Főoldal
Rólunk
Történetek
Hírek
Sikerlisták
Felhasználók
Segítség
  • Titillium
  • PT Serif
  • Ubuntu
  • Alapértelmezett
  • AAA
  • AAA
  • AAA
5
Kedvencekhez adás

Nyolc napon túl...

Fülszöveg:

Amália, aki harmincnyolc múlt, társ nélkül, egyedül neveli az immár tizennégy éves fiát, miközben minden erejével arra törekszik, mintegy cirkuszi kötélen egyensúlyozva, hogy harmóniát teremtsen, és biztos megélhetést nyújtson kétszemélyes családjának. A fiú egyetlen elejtett szava azonban egy este kibillenti lelki egyensúlyából…

Amália nem tudta, hogyan történhetett meg vele mindez, azon az estén. Éppen hazaértek gyülekezetükből, ahová évek óta jártak, mikor fia ágyazás közben, aki alig múlt tizennégy, és akit egyedül nevelt születésétől kezdve, azt mondta neki nevetgélve:

– Anya szatyor! – majd még fokozva folytatta – Vén szatyor!

Amália dermedve állt és nézte gyermekét, abbahagyva az ágyazást. Felhúzott szemöldökkel tekintett Álmosra. A nevetés alábbhagyott, a fiú érezhette, valami történt. Fagyos hangulat telepedett a szobára, az addigi kedélyes beszélgetés helyett, mely egyébként Amália életkoráról szólt, megemlítve, nemsokára bizony negyven lesz. Egy röpke szó azonban mindent megváltoztatott. A vén szatyrozás csontig hatoló pengeként hasított Amália szívébe. Nem akart hinni a fülének. Pont velem történik meg mindez? – méltatlankodott magában, hiszen olyan távol állt tőle, hogy bárkit is megalázzon emberi mivoltában, és most itt ez a gyerek, ráadásul a saját gyereke. Megdöbbenésében hirtelen nem is tudta, mit kellene tennie, hogy a lelkében eluralkodó fájdalomból generálódó dühe kárt ne tegyen senkiben, és semmiben. Ismerte magát, nagy odafigyelésre volt szüksége, hogy dühét fékezni tudja, éppen ezért tudatosan igyekezett uralkodni indulatain, lenyomni, elfojtani, hogy pusztító hurrikánként ki ne törjön, neki ne essen gyerekének, meg ne pofozza, elküldve őt oda…, ahol ezt eltűrik. Végül sikerült legyűrnie belső tombolását, ami legalább egy kis jóérzéssel töltötte el ebben a helyzetben. A győzelem íze kellemesen kavargott benne, azonban néhány keresetlen szót mégis sikerült kipréselni száján kifejezve nemtetszését, miközben elhagyni készült a szobát. Fia akaratlanul is rátapintott élete fájó pontjára.

Igen, harmincnyolc múlt, s élete előző 14 évét egyedül élte, társ nélkül. Mindennap megújuló harcot folytatott, hogy nőnek érezze magát, hiszen sokszor elfelejtkezett erről a napi monotonitásban, ahová semmi szívdobogtató esemény nem kúszott be. Minden erejével arra törekedett, mintegy cirkuszi kötélen egyensúlyozva, hogy harmóniát teremtsen, és biztos megélhetést nyújtson kétszemélyes családjának. Ő volt az apa, az anya egy személyben. Ő volt a családfő, a családfenntartó, övé volt minden felelősség, neki kellett döntéseket hozni, rajta múlt esznek, vagy nem esznek. Sok nehéz nap volt mögötte, többször kellett már felállnia a padlóról, újra kezdeni, és bízni, minden jóra fordul – egyszer. Reggeli imái gyakran sírásba fulladtak azokban az időszakokban, amikor a magány, az egyedüllét rátelepedve hatalmas körmeit belevájva testének feltérképezetlen, anyagtalan részébe, a lelkébe. Az ürességet nehéz volt betölteni. Élete nagy katarzisaiban mindig kereste a mindenek felett lévőt, akihez a nyári szünetben, lefekvéskor, nagymamája útmutatása szerint imádkozott. „Mi Atyánk ki vagy a mennyekben…” Szerette volna, ha létezik valaki odafent a felhők felett, aki vigyáz rá és szereti őt. Mióta megérkezett erre a földre, folyamatos szeretethiánnyal küszködött. Sok időnek kellett eltelnie, míg rájött, túlontúl nagy szeretetigénnyel született. A gyerekkor elmúlt, sok vihart élt át és túl, sokat saját maga gerjesztett, azonban csak akkor talált el a „Mi Atyánk” Istenéhez, amikor életének olyan periódusába érkezve, egy hosszabb folyamat eredményeképpen, azon vette észre magát, minden kicsúszott a lába alól. Élete zsákutcába ért. Ott állt egy házasságon kívül született gyerekkel egyedül, elromlott kapcsolatok közepette, testvére börtönbe került, aki, miután kiengedték, kábítószerrel próbálta életét elviselhetőbbé tenni. Minden összeomolni látszott, sőt nemcsak látszott, de össze is omlott. Ebben a helyzetben a véletlennek köszönhetően találkozott – ő és testvére – egy láthatóan roma származású szimpatikus, jóvágású fiúval. Amália kétkedve hallgatta történeteit gyógyulásról, áldásokról, s Jézusról, aki mindezt teszi. Nem nagyon értette, de szeretett volna hinni benne, kimászni a gödörből, ahová jutott. Megtalálni az élet értelmét, ez volt minden vágya, megérteni, miért is van ezen a világon.

Nagy változások történtek pár napon belül, miután testvére újdonsült ismerősükkel elment egy istentiszteleti alkalomra, ami egy művelődési házban volt. Valami megváltozott öccse tekintetében, vette észre, miközben kérdésekkel elhalmozva fürkészte arcát. Ráadásul folyamatosan egy fekete fedelű könyvet olvasott, melynek borítóján arany betűkkel ez állt: Biblia. Arra is rádöbbent néhány nap elteltével, már csak egyedül dohányzik, öccse egyik napról a másikra abbahagyta a füstölést, sőt, hiába jöttek érte barátai, akikkel azelőtt együtt lőtték magukat, inkább otthon maradt és olvasott. Ezek az események egyenként is megdöbbentették volna Amáliát, nem még egyszerre, mind. Egyre inkább vonzotta az a közösség, ahová csak egy héttel később jutott el. Az istentisztelet más volt, mint amit eddig megszokott. Itt az emberek vidámak voltak, ez volt a legfeltűnőbb. Úgy köszöntötték őt, mintha ismernék. Több százan voltak. Nagy meglepetésére néhány rég nem látott arc is feltűnt tömegben. Maga az istentiszteleti alkalom imával, majd énekekkel kezdődött. Nem a templomban megszokott, gyerekkori emlékeiből feltűnő, ájtatossággal átitatott énekek voltak, hanem valami teljesen más. Minden dal a szívéhez szólt, arról, hogy van valaki, aki szereti őt. A prédikáció után érezte, eleget téve a felhívásnak, ki kell mennie előre, bár izzadt a tenyere az idegességtől, elmondani az imát. Egyszerű ima volt. Elfogadta Jézus megváltását magára nézve, beismerve, idáig nem úgy élt, ami kedves lehetett volna Istennek. Családjukban ezután többen követték őket, érzékelve a változást, ami rajtuk, bennük végbe ment. 13 év telt el. Ez idő alatt sokszor megtapasztalta az isteni gondviselést, bár a rózsaszín felhőről hamar le kellett szállnia. Testvére, azóta családot alapított, egzisztenciát teremtett, unokahúgai is megtalálták életük párját. Ő maradt egyedül. Boldogság volt ott lenni az esküvőkön, szívből tudott örülni örömüknek, azonban ezek páros ünnepek voltak. Hamar felismerte; magányosnak lenni nem egy boldog állapot.

Az álmai már rég szertefoszlottak a férfiakról, s vele együtt önmagáról is. Álmos megszületése előtt eldöntötte, nem lesznek apukái fiának. Hibáját nem kívánta halmozni, hiszen az élet, a jövő annyira kiszámíthatatlan, és annyira rossz döntéseket hozott eddigi életében, főleg ha szerelmeire gondolt. Egyre inkább úgy érezte, valami átok ül az életén, valami, ami meggátolja abban, hogy boldog, beteljesedett életet éljen, hogy megtalálja az igazit, azt az egyet. Huszonnégy volt, hogy megszületett fia, huszonöt, amikor a gyülekezetbe kezdett járni, s most negyvenhez közeledett. Tükörbe nézve már egy ideje észrevette magán a változást. Nem, nem nézett ki rosszul, nem voltak ráncai, nem öregedett feltűnően, rég nem látott ismerősei, mindig megdicsérték, ha találkoztak, megállapítva, milyen jól néz ki, de amit látott az egyre jobban elkedvetlenítette. Hajszálai között is több volt már az ősz, gyakori festést igényelt. Nem rúghat már labdába a fiatal lányok mellett, ismerte fel, bizony az idő elszállt. Most már csak kifelé megy. Jó esetben annyi lehet háta mögött, mint előtte. Ez a gondolat azonban elszomorította. Nem akart megöregedni, hisz még nem volt boldog, úgy igazán. Várt még valami jót az élettől. Néha átlapozta az újságok társkereső rovatait, ahogy a fia nőtt, talán egyre gyakrabban, s látta, a mai negyvenes férfiak huszonéves lányokat keresnek, az ő korosztályára pedig csak az ötven-hatvan évesek fanyalodnak. Ám, ha még talált volna is valakit, szükségesnek vélte, hogy két ember azonos értékrend szerint éljen. Számára a kereszténység, a hit, nemcsak vallásos liturgia volt, hanem életforma. Ha választania kellene, tudta, nem adná fel azt, amit megtalált, egy férfi kedvéért, de talán nem volt annyira biztos ebben, ezért inkább nem is próbálkozott. A testet nem könnyű kordában tartani, ezt megtapasztalta az eltelt évek alatt, de még nem adta fel. Várta a csodát, de…gyűlölte depresszív időszakait, melyek nehéz napokat, heteket szereztek számára. Nem jött jókor a Vén szatyor!

Az ügy majdnem ennyiben is maradt, mivel Amália kimenni készült a szobából, de a fiú valamit sziszegett a fogai közt, amit hallani vélt, bár a mondanivaló lényege nem jutott el hozzá, mégis visszafordult és immár nem takargatva indulatait, fék nélkül mondta Álmosnak, mit gondol a megnyilvánulásáról. A fiú magasabb volt, mint ő, nem szólt semmit, amikor vállánál fogva megrázta, miközben magyarázott neki, pedig volt már rá eset, hogy ilyenkor ellenállt az anyai kitörésnek. Érezte, olyat mondott, amit nem kellett volna. Amália ezek után nem ment be hozzá esti puszit adni, megsimogatni a hátát, fejét, amit a fiú úgy szeretett. Még tizenévesen is igényelte az anyai érintést, a cirókálást. Amália gyerekkorából kimaradt a testi kontaktus, mert zavarba jött, irtózott a gondolattól, hogy hozzáérjenek szülei, de ez amúgy sem volt szokás náluk. Fia születése óta azonban folyamatosan változáson ment keresztül, nyitottá vált. Az anya-fiú kapcsolatban az egymásrautaltság ténye erősítette bennük az összetartozást. Amália szerette volna kompenzálni fiát saját elhibázott döntéséért, sokszor vádolta magát a kialakult élethelyzetért, de nem tudott változtatni rajta. Ahogy nőtt a fiú, elérve a tinédzserkor küszöbét, egyre jobban hiányzott egy apa, aki képes lett volna kordában tartani a fiúgyermek lelkét. Nem volt bizalma senkiben és egyébként sem volt senki, főleg így harmincon túl, aki közeledett volna felé. Fájó szívvel gondolt arra, már soha nem lesz két kar, ami átölelje, nem lesz egy férfi, aki bátorítsa, akihez hozzábújhatna, aki levenné a döntések súlyát róla. Ebbe nem tudott beletörődni, mert minden porcikája kiáltott a magány ellen. Vénszatyor, visszhangzott fülébe, nem volt alkalmas a pillanat erre a humorra.

Reggel Álmost a mobilján ébresztette, miután elkészítette reggelijét – tejbegrízt, a kedvencét, bár amikor a cukrot szórta a tetejére, és meglátta a sótartót maga előtt, azért eszébe jutott, megérdemelné az a kölyök, hogy sót tegyen rá – nem akart bemenni hozzá, mint máskor. A lakásban egyébként csend volt, csak Amália lelke sajgott tompán a tegnap estétől. Nem akart a gyerekkel beszélni, rá se nézett. Szeretett volna egyedül maradni a lakásban és kiírni magából a történteket. Álmos hét előtt már felöltözve jött ki, amit Amália nem tudott másnak, csak megbánásnak értelmezni, hiszen egyébként hosszan kellett könyörögnie mindig, keljen ki végre az ágyból. Igyekezett higgadt maradni, kerülte a szemkontaktust, érezte, nem tudja még kezelni a kialakult helyzetet, az érzelmek örvényei erőteljesen kavarogtak benne.

– Bocsánat anya – mondta a fiú, megállva előtte, de ő nem akarta hallani. Most nem. Meg fogják beszélni majd, valamikor, de még nincs itt az ideje. Dacos volt, és megbántott, így csak annyit közölt a gyerekkel keményen.

– Nincs bocsánat…

A fiú reggelizni kezdett. Amália tüntetőleg bevonult szobájába, megvárva, míg a fiú elindul az iskolába. Az ablakon át szomorúan nézett utána. A gyerek vállát – láthatóan – nemcsak az iskolatáska terhe nyomta. Szeretett volna utána futni, szerette volna visszahívni, átölelni és szemébe nézve megmondani neki: Megbocsátok –, sőt már este lefekvéskor megbocsátottam, de nem tudta megtenni, a fájdalom megbénította. Tudta, el fog múlni ez az érzés, de azt is érezte, időre van szüksége, mert a seb, amit szavaival a fia okozott, az, nyolc napon túl gyógyuló.