Főoldal
Rólunk
Történetek
Hírek
Sikerlisták
Felhasználók
Segítség
  • Titillium
  • PT Serif
  • Ubuntu
  • Alapértelmezett
  • AAA
  • AAA
  • AAA
17
Kedvencekhez adás

Örökké a tiéd

Fülszöveg:

Egy ápolónő viszonzatlan tragikus szerelme páciense iránt.

https://www.facebook.com/neysawritings/

A levél meglapul egy hatalmas zöld táskában, és várja, hogy eljusson gazdájához, megtörve életének szürke monotonságát. Vajon az érintett érzi, hogy valami változni fog? Vagy saját érzelmei csapdájában él? Egyáltalán szabad-e az ilyesmit előre tudnia?

A nő fehér ruhájában halad a lifttel felfelé ismét a kilencedik emeletig. A felvonó belsejében a gombok melletti feliratok nem figyelmeztetnek a lélek törékenységére, annál inkább a testére. Egy csonka testet ábrázoló zöld filces rajz, melynek hiányzik a bal karja, lába és fejének egy része. Mellette a szöveg: „Vigyázz, nehogy úgy járj, mint én!”

A gép lassan kullog tovább egyetlen utasával, majd nyikorogva megáll. Már nyoma sincs az előbbi rajz okozta zavaros gondolatoknak. Az utas sóhajtva lép ki a szűk helyiségből, de a napfelkelte megállítja pár lépésre hivatásának színterétől. A következő hosszú órákban ismét álarcot kell viselnie.

Minden hónap hatodik napján reggel fél hétkor az ápolónő megáll a kilencszázhármas kórterem harmadik ágyánál pár percre. Az a pár perc saját világának purgatóriuma. Hány éve is már?

Nem tudnám megmondani, hogy mikor kezdődött, egyszer csak észrevettem a mosolyt a szád szélén. Akkor töltöttem az ápolói gyakorlatom első napját a kardiológiai osztályon. A hajnali ébredés miatt még mindig nem vérteztem fel magam félelemmel a szakmám iránt, vakmerő voltam. De azt a mosolyt, amelynek nem ott volt a helye, észrevettem. Egyszer előbukkant, egyszer eltűnt, de olyan változást hozott magával, amibe az értelmem belefájdult. Akkor még nem is sejtettem.

Először csak figyeltelek, ahogy bámulsz ki az ablakon és néha sóhajtasz egyet-egyet. A őszi szellő még libabőrt csalt karjaidra megbabonázva engem látványoddal. Tetszett, ahogy bal kezeddel tűrőd el kósza hajtincseid világod elől, ahogy sután lapozol a könyveid lapjai között a bennük lapuló titkok után. Minden mozdulatot olyan óvatossággal végeztél, mintha olyan törékenyek lennének, mint te. Egy idő után észrevettem, hogy kiválogatod az ételből az uborkát, ezért a következő alkalmakkor, már előre kivettem belőle, vagy megkértem a nővért, hogy a nélkül rendelje. Örömmel néztem, ahogy meglepődtél az ismeretlen szívességen.

Ezután a főnővértől azt kértem, hadd feleljek a te kórtermedért, hogy gyakrabban láthassalak. Az álarcom tökéletesnek tűnt, a kezem sem remegett mikor elláttalak, azonban te észrevetted vizslató tekintetem. A külvilág felé mutatott hamis mosolyod nélkül kérdezted meg egyenesen, hogy miért vagyok folyton körülötted?

Én elmondtam… Nem akartam elhinni, amit láttam, és nem akartam elhinni, amit mondtam. Tényleg megtettem? Mit tettem? De te nem mosolyogtál rám, szemed zöld színe mérgessé változott.

Természetesen kitudódott hátsó szándékom, és másik kórtermet bíztak rám, ennek ellenére a közös tevékenységekkor mindig közel merészkedtem hozzád. Nem értettem a nyilvánvalót, viszont már ott volt a keserűség a torkomban. Elvakított saját világom által keltett érzelmeim. Elmerültem.

Pár hónapig nem beszéltünk, csak a vizitekkor és az étkeztetés során láthattalak, és te folyton egyenesen rám néztél. Rettentően zavarba hoztál, de volt valami megnyugtató abban, ahogy félig ülve, két kezedben egy könyvvel a látszólag nyugodt arckifejezéseddel tekintettél rám. Éreztem, hogy különbözöl minden eddigi embertől, akivel valaha találkoztam. Szavak és érintések nélkül szerettem beléd. A lényedbe.

Egyik alkalommal, mikor a laborba rohantam a mintákkal, találkoztam veled a liftben. Csak te és én, abban a szűk helyiségben. Félve pillantottam fel rád, alig egy fejjel voltál magasabb nálam. Kezeid keresztbe téve pihentek mellkasodon. Nem tudtam levenni a szemem rólad, ajkaim maguktól mozdultak. Szeretlek.

A szívem egy ütemet sem hagyott ki, megállíthatatlanul gyorsított, míg meg nem szólaltál, és össze nem törted. Másodszorra is. Aztán hirtelen kecses ujjaiddal megemelted az állam. Hirtelen szembe találtam magam zöld szemeiddel, és egyre közeledő ajkaiddal. Viszont mielőtt az enyémekkel találkoztak volna, megszólaltál. Azt mondtad, neked nincsenek érzelmeid és az volna a legjobb, ha a feladataimra koncentrálnék. Én ebből sem értettem, sőt mint egy bolond követtelek volna bárhová.

 

Háromszor borultak virágba a fák, leveleik háromszor zöldültek, sárgultak, majd hulltak a talajra, de te nem változtál, és én sem. Csupán annyiban, hogy levizsgáztam, a kardiológián kezdtem el dolgozni és ismét én lettem érted felelős. A hajad kissé megnőtt, gyengéd cirógatására vetted észre. Megkértél, hogy vágjam le neked, ó, micsoda öröm volt számomra. A lehető leglassabban és legóvatosabban vágtam le minden tincset, lopva megérintettem füled hajlatát, nyakad ívét és ez nekem bőven elég volt. Részese voltam az életednek, egyszer-egyszer megpillantva, megérintve téged. Olyan voltál számomra, mint a kristály, amit ha túl erősen érintenek, azonnal összetörik. Egyszerűen védelmezni akartalak, hogy soha ne sérülj meg, és örökké az enyém legyél…

A rossz lassan és mélyrehatóan itta be magát mindkettőnkbe, eltűntetve a jót, mintha nem is létezett volna. A világ elszíntelenedett, a pipacsok feketék, az ég még szürkébb, a szívem hamu lett. Viszont ezt senki nem tudta. Csak te és én. Az állapotod minden igyekezetünk ellenére folyamatosan romlott. Az a rengeteg vizsgálat és konzultáció, amit az érdekedben tettünk hasztalan volt. Ott álltunk tehetetlenül, csak konstatáltuk, ahogy lényed gyengül, majd halványodni kezd. Hanyatlásoddal párhuzamosan az érzelemmentességed irányomban haraggá voltozott. Nem tudtam, miért, de én kitartottam melletted, bosszúságodra.

Tudtad-e hogy a gyomrom összeszorul, akárhányszor a szemeidre gondolok? Az örvénylő zöld árnyalataira melyek mintha mindent egészben és mélyen megértenének. Folyton az eget kémlelted velük, megközelíthetetlen voltál akkor, és én azt kívántam, bárcsak rám néznél így. Felém soha nem mutattál ilyen szentimentalizmust, hiszen számodra emlékeztető voltam tested betegségére. Szüntelenül vizslattalak, próbáltam magamba inni minden porcikádat. A való életet igyekeztem átírni magamban, a képzeletemben, ahol együtt lehetünk… Mikor az állad édes borostáit tapintom, az élet tűnik hamisnak. Ujjaid kecsességén pihentetve szemeim könnyesek lesznek, mert tudom, valójában nem érinthetem őket. De mindez nem számít, mert te ezekről nem tudsz semmit, és nem is tudod már meg soha.

Emlékszem, hogy mikor fordultak át érzelmeim, csak úgy, mint a tieid, skarlátvörös indulatba. Akkor már nem tudtam élesen elhatárolni a valóságot a képzeletemtől, és elhittem, hogy amit gondolok, az valóra válhat. Édes és szívmelengető volt a karodba bújni, amíg a realitás karma ki nem tépett onnan. De én újra és újra át akartam élni az epekedést a sok azt követő borzalom ellenére. Mert bonyolult és titokzatos, álom argumentumban* élő csodálód voltam én.

Állandó sértő szavaid és magatartásod nehézkesen, azonban sikerrel rombolta le törékeny szerelmem irántad. Az első kellemetlen bizonyíték a változásomra fel sem tűnt, csupán mikor kollégáim döbbent arckifejezését láttam. A műszakom előtti megbeszélésen az éjszakás nővér panaszát hallgattam rólad, amivel egyetértettem és hozzátettem, hogy a lelked is rosszul működik. Elképedésük indoka, hogy ekkorra már az egész kardiológiai osztály tudta mit érzek.

Visszagondolva, akkor tudatosult bennem először a megalázottság mély érzelmeim miatt. Hisz egyedül én éreztem, és te kinevettél, gúnyt űztél belőlem. Ennek ellenére, akkor már nem tudtalak elfelejteni, de immár szerelemmel sem szeretni. Azt kívántam, hogy tűnj el a létből és kizárólag képzeletemben maradj enyém örökre. Pokolba kívántalak…

Kimondtam azokat a félelmetes szavakat, és te nem hitted el. De én sem hittem el, porrá akartam válni és elszállni. De te tűntél el, és én még most is egy helyben állok. Itt hagytad nekem fájó, képzeletem által csinosított valódat, melyet csak én imádhatok, és törthetek össze. A keserű döntés az enyém maradt. Tisztában vagyok azzal, miszerint soha nem tudlak elfelejteni, mert az érzelmeim túlmutatnak már a személyeden, a részemmé váltak. Bennem élsz tovább, bennem öregszel meg és velem halsz meg ismét.

Hónapokon át átkoztam magam, miért vágyom arra, ami soha sem lesz az enyém? Miért hagyom, hogy saját értelmem megvezessen? Hogy vagyok képes így kínozni önmagam? A szavaid ott csengtek a fülemben, ott folytak az ereimben. Micsoda átlagos kifogások, az egyértelmű válasz helyett. Gyűlöllek. Megaláztál, érzelmeimet lekicsinyítetted és eldobtad. Azokat az érzelmeket, amelyek három éven át növekedtek bennem.

Az idő haladtával az érzelmek valóban nem múltak el, sértődöttségem elmúlásod fájdalmába menekült, és most újra felbukkansz egy levélben, melyet nem kellett volna megírnod… Ha nem szerettél, hogy írhattad meg, amire gondolsz? Ezzel csak azt bizonyítod, hogy igenis léteztél és nem csak a képzeletemben éltél… Te éltél, de már elmentél.

Kaptam egy levelet, névtelen levelet életem és fantáziám gyűlölt szerelmétől, tőled. Egy évvel a halálod után, amikor még a legfontosabb szükségletem a képzeletem, amiben még te is létezel. Megírtad, hogy sohasem szerettél, de kapaszkodni vágytál valakibe, mikor mindenki elhagyott. Én voltam a barátod, aki vigyázott rád. Még mindig utállak és szánlak és szánom magam is, hogy nem felejthetlek el. Azt írod, remegő és alaktalan, elmosódott betűiddel, hogy én a tiéd vagyok, ám te sosem leszel az enyém. Ezt akartad. Birtokolni az érzelmeitől elvakult nőt.

Birtokolsz is, örökké. De ezt neked nem kellene tudnod, így is eléggé átkozott vagyok. A lényedtől átkozott. Kesergem vakmerőségemen… A gyenge érzelmeimen, melyeket megmutattam neked, én bolond. Hallgatnom kellet volna magamra, a bensőmre, hogy elég, ha melletted lehetek. De én megaláztam és eladtam magam a rossz szavaidért, mert egy hajszálnyi reményem akkor még akadt.

Milyen élet az, ahol vártam, adtam, ám megvetést és hitetlenkedést kaptam cserébe? Miután pedig erőt gyűjtöttem ahhoz, hogy elmeneküljek, elbújjak egy biztonságot adó helyre, te nem engedtél? Mert a tiéd voltam? Igen, igazad van, de már alig maradt belőlem valami. Te azt is követelted. Most már tudom, hogy ez jutott nekem. Minden érzelmem, gondolatom téves, egyedül te éreztél és ítéltél jól. Én voltam, aki rosszkor lett szerelmes a nem megfelelő személybe. Vagy, ahogy a te szavaiddal élek, képtelen érzelmeket hittem magaménak és kötöttem hozzád…

Hasztalan tovább tépelődnöm, nem változik semmi. Sötét és érzelemmentes életet élek, egyedül a képzeletem színes, mert te ott vagy. Ott te is szeretsz. Ez már elég nekem. A haragom ismét csillapodik…

Egy szobában ülök, négy ágy, négy éjjeliszekrény, négy szék, négy szekrény társaságában. Itt voltál te is három évig. De már elmentél, itt hagyva nekem emléked, léted hiányát. A könnyeim minden hónap hatodik reggelén itt csordogálnak, mikor a kórtermedbe lépek és az ágyadra nézek. Hol vagy most… Hát nem tettünk meg mindent érted? Nem tettem meg mindent érted? Nem adtam mindenem érted?!

Miért adtad fel? Miért tűntél el? Az életem is a tiéd volt. Miért nem használtál? Miért nem én feküdtem ott helyetted? Annyira hiányzol, annyira szeretlek… Meg akarom fogni a kezed

A nő érzelmeiben fuldokolva veszi elő köpenye zsebéből a levelet, melynek utolsó lapján egyetlen mondat maradt. Pár másodpercig elállt a lélegzete, majd fájdalmasan felnevetett.

 „Mert a szerelembe nem lehet belehalni”

Szerelmed