Főoldal
Rólunk
Történetek
Hírek
Sikerlisták
Felhasználók
Segítség
  • Titillium
  • PT Serif
  • Ubuntu
  • Alapértelmezett
  • AAA
  • AAA
  • AAA
10
Kedvencekhez adás

Pro Libertate

Szerzői megjegyzés:

Köszönöm, ha elolvasod. Remélem, elnyeri a tetszésedet. :3

Fülszöveg:

II. Rákóczi Ferenc kezd összeroppanni a felelősség súlya alatt, de egy fiatal vitéz megpróbálja kicsit felvidítani. Egy egyszerű romantikus történet Magyarország fejedelméről… egy kicsit másképpen.

  https://www.youtube.com/watch?time_continue=52&v=Nk7-cDjaNMk

    A vár népe már rég nyugovóra tért, csupán a nagyúr virraszt még, képtelen elaludni. Zavartan járkál fel s alá a szobájában, miközben gondolatai cikáznak. Napok óta nem aludt egy szemhunyásnyit se, minden percben arra vár, mikor ütnek rajtuk a labancok, és kaszabolnak le mindenkit. Ugyan aggodalmát nem mutatja ki embereinek, magában rémeivel küszködik. Göndör fürtjei csapzottan hullnak szemébe, melyben emésztő lángok égnek. Ajkába harap, miközben közelebb lép az asztalán pihenő lámpához, felemeli, miközben kitárja az ablakot. Hideg szél csapja meg orcáját, beletúr tincsei közé. A szellő lesodorja az asztalán pihenő pecsétes császári és francia levelet. A férfi visszahelyezi a lámpást az asztalra, s felveszi a végzéseket. Beléjük pillant, majd összegyűri őket, s halkan felsóhajt. Dühösen az asztalra csap, mire a tintás tubus tartalma kiömlik a hófehér szőnyegre. A fejedelem zavartan térdel le a földre, kihúz egy keszkenőt a zsebéből, s próbálja kiszedni a fekete tintát a szőnyegből, sikertelenül. Szemeiben könnyek csillognak, az égető tűz kezd kifakulni.

– A fejedelem, a vezérlő nagyúr, Vivát Rákóczi – suttogja, miközben felitatja a hófehér keszkenővel a koromfekete tintát. – Fogalmam sincs, kihez fordulhatnék még. – Abbahagyja a törölgetést, kezeibe temeti arcát, s sírni kezd. Aprócska könnycseppek kúsznak végig arcán, azon az arcon, melyen az emberek ezer éve nem láttak bánatot. Teljesen kimerült, már csak a hite tartja benne a lelket. Kitekint az ablakon, melyen át édes illatok kúsznak be. Hirtelen felugrik, s látja, hogy néhány katona egy kisebb tábortűz előtt ül, s szalonnát sütve bort iszogatnak. Mulatoznak, de nem csapnak nagy zajt. A fejdelem tántorogva feláll, s kész arra, hogy leszidja őket. Nem a mulatozás miatt, hanem azért, mert holnap nagy csata vár rájuk, de amint kiszólna, meggondolja magát. Megtörli az arcát, s ajkaira lágy mosoly szál. Mint egy apa, úgy figyeli a fiait, s büszke rájuk, mégis újból félelem keríti hatalmába.

– Már annyi fiamat elvesztettem. – A szíve összeszorul, s visszazuhan a földre. Nem akar sírni, hiszen retteg attól, hogy valaki betoppan az ajtón, s véletlenül meglátja a siránkozó királyt…. Nem tudná elviselni, szégyen lenne számára. Pár pillanatig csak ül, lelkiekben visszatér szülőhazájába, abba a Magyarországba, melyet még nem emberek vére fest vörössé, hanem a pipacsok virágai…

– Ha visszatérek, körbejárom a birtokom – hunyja le a szemét, s már Pindur lován szeli az erdőket, mezőket. – Megtanítom a gyerekeimet vadászni… – Álmai birodalmából egy hangos kopogás rángatja vissza, mire még össze is rezzen. Kiadta, hogy csak akkor zavarják, hogy ha ég a tábor… s ahogy látta, semmi veszély nem fenyegeti a katonákat. A kopogás még se marad abba, sőt egyre hangosabb. Talán Bercsényi vagy Ráday tért vissza? Lassan feltápászkodik a földről, felveszi vörös zubbonyát, magára teríti, majd leül az asztalához. Úgy tesz, mintha olvasna.

– Tessék – szól ki, mire kivágódik az ajtó. Egy fiatal, szőke vitéz áll előtte, pár évvel lehet tőle fiatalabb. Ferenc lepetten mered a heves fiatalemberre, aki egy tál, gőzölgő gulyást tart a kezeiben.

– Gondolom éhes lehet az úr. – A fiú elé teszi a tálat, sikeresen összezsírozva az okmányokat. – A fiúk felfalják az egészet, azt mondják, az a molnár – bök ki az ablakon – csinálja Magyarország legfinomabb gulyását. Ugye… ezt még a fejedelemnek sincs kedve kihagyni? – Rákóczi értetlenül mered a felettébb boldog ifjúra, majd félénken bólint egyet, s a tányér felé fordul.

– Köszönöm, fiam – suttogja.

– Oh, ugyan uram. – A sárosi gróf arrébb tolja a tányért, s visszatér a levelek átböngészéséhez, de miután azt tapasztalja, hogy a legény nem távozik, hanem csak téblábol, hozzáfordul.

– Szeretne még valamit, fiam? – Felvonja szemöldökét.

– Uram én azt a parancsot kaptam, hogy addig nem hagyhatom el önt, míg nem látom, hogy nem evett legalább egy kicsit, s pihent legalább egy órácskát. – Rákóczi szemöldöke az égig szalad.

– Kitől kapott ilyen utasítást? Felettem, ugyan nem áll senki, szóval. – Feláll a helyéről, s karon ragadja a fiút, majd gyengéden kitessékeli.

– Az Úratyától, Uram – rántja ki karját a fejedelem kezéből, s beletúr szőke tincseibe. Mélyzöld szemeivel mered a döbbent barnára.

– Pap, fiam? Képes az Úrral beszélgetni? Kérhetne tőle segítő jobbot – visszasétál a rozoga asztalához Ferenc, s belekanalaz a levesébe, valóban pompás az a gulyás.

– Csak katona – vigyorog rá a nyugtalan nemesre, majd levágódik a franciaágyra.

Neveletlen, gondolja magában Rákóczi, de túl fáradt, hogy megregulázza a tiszteletlen fiút, inkább megpróbálja élvezni az étket. Nem is tudja, mikor evett utoljára meleg élelmet. Nem mintha annyira hiányoznának azok a pecsenyék és sütemények, de már jól esne számára néhány gondtalan est, barátaival…

– Meddig fog ez még tartani, uram? – Egy kis idő múlva megszólal a fiú, s ezt a nehéz kérdést szegezi neki. Rákóczi Ferenc, mennyiszer átgondolta már erre a kérdésre a választ, mégis ebben a pillanatban, mintha minden ihlette elszállt volna.

– Ameddig bírjuk, fiam – válaszol, s eszik még egy kicsit. A fiú felül, s körbepillant a szobában.

– Fejedelem Uram, itt még hidegebb van, mint a táborban.

– De megnyugtató – pillant rá, lágy mosolyt eresztve a férfi. A szőke legény, ajkain fakó mosoly jelenik meg, és bólint.

– Csodálatos ma, Fejedelem uram, holnap pedig még csodálatosabb lesz. – Feláll, s közelebb lép az úrhoz.  – Vagy mondjam, hogy csudálatos? – Megérinti a feszült arcot, mely képtelen most elrejteni bús ábrázatát. Aprócska könnycseppek kúsznak végig rajta. A szőke fiú lehajol a könnyező úrhoz, s elsőnek csak egy lágy csókot nyom orcájára, majd megérinti száraz ajkait, végigsimítja, s álla alá helyezve kezét, csókba fonja őket. A férfinak még a szeme se rebben, teljesen lefagy. Egy pillanat  az egész, mégis olyan, mintha több év lenne…

– Sok sikert kívánok – vál el, miközben szája szélén ott pihen a gyengéd mosoly, szemei sarkában, pedig szarkalábak virítanak. A fejedelem képtelen egy szót is kibökni, csak némán bámulja, hogyan hagyja el a fiatal vitéz a szobáját. Még a nevét se tudta, csupán arcáról ismerte, de ezek után képtelen elfeledni az arcát… egy életen át a szívében őrizte.

***

       Másnap vereséget szenvedett az egész magyar hadosztály, Romhánynál. A labancok darabjaira zúzták őket, akik még képesek voltak talpra állni, elmenekültek. Füst és por kavargott a levegőben. Eleredt az eső. Kard feszült kardnak, férfikar, férfikarnak. A fejedelem hűségesen küzdött embereivel, de amikor a dolgok rosszra fordultak, minden katona azon volt, hogy legalább az urukat kimentsék. Az utolsó pillanatokban kisebb kuruc csoporttal karöltve elhagyta a csatamezőt, s Lengyelországba vette az irányt, de amint elmenekült volna a valóság szörnyűséges árnyaitól, meglátta a fiút.

– Sajnálom – suttogta, miközben lemászott a nyergéből, s közelebb lépett az alakhoz. Emberei sürgették, de őt ez cseppet sem zavarta. A szőke vitéz a földön feküdt, olyan állapotban, hogy félő volt, Isten bármelyik pillanatban magához szólítja…

– Ugyan, Uram – válaszolt, miközben hörögve köhécselt, oldalából patakokban folyt a vér. – Meneküljön, mentse az életét.

– Minden az én hibám. – A fejedelem megérintette a vértől áztatott kezet és csókot lehelt rá.

– Siessen Fejedelem! – ordították a távolból, mire Rákóczi kétségbeesetten el kezdte kapkodni a fejét. Ajkaiba harapott, s bánatosan meredt a fiúra.

– Itt az idő, remélem ért valamit az áldozatunk. – Megszorította a férfi kezét még utoljára, s lehunyta szemeit, örökre… II. Rákóczi Ferenc megemberelte magát, és felállt, még utoljára körbepillantott a csatamezőn, mely mint felperzselt puszta, úgy pihent a semmi közepén…

– “Cum Deo pro patria et libertate” – kiáltott, miközben az öklét az ég felé emelte, mintha csak győzött volna, mégis a könnyáztatta arcán keserűség tükröződött. Miután lassan leeresztette kezét, lesütött szemekkel visszaült lovára, s elhagyta az országot. A hazát, melyet meg akart védeni…. Még utoljára elmerült a Tisza habjaiban, megcsodálta a Tokaji szőlőst, elénekelt egy katonadalt, elment vadászni, s darabjaira tépte a császár levelét.

S csókot hintett minden egyes katonája homlokára…