincs tovább,

Meglátjuk melyikőnk volt az ostobább.

 

Elfelejteni, vagy reménykedni még egy kicsit?

Elmélkedek, miközben te csak szívod a cigid.

A fekete és a fehér nálad kéz a kézben,

Azt mondod, a szürkét is nézzem.

 

Kockáztass, élj spontán, az ismeretlen jó.

Életbölcseségek a szádból, hallani fájó,

Hiszen én mondtam neked először,

Ám hiába, keserédes érzésem előtör.

 

Nem halványul az éjszakai pillanatok emléke,

Te és én a holdfényben, szavaink hevessége.

A csillagtalan ég alatt, úgy néztél rám

Csillogó szemmel, kerülgetett az oxigénhiány.

 

Ott a sötétben, az élet szar, megbeszéltük,

De van miért élni, van szivárvány, ahogy reméltük.

Mosolygok, iszom minden szavadat,

Titokban próbálom visszafogni magamat.

 

Te és én, én és te, képtelen vagyok felfogni:

Nem lesz ilyen, szólni nem tudok, csak suttogni.

Fáj nagyon, hogy soha nem tudhatom már meg

Milyen, ha kezeim nem húzzák láthatatlan bilincsek.

 

A vízben nem látok semmit, semmi szégyen,

Vicces, mit hazudtam, akkor el is hittem.

Mégis, emlékszem, néztelek s te is néztél,

De nem jelent semmit, lehet csak betéptél.

 

Megbántam, hogy becsaptalak, de mégsem.

Miért tettem? Talán a jobb jövő reményében.

Ha ott vagy, mint egy gyerek, elveszett leszek,

Majd fel kell nőnöm, hogy tudjam, mit tegyek.

 

Mindent tudsz rólam, többet is, mint kellene,

De a szemed, ó igen, az a barna, szép gesztenye,

Csak issza be a látványt, elnyel s nem ítél,

Ahogyan a titkod, mit rám bíztál sem kímél.

 

Boldog vagyok, de csalódott és reménytelen.

Nevetséges az egész, én pedig döntésképtelen.

Te vagy az oka, csak te tudsz ezen segíteni,

Kettőnk közül úgyis én fogok veszíteni.

 

Bonyolult érzelmek, félelem és szenvedély,

Fogalmam sincs, mit érzek, de tény:

Az ambivalencia valós, fájdalmas és gyönyörű,

Volt, van, és lesz is, hiába érthetetlen és álomszerű.

 

Képzeltem volna ezt az egészet?

A kedves szavakat és a valószínűtlen őszinteséget?

Édes kis mosolyok, összevillanó szemek,

Mind véletlen volt, de nekem így is oly’ becsesek.

 

Figyelem minden lépésed, pedig nem akarom,

Én mint egy drogos, te pedig a napi adagom.

Néha azt érzem, egy másik életben

Valahogy megint egymásra találnánk véletlen.

 

Gonosz vagy és kegyetlen, de egyetlen vigaszom

Egy viharos, esős nyári napon.

Elérted, hogy még jobban szeresselek,

Számomra te vagy a villám, a vihar előjele.

 

Néha félek, hogy tudsz mindent, hazudtam,

S átláttál rajtam, csak elviseltél zavartan.

Csak játszottál és élvezted, hiába voltál kedves

Mondtad legyek gátlástalan, a hangod rekedtes.

 

Nem hiszel te semmiben, de mindenben igen,

Mondtad nekem, ne vesszen el a hitem.

A Himnusz is, nevetsz, csak szembeköp,

Szavaidat elnyeli a hajnali köd.

 

Idézed a verset “járt utat a járatlanért el ne hagyd”,

Imádom, szeretem, hogy ilyen költői vagy.

Példázatként előadod, biztatsz, merj lépni,

Mert e szerint nem szabad élni.

 

Hiszen te csak egy zenész vagy,

Még akkor is, ha az ihlet néha elhagy,

Minimalis szövegalkotási készséggel,

Költészet iránti éhséggel.

 

A humorod a mindenem, néha azt kívánom

Mikor szemed engem figyel s rajtakapom,

Bár tudnád, hogy mennyire hasonlítunk.

Lehet tudod, ahogy nézel, ha összeér a vállunk.

 

Kellemes csend, amit megtörsz zavartan,

Nevetek és kioktatlak akaratlan.

“Mit is akartam mondani?” hangzik a mondat,

Amit soha nem felejtek, mint első találkozásunkat.

 

Óvatosan ugrattál és a szemed sarkából lestél,

Mint egy idegent, akit az utcán felismertél.

Beszélgetünk, témánk minden és semmi: nincs,

Az idő eltűnt, de minden szó kincs.

 

Kacagtam, s te néztél rám boldogan,

A pillantásod, az érzés elmondhatatlan.

A szemedben láttam azt, ami talán ott sem volt,

A végtelent és az örökkét, amit a pia bemocskolt.