Kedvencekhez adás
242

Szívért vett élet

Szívdoktor

Szerzői megjegyzés:

Köszönöm szépen, hogy elolvasod. Remélem, örömödet leled benne, és meglátod az ámorittas segítő kezek reményét és létfontosságát! Szeress, mosolyogj, segíts és adj szeretet. Minden vízbefúlt megérdemli.

Fülszöveg:

A bútól megtörpült alak a medence legalján ült, lábait átkulcsolta kezeivel, és remegett. Nem nézett a megmentője szemébe, tekintete a semmibe révedt. Egészen megütközött a férfi, mikor meglátta. Elmerült a saját fájdalmában, a mardosó emlékek elemésztették lényét, szeméből a fény kihunyt, elveszett a vesztes ütközetben, amit a vigasztalanság ördögével vívott.

Egy fiú feküdt a jeges fémlapokon. Olyan volt, mint egy megdermedt esőcsepp, ami hóként hull a földre, holott a napsugár megvilágítja. Reszketett a vakrémülettől, meg talán egy kicsit a fekhelye hűvösségétől is.

Felette egy fiatal férfi térdelt, hátán orvosi köpeny feszült. Kezét kesztyűk fedték, egy sebészollót tartott bennük.

– Nem lehet mit tenni, metszeni kell, kedvesem – búgta az orvos. Hangja selymes volt, mint a selyemsálak, melyek közül egy éppen tokára volt kötve.

A fiú a szó hallatán összehúzta magát.

– Nem lehet gyógyszert kapni rá? Bármit megteszek érte!

– Van egy gyógyszer, de az túl drága, hogy meg tudja fizetni – az orvos mély hangszíne betöltötte a műtő térségét.

Elért a végtelenségbe, örök életet vett, aztán betolult a fiú fülébe, hogy agyán zakatoljon végig. Túl drága… Túl drága, hogy meg tudja fizetni.

Megrázta a fejét.

– Mondja, mennyit kéne érte fizetnem? Ne köntörfalazzon!

Az orvos felsóhajtott, majd kezét a magasba emelte, jelezve: megadja magát.

– Csupán egy emberi élet a tétje.

– Kié? A magáé?

A doktor elnevette magát.

– Az enyém?

A fiú szeme elkerekedett.

– Doktor úr, kérem! Ugye nem gondolja, hogy jobb, ha meghalok? Ugye nem hiszi, hogy a halál jobb egy szívműtétnél? Ugye nem gondolja, hogy boldogság nélkül mit sem ér az élet?

Csak nézte a betegét, és fagyosan mosolygott… Milyen ártatlan, mégis tonnás súlyú a szíve. Ha nem veszik ki, így is, úgy is meghal. Legalább akkor elhagyhatná ezt a keserves életet. De neki túl drága az élete ahhoz, hogy eldobja harc, véres küzdelem nélkül.

Szinte látta maga előtt az ifjút, akit lehúzott a víz alá a súlya. Igen, egy másik férfivel volt, de az elhagyta. Barát volt, netán szerető? Ki tudja? Az azonban biztos, hogy a fiú szerette őt. Aztán eldobták, mint egy kis csecsebecsét a lomtalanításkor szokás. Belelökték egy szócsata keretében a medencébe. Hirtelen a szíve megnehezedett, és lehúzta őt a víz felszíne alá. Zöldes árnyak vetődtek hófehér bőrére, ellepték a kék hullámok. Eszméletét vesztve merült a mélybe, feneketlen valóságok között vergődve, hol nem tudta eldönteni, vajon ez mind lehetséges-e, ami vele megtörtént.

A férfi tett egy lépést a fiú felé, majd még közelebb hajolt hozzá.

– Könnyebb lesz, csak felejtse el, hogy egyszer volt szíve. Én majd adok magának egy újat! – ígérte a doktor, majd végigfutatta kezét a krétával megjelölt vonalon, a szív feletti bőrön.

A beteg lehunyta könnyes szemeit, karjait leeresztette törzse mellé.

A doktor megnyugtatta egy öleléssel a fiút, majd gondoskodott az elaltatásáról is: csókokat lehelt szeme környékére.

Megkezdte az első bemetszést, majd az ollót megmarkolva, felvágta a fiú mellkasát. Szegényke vére vízként csurrant, cseppent. Elfolyt a lefolyó felé, majd beleveszett a mocsokba. A lefolyóból pedig karok nyúltak ki, további nedűket követelve.

– Hogy vagytok képesek meginni? Hiszen ez a boldogtalanság keserűsége – motyogta a sebész. Eszébe jutott, hogy egykor az ő szívfájdalmát ülték meg lakomaként azok a lefolyóban élő furcsa, lelketlen, embernek nevezett lények. Közülük pár szintén orvos volt, még ismerte is őket. Nektárként kortyolták, ropogtatták, csemegézték, mígnem vénáján át kicsorgott az utolsó leheletnyi élet is belőle.

Elkezdte kimetszeni a szívet. Erősen ragaszkodott a fiú bordáihoz, mintha nem akarna elszakadni a testtől, melyben oly’ sokáig élt. Az orvos nem hibáztathatta, ő is csak boldogságot akart, azért adott életet a fiúnak. De már nem dobogott, már nem kiáltott segítségért sem. Kötődött szeretteihez, de már csak egy halott húsdarab volt.

– Ereszd el a gazdádat! – vágta el a doktor az utolsó zsineget is, ami a szív kis hüvelykujja lehetett. Kapaszkodott még végső perceiben is az élet illúziójához.

A sebész egy pillanatra megállt. Gyűjtötte magában az erőt, hogy képes legyen a következő lépésre. A víz alá süllyedt fiú képét képzelte maga elé. Ő volt az, aki lebukott érte, hogy felhúzhassa a megtört fiút a felszínre, vissza az ő mindenségébe. A bútól megtörpült alak a medence legalján ült, lábait átkulcsolta kezeivel, és remegett. Nem nézett a megmentője szemébe, tekintete a semmibe révedt. Egészen megütközött a férfi, mikor meglátta. Elmerült a saját fájdalmában, a mardosó emlékek elemésztették lényét, szeméből a fény kihunyt, elveszett a vesztes ütközetben, amit a vigasztalanság ördögével vívott.

– Gyere – ragadta meg a karját. – Gyere velem fel, ott minden fényesebb!

A fiú felnézett a férfire. Hogy bízzon meg bárkiben is, hiszen egy társa már eltaszította… De azért a remény feléledt benne.

A férfi kezeit a fiúéra kulcsolta, majd elkezdte felfelé húzni, fel, hol levegő és egy új kezdet várta.

Fel, ahol adhatott neki valami egészen fontosat…

Fel, ahol egy új szívet nyújthatott át neki, egy szerető, megértő, kismadárként verdeső szívet.

A műtő nyöszörgésekkel telt meg.

Az orvos mellkasából kibújt a saját szíve. Köhögött, hogy elveszítette teste legfontosabb szervét, de azért húzta, húzta ki magából, mígnem az teljesen a felszínre nem bukott.

Összerogyott, fuldokolni kezdett, de fojtatta. A szívét a fiú kivett szívének helyére tette, majd utolsó erejével cérnát vett elő, s bevarrta a tátongó lyukat.

Aztán összerogyott.

A fiú kinyitotta a szemét. Nem tudta, hol van, nem tudta, hogy ő maga ki is lehet. Felemelte jobb kezét a mennyezet felé, majd elmosolyodott. A kintről beáradó fény bearanyozta ujjait, gyűrűket húzva rájuk. Eljegyezte a boldogság.

Felült az asztallapon, és ekkor megpillantotta a földön heverő férfit. Leugrott fekhelyéről, majd a férfi ajkaihoz hajolt. Nem lélegzett. A fiú megijedt.

Az orvos úgy tűnt, meghalt.

Nem halhatott meg, nem, nem. Megmentette őt, de ezért nem veszítheti el az életét! Nem hagyhatja, hogy így történjék!

A férfi ajkaira hajolt. Apró csókokat lehelt szájára, hátha attól felébred majd. Az orvosság hatott, a férfi kinyitotta szemeit. Az első, amit meglátott, egy élettel teli szempár volt, amiben a meghatottság könnyei csillogtak.

– Barátom – súgta a fiú. – Köszönöm.

Ettől a naptól kezdve egy szíven osztoztak.