Kedvencekhez adás
37

Türelemjáték

Halloween

Épp a fekete tűsarkúm felvételével szenvedtem, mikor a csengő jelezte Ádám érkezését. Ügyetlenül egyensúlyoztam a sárga Belle ruhámban, aminek, bár minimalista stílusa elütött az eredeti habos fodros csodától, mégis bárki, aki egyszer is látta a Szépség és a Szörnyeteget, rögtön rájöhetett, kit testesítek meg. Talán, mert a sárga báli ruha olyan ikonikus, hogy elég vele bárminemű hasonlóság, rögvest erre a mesére asszociálnak az emberek, ha egy maxiruhát viselsz ebben a színben Halloweenkor. Plusz pont, hogy hosszú sötétbarna hajam, akárcsak a főszereplőé, nagy loknikban hullott a vállamra, és el lett csatolva az arcomból.

Ádám egy lépcsőfokkal lejjebb állt nálam, így, eltérően a megszokottól, pont egymagasak voltunk. Akaratlanul is mélyen a szemébe kellett néznem, amiről eddig fel sem tűnt, hogy kék, ráadásul gyönyörű. Pár másodpercig csak néztünk egymásra, majd megtörte a csöndet:

– Gyönyörű vagy – vágott egy sunyi vigyort. – Örök hálám, hogy nem ütöttél agyon a serpenyővel, mikor először találkoztunk, különben soha nem láttam volna, hogy ennyire kivirulsz egy kis buli miatt. Beengedsz?

Intettem, hogy jöjjön, becsuktam utána az ajtót, ám a nappaliba visszamenni nem tudtam, mivel újdonsült vendégem elállta az odavezető utat. Közelebb lépett hozzám, gyenge szorítást mért a vállaimra, és kíváncsian fürkészte az arcom.

– Történt valami? Furcsán viselkedsz, nagyon csendes vagy.

Elmosolyodtam. – Nincs semmi. Csak… most vettem észre, hogy tengerkék a szemed. – Ahogy kimondtam ezt, meg is bántam, zavaromban igyekeztem témát váltani. – Amúgy is, mi ez rajtad, nem úgy volt, hogy be kell öltözni? – mutattam a ruhájára. Fekete bőrdzseki, alatta fehér pólóval, fekete farmernadrág, bakancs… aligha egy jelmez részei.

– Értem már – ült ki minden idők legönelégültebb vigyora az arcára. –  Ismeretlen vizeken könnyen el lehet veszni, Szépség. Egyébként motoros vagyok.

– Hát, nem vitted túlzásba – mondtam gúnyosan, a mondanivalója első felét ignorálva.

– Mondtam, hogy nem szeretek beöltözni. Te viszont látom, kitettél magadért.

– Felismerhető?

– Igen, Szépség.

– Egész este így fogsz szólítani?

– Sajnálom, de igen – mosolygott elégedetten.

Legfeljebb két órája lehettünk Ádám egy ismerősének a lakásán, akihez eljöttünk iszogatni, mielőtt a sulibuliba mentünk volna, de az szinte romokban hevert. Nem is csoda, hisz zsúfolásig volt emberekkel, mindenki piros műanyag poharakból itta azt, amit, és aztán széthagyta, a sörpong egy méteres körzete tiszta mocsok volt, és az a kevés halloweeni dekoráció is a földön végezte, ami fel volt rakva. Vanessa is megjelent a helyen Luiginak öltözve, de ő hamar lelépett, szeretett volna időben a suliban lenni, ha már egyszer ő volt az egyik szervező, és biztos a Mariónak öltözött Ashley is várta őt. Engem viszont úgy tűnt, itt eszik meg a fene, ugyanis Ádám nem igazán akart mozdulni a kanapéról, ahol fiúk és lányok letaglózva hallgatták viccesebbnél viccesebb történeteit róla és a csapattársairól. Eleinte én is figyeltem, és bevallom, jól is szórakoztam, de egy ideje már őrülten unalmas volt. A konyhapultnál egy bárszéken ücsörögve vártam, talán észreveszi a bosszús arckifejezésem, vagy legalábbis azt, hogy egyedül vagyok, de meg se rezzent.

– Hé, Szörnyeteg! – vágtam hozzá egy üres papírpoharat, hogy végre felfigyeljen rám. Vonakodva, és sűrű bocsánatkérések közepette állt fel a társaságtól, motyogott valami szar viccet arról, hogy várja a hercegnője, és végre valahára odajött hozzám.

– Mi a gond, szépségem?

– Órák óta itt vagyunk már, és menni szeretnék, Vanessa már egy órája átment a buliba, akkor azt hittem, nemsokára mi is követni fogjuk, de te a kisujjad se mozdítod.

– Lazulj már, Leila, ha nem vetted volna észre, itt a buli.

– Én nem erre fizettem be. Azt mondtad, csak beugrunk.

– És nem jobb itt, mint azon a jelmezes hülyeségen?

– Arra a jelmezes hülyeségre hívtál meg. Nem erre a tróger helyre.

– Oké, jogos. Mi lenne, ha kicsit megpróbálnád elengedni magad, esetleg innál valamit? Utána szépen elmegyünk oda, ahova te akarod. – Nem akartam hinni a fülemnek, de úgy éreztem, nem ez a legmegfelelőbb hely arra, hogy hisztit csapjak, úgyhogy fogtam egy félliteres vodkás üveget, tökéletes műmosollyal Ádámra pillantottam, meglebegtettem előtte, majd kiöntöttem a poharamba egy jókora adagot, és felöntöttem szódával. A vad motoros partnerem örömmel látta, hogy szót fogadok, és visszatért hűséges rajongóihoz, amiből én nem kértem, hiába invitált magával. Minél hamarabb megiszom a poharam tartalmát, annál gyorsabban szabadulok innen, és jelenleg csak ez érdekelt. Megittam még két ehhez hasonlót, az üvegben feleannyit hagyva, és még egy papírpoharat Ádámnak hajítva jeleztem, hogy most már igazán ideje menni.

– Ezt mind fél óra alatt ittad meg? – pislogott a döbbenettől a fiú, ahogy megpillantotta az üveget.

– Nem ezt akartad?

– Azt szerettem volna, ha nem lennél feszült, nem azt, hogy két deci vodkát boríts magadba ennyi idő alatt.

– Talán vigyáznod kellett volna rám – vontam meg színpadiasan a vállam, és tártam szét hozzá a karom. Leugrottam a bárszékről, de ahogy a talpam földet ért, egyensúlyomat vesztettem, és belefejeltem Ádám mellkasába. Megszédültem, ahogy megemelte a fejem, hátráltam egy lépést, de így csak nekiütköztem a pultnak. Leila drágám, úgy néz ki, neked megártott a pia.

– Hazaviszlek, rendben? – fogta gyengéden a tenyerébe az arcom.

– Nem, nem, nem – ráztam a fejem. – Azt mondtad, oda megyünk, ahova én akarom, és én Vanessáék bulijába akarok menni.

– Ne hülyéskedj már, részeg vagy.

– Azt mondod? – tettem fel neki a költői kérdésem. – Vedd a dzsekid, és indulunk – közöltem vele ellentmondást nem tűrően.

Úton voltunk a suli fele, Ádám nem olyan nagy örömére, nem is amiatt, hogy el kellett hagynunk azt a partiövezetet, ami neki tetszett, hanem, mert úgy nézett ki, sosem érünk oda. Teljesen kontrollt vesztettem a tűsarkúm felett, így nagyjából hangyalépésekben sétáltunk, Ádámnak pedig fognia kellett, hogy így se essek el. A friss levegő jót tett, de még mindig szédültem egy kicsit.

– Zavar a cipőd – közölte szárazon, aminek hatására teljesen felkaptam a vizet.

– Akarod tudni, engem mi zavar?! Vanessa jó barátod, a lelkét kidolgozta, hogy ez a buli jól sikerüljön, te pedig arra sem méltatod, hogy betedd oda a lábad, és normálisan felöltözz. Ugyan miből állt volna legalább egy hülye maszkot beszerezned? Féltél, hogy nem látszana a csini pofid, vagy mi?

– Örömmel hallom, hogy jóképűnek tartasz – rukkolt elő az ördögi vigyorával.

– Ébresztő! Van két szemem, ha nem vetted volna észre. Létezett valaha bárki az életedben, aki nem talált helyesnek? Még a vakok is elájulnak, ha kitapogatják az arccsontod.

– Álljunk meg, mielőtt még szerelmet vallasz – torpant meg. – Segítettem Vanessának előkészülni, és ez neki bőven elég. Nézd, nem szeretek ott bulizni, ahol Ashley van,  ezt Nessa megérti.

– Szóval emiatt nem…? – végig se mondtam a kérdést, ennyiből is megkaptam a válaszát.

– Igen.

– Köszönöm, hogy elmondtad.

– Azért mondtam el, hogy ne tarts érzéketlennek. Nem vagyok az.

– Ne haragudj – mondtam bűnbánóan, mire Ádám egy biccentéssel felelt, látszólag megenyhült.

– Nem ugranál fel legalább a hátamra, hogy tudjunk haladni? – javasolt egy megoldást a problémánkra.

– Jól van, jól van – egyeztem bele.

Ádám sikeresen elcipelt a célhoz, az utunk végére sokkal jobban is lettem, végre át tudtam venni a kontrollt a testem felett. Vanessa nagyon kitett magáért, nem csoda, hogy tolongtak a kreatívan felöltözött emberek. Egy hatalmas svédasztalra ki volt téve az összes kaja, amit tegnap behűtöttem, plusz olyanok, amik azóta készülhettek, mert előző nem nem találkoztam velük. Egy ideiglenesen felállított ital pultnál lehetett kérni mindenfélét forralt boron, és puncson keresztül egészen a bizarrul kinéző halloweeni koktélokig, persze szigorúan alkoholmentesen, bár volt egy olyan érzésem, hogy mindenki kijátszotta valahogy a rendszert, és senki nem volt józan. Hátra hagytam Ádámot, hogy megleljem Vanessát. Távolabbról kiszúrtam a tánctér közepén, meglehetősen elfoglaltnak tűnt, egy magas, szőke srác csüngött épp rajta. Nem emlékeztem, hogy mondta volna bárki, hogy van barátja, de jobbnak láttam nem megzavarni őket, így tovább nyújtogattam a nyakam egyéb ismerősök után kutatva.

– Még jó, hogy megbeszéltük, hogy ma este nincs pasizás – hajolt hozzám Ashley a barátnőjére mutatva.

– Szóval ők nincsenek együtt? – érdeklődtem, mire a lány elnevette magát, de nem válaszolt.

– Ezt egy nemnek veszem – gondolkodtam hangosan. – Ha már így alakult, nem keresel te is valakit? – kíváncsiskodtam.

– Ugyan. Én a minőségre szoktam menni, nem a mennyiségre.

– Ez úgy hangzott, mintha Vanessa sűrűn csinálna ilyesmit.

– Kavarni a fél sulival? Ha te azt tudnád…

– Haragszol rá?

– Egy kicsit. De számíthattam volna rá, ő már csak ilyen. Nem tud ellenállni a kísértésnek. Te viszont – váltott témát – nem Ádámmal jöttél? Miért nem vele vagy?

– Nincs különösebb oka, csak más ismerősöket akartunk megtalálni. Az én kiszemeltemet épp most nézzük, az övé valamelyik csapattársa.

– Vigyázz magadra, ő nem kifejezetten egy daliás herceg típus. Könnyen sérülhetsz. – A hangja aggodalmasra váltott, meg is lepődtem, nem ismerjük egymást annyira, hogy féltenie kéne.

– Ó, mi csak barátok vagyunk – ráztam a fejem. – Különben is, valaki más tetszik neki – vigyorogtam. Nem így terveztem, de örülök, hogy Ashley-vel erről beszélünk, talán meg tudom győzni, hogy adjon a fiúnak egy esélyt. – Tudod, Ádám rendes srác. Talán te is látnád, ha levennéd a szemellenzőt, ami mögül ítélkezel felette.

A lány döbbenten pislogott, váratlanul érte a nyers őszinteségem, de gyorsan felengedett.

– Tudod mit? Gyere, igyunk egyet.

Ashley meghívott egy koktélra, és elvezetett az ablakok mentén végig húzódó asztalsorok egyikéhez, hogy nyugodtabban tudjunk beszélni. Amint leültünk, óvatosan kiemelt a kézitáskájából egy laposüveget, és alaposan körülnézve, hogy senki se lássa, gyorsan beleöntötte a tartalmát a poharainkba, majd finoman visszatette. Milyen elegáns. Nem utasítottam vissza, úgy éreztem az ideút kellően kijózanított, nem ez a pár cent vodka lesz az, ami a vesztemet okozza majd.

– Mire alapozod, amit mondtál? – hajolt közel, hogy ne kelljen kiabálnia.

– Amikor megismertem, nem voltam a legjobb formámban, elutasítóan viselkedtem vele és bunkó voltam, megtehette volna, hogy ezek után ignorál, ha összefutunk, de ő inkább azt választotta, hogy megpróbál segíteni rajtam, úgy, hogy neki ebből nem származik haszna. Nem ítélkezett a felszín alapján, hanem vette a fáradtságot, hogy mélyebbre ásson, és kedvességgel reagált az én flegmaságomra.

– Azt mondod, nekem is ezt kéne tennem? Honnan tudod, hogy nem azért viselkedik így, mert akar tőled valamit?

– Pontosan. Figyi, szerinted most veled beszélgetnék, ha rám akarna hajtani? Ennél megfelelőbb alkalma nem is lehetne rá, főleg, hogy be is voltam rúgva, még sincs sehol.

– Ki más tetszik neki? – váltott témát a lényegre térve. Tetszett, hogy érdeklődik, megcsillant vele a remény apró szikrája.

– Annyit tudok, hogy valaki a suliból, ami elég tág terület. Akár te is lehetsz az a lány.

– Megharagudnál, ha utánajárnék ennek egy kicsit? – Kérdezte sejtelmesen, én pedig elengedtem, azzal a feltétellel, hogy útbaigazít a mosdó irányát illetően. Muszáj volt megmosnom az arcomat, hiába ittam keveset, úgy éreztem, visszalökött egy enyhén szédelgős állapotba, fel akartam frissülni. Ashley-től azt a tippet kaptam, hogy használjam a tornateremhez vezető folyosón lévőt, ami ugyan messzebb van, viszont éppen ezért biztos nem kell kerülgetnem a tükör előtt sminket igazító lánytömeget. Ahogy egyre közelebb értem, úgy lett egyre kihaltabb az épület, végül már a lépteim visszhangját is hallottam. Talán bő öt perc volt eljutni idáig, és nem is volt a legbizalomgerjesztőbb, de amint végre vizet ért az arcom, kifizetődött a kis túrám. Az arcomat törölgettem, amikor egy kéz végigsimított a karomon, olyan váratlanul ért, ijedtemben el is dobtam a törölközőt. Megfagyott bennem a vér, ahogy megláttam Krisztián arcát, és a rajta terpeszkedő félelmetes, ördögi mosolyt.

– Mit keresel itt? – Óvatosan hátráltam egy lépést, hogy ne érhessen el.

– Téged – felelt kurtán. – Gondolkoztál a legutóbbi csevejünkön? – Megzavarodtam, hiszen legutóbb, mikor találkoztunk, nem tudhatta, ki vagyok. Látva az értetlenségem, rögtön magyarázatot adott. – Ugyan már, azt hitted, egy napszemüveg, és, hogy felkötöd a hajad, majd más emberré tesz? – gúnyolódott. – Több kell ahhoz, hogy elrejtsd ezt a csini pofit. – Kinyújtotta a kezét, hogy megérinthesse az arcom, de elrántottam a fejem és újból hátráltam. Magamban a menekülést terveztem, ami nem volt egyszerű, ugyanis ahogy haladtam hátra, az ajtótól csak távolabb kerültem, viszont ha megiramodok a kijárat felé, Krisztián biztosan elkap, amint mellé kerülök. Saját magamat csaltam csapdába minden újabb lépéssel, de nem tudtam, mi mást tehetnék, ezzel legalább húztam az időt. Ashley tudja, hol vagyok, talán ha elég ideig távol leszek, Ádám aggódni kezd, és a lány segítségével rám talál. Csak beszéltetnem kell Krisztiánt.

– Idáig követtél? – Remegett a hangom. Ő csak vigyorgott a kérdésemen.

– Azt hittem, már sose leszel egyedül – közelített felém.

– Mit akarsz tőlem? – hátráltam.

– Tudod te azt nagyon jól.

A hátam a falnak ütközött, vége volt a menekülőutamnak, amit a fiú rögtön kihasznált. Hozzám préselte a testét, arcomat a tenyerébe szorította. Annyira közel volt, hogy szinte a szájába suttogtam a szavakat.

– Eressz el, kérlek – könyörögtem neki. Legszívesebben visszapörgettem volna az időt, most már akár száz sminkigazító lányon is átverekedném magam a tükörig, ha tudnám, hogy azzal biztonságban lennék. Haragudtam magamra, a félelem, ami átjárt a csontomig hatolt, már nem reménykedtem abban, hogy Ádám rám fog találni, hiszen, nagyjából egy órája a suliban vagyunk már, és nem is láttam, mióta a bejáratnál elváltunk, nekem itt viszont már csak perceim voltak.

– Nem bántalak. Nem fogok fájdalmat okozni neked. Csak szórakozunk. – Elengedte az arcom, a kezeivel vállmagasságban megtámasztotta a falat, hogy újabb börtönt képezzen nekem a testével, majd belecsókolt a nyakamba. Minden erőmet összeszedtem, hogy el tudjam tolni a fejét, és meglepetésemre nem ellenkezett, máris újból egymás szemébe néztünk.

– Ha ennyire vonzódsz hozzám, miért nem hívtál randira? Miért nem udvarolsz inkább? – próbáltam újra beszédre bírni.

– Mert amit akarok, az nem egy barátnő – felelt egyszerűen. – Olyan csókolnivaló szád van – simított végig a hüvelykujjával az alsó ajkamon. – Mondták már? – nézett a szemembe. A tekintete elszántságot tükrözött, ami nem volt jó jel. Biztos voltam benne, hogy nem enged el, amíg meg nem kapja, amit akar, ennek ellenére újból könyörgőre fogtam.

– Miért nem engedsz el? Én ezt nem akarom.

– Megmondtam, nem foglak bántani. – Megsimogatta az arcom, ettől ledermedtem. Nagyot nyeltem, lélegzetvisszafojtva vártam, mi lesz a következő lépése. A számra tapasztotta az övét, próbált megcsókolni, de elrántottam a fejem.

– Nem könnyíted meg a dolgom – ismerte el. – Jól van. Egyetlen csók és elengedlek.

– Nem hiszek neked.

– Pedig kellene. Ha visszacsókolsz, szabad vagy. Ilyen egyszerű. – Ijesztő vigyora eltűnt, sötétbarna szeméből már nem áradt az elszánt vágy, sőt, az arca szinte kedvességet tükrözött, de ettől még nem ébresztett bizalmat bennem. Valószínű az egész egy trükk, de ahogy eddig, úgy éreztem, most sincs más választásom.

– Csak egy, és mehetek?

Semmi különös nem volt az egészben, egy szimpla csók volt, nem több, mégis a világ legundorítóbb dolgának tűnt. Az, hogy hosszan csókolózom egy olyan fiúval, aki iránt nemhogy nincsenek érzéseim, de fogva tart, és kényszerít erre, ráadásul a nyelvét olyan mélyen dugja a számba, hogy szinte a torkomat éri, mérhetetlen undorral töltött el, nemcsak a helyzet, de magam felé is. Hogy vagyok egyáltalán képes erre? Tényleg nem lett volna jobb, ha elrohanok? Talán sikerülhetett volna. Gondoltam rá, hogy kihasználom, amíg a fiú rám koncentrál, de nem én voltam az egyetlen, Krisztián lefogta, és erősen szorította a két karom, hogy esélyem se legyen próbálkozni valamivel. Azután se tudtam fellélegezni, ahogy vége volt, mintha még csak most jött volna a java.

– Ügyes lány – túrt bele a hajamba -, látod milyen könnyű, ha nem ellenkezel? – Nem az. – Csodás szád van – vigyorgott. Újra próbálkozott, de ezt már nem hagytam neki.

– Egyről volt szó. – A hangom nagyon halk volt, és elcsuklott a mondat végére. Újból félni kezdtem, jobban, mint eddig. Nem enged el.

– Hogy te milyen irigy vagy! – csóválta a fejét színpadiasan. – Igazán hagyhatnál repetázni… – suttogta a fülembe. A nyakamat kezdte csókolgatni, én pedig beletörődtem. Hiszen, ha hagyom, hogy tegye, amit akar, talán tényleg nem fog fájni. Behunyt szemmel igyekeztem valahogyan kiüríteni a gondolataim, a fiú úgy tűnt, egy ideig marad a nyakamnál, és nem fog továbbmenni, amikor is léptek zajára lettem figyelmes. Az esélyem. Nem engedhettem, hogy bárki is van a közelben, elsétáljon, lépnem kellett, de Krisztián még mindig szorosan tartott. Egy hirtelen ötlettől vezérelve megemeltem a fejét, és hevesen csókolni kezdtem őt. Talán a meglepetés ereje miatt, nem tudom, de a fiú elengedett a szorításból, gyengéden temette az arcom a tenyerébe, és ez a szabadulásomat jelentette. Teljes erőmből ellöktem magamtól, és szaladtam az ajtó felé. Sikerült kilátnom a folyosóra, mielőtt a derekamnál fogva elkapott és visszarántott, láttam, hogy Vanessa van kint a szőke sráccal, akivel nemrég táncolt. Kiabálni kezdtem, Krisztián erősen befogta a számat, hogy elhallgattasson, de késő volt. Vanessáék meghallottak, és pillanatokon belül bent is voltak a mosdóban. A lány riadtan nézett minket, nehezen dolgozta fel, amit látott, a fiújában volt csak annyi józanság, hogy megfenyegesse a zaklatómat.

– Engedd el a lányt, vagy nagyon meg fogod bánni, erre megesküszöm, haver – ökölbe szorította a kezét, és a termetét elnézve valós fenyegetést jelenthetett, amit Krisztián is felfogott, és eleresztett. Vanessához futottam, aki még mindig az események hatása alatt volt, rémült arckifejezéséből ítélve. Megragadtam a karját, és magam után húztam, el akartam menekülni innen a zajba, a tömegbe, ami biztonságot nyújt, de egyedül nem mertem, még mindig féltem, hogy Krisztián utánam jönne, ezért volt szükségem a lányra. Ő sem állított meg, futott mellettem, én pedig csak akkor álltam meg, mikor megérkeztünk az aulába, ami a buli központja volt.

Ádámot kerestem a tekintetemmel, azt akartam, hogy vigyen el innen messzire. Az első emelet korlátjának dőlve szúrtam ki, azonnal a lépcsőhöz rohantam, hogy felmehessek hozzá. Ugyan Nessyt időközben elengedtem, ő mégis jött utánam, amiért nagyon hálás voltam. Alig vártam, hogy az Ádám jelenléte nyújtotta biztonságot élvezhessem, ám amint felértem, és megláttam, hogy Ashley-vel beszélget, megtorpantam. Tényleg jó ötlet megzavarni őket? Kérdőn néztem Vanessára, aki bátorítóan bólintott, de én a földhöz ragadtam. Már biztonságban voltam itt, nem láttam értelmét elszúrni Ádám esélyét Ashley-nél. Úgy döntöttem, lesétálok az emeletről, ám mielőtt indulásra fogtam volna, Ádám észrevett, és azon nyomban megindult felém, minden magyarázat nélkül otthagyva a lányt.

– Szörnyen festesz, valami baj van? – kérdezte aggodalmasan, én válasz helyett a karjaiba omlottam, és a mellkasára hajtottam a fejem, ő rögtön visszaölelt. – Jézusom, te reszketsz – állapította meg rémülten. – Mi történt veled? – Semmi mást nem voltam képes mondani, csupán egy nevet: Krisztián.

– Gyere, ülj le. – Gyengéden átkarolt, és eltámogatott a korlátnál lévő asztalokig, egy pillanatra sem engedett el. Felállított valakit a székéből, mivel nem volt szabad hely, és mellém tette. Letérdelt elém, megfogta mindkét kezem, és mélyen a szemembe nézett.

– Bántott téged? – kérdezte, én pedig egy kis hezitálás után bólogatni kezdtem. – Hol van most?

– Nem tudom, a tornateremnél lévő lánymosdóban hagytam.

– Nem lesz semmi baj – simogatta a hüvelykujjával a kézfejem. – Maradj itt, a lányok vigyáznak rád. Én váltok néhány szót ezzel a mocsokkal. – Intett Ashley-nek és Vanessának, hogy jöjjenek oda hozzánk, majd felállt, és puszit nyomott a fejem búbjára. Csöppet szomorúnak éreztem magam, amiért itt hagyott, hiszen arra vártam, hogy megnyugtasson és elvigyen innen, de tisztában voltam vele, hogy ez az én érdekemben történt. A lányoknak részletesen beszámoltam a történtekről, bár nem volt könnyű. Ugyan nem durvult el a helyzet Krisztiánnal, de halálra rémített, ráadásul csak mázlim volt. Ha Vanessáék akár csak tíz perccel később jöttek volna arra, valószínűleg sokkal több minden történt volna. Vanessa szörnyülködve hallgatta, ahogy meséltem, és végig ölelgetett, ami furcsának hatott, mert nem ismertük egymást olyan régóta, de jólesett, hogy törődik velem. Ashley ezzel ellentétben tartotta a tisztes távot. A szőke lány figyelmesen hallgatott végig, de miután befejeztem a mondanivalóm Krisztiánnal kapcsolatosan, egyre türelmetlenebbül nézelődött jobbra-balra. Volt egy tippem, kit kereshet. Jóformán elvágtam a beszélgetést közte és Ádám közt, a fiú pedig már lelépett egy ideje, Ashley se várhat arra örökké, hogy befejezze, amit szeretett volna.

– Milyen volt Ádámmal? – fordultam érdeklődőn a lány felé. Izgatottsággal töltött el, hogy látszott, valamit megmozgatott benne a fiú. Talán mégsem teljesen közömbös iránta.

– Egészen kellemes. Lehet, hogy jobban kéne nyitnom felé.

– Lehet?! – hördült fel Vanessa. – Hahó, ha eddig nem hangsúlyoztam volna eléggé, akkor szólok még egyszer, hogy egy álompasi van vakon beléd zúgva, te meg csak kéreted magad. Valld már be, hogy legalább egy kicsit bejön.

– Az én álmaim pasija, vagy a tiéd? – vette fel a szőke lány a kesztyűt. – Különben is, még mindig túl arrogáns.

– Már megint itt tartunk – forgatta szemeit Vanessa. – Mindenkiben csak a hibát keresi – mondta fejcsóválva, ezúttal nekem.

– Csak óvatos vagyok. Te meg már megint túlzol, nincs is annyira oda értem.

– Hiába, túl makacs – vonta le a következtetést a barna hajú lány.

– Csajok, nyugodtan menjetek a dolgotokra – váltottam témát. – Ashley, te keresd meg Ádámot, te pedig a szöszit, Vanessa. Elmúlt a veszély, a tömegben biztonságban vagyok, nem szeretném egyikőtöket sem feltartani.

Kis ideig haboztak, de meggyőztem őket, hogy felesleges körülöttem bébiszitterkedniük, így ki-ki elindult a maga útján. Én sem maradtam a helyemen, levegőre volt szükségem. Ha kimegyek az épületből néhány percre, fel sem fog tűnni Ádámnak, hogy nem voltam itt végig, megtalál, ha visszatér. Elmondhatatlanul jó érzés volt átvágni a tömegen a kijárat felé, mérhetetlen védelemérzetet adott a sok ember. Az ajtón kilépve csak néhány ember fogadott az oszlopoknak támaszkodva, páran beszélgettek a bal oldalon, a jobbomon pedig Ádám telefonált éppen. Hát, legalább egymást már nem kell megkeresnünk. Elindultam felé, de tisztes távolságban maradtam, hogy ne zavarjam meg.

– Teljesen elment az eszed?! Mégis mi a francot képzelsz?! Erről nem volt szó – morogta idegesen a telefon másik oldalán lévőnek. – Én ebben biztos nem veszek így részt. – Ez volt a végszava, kinyomta a készüléket.

– Gáz van? – kérdeztem óvatosan. Megfordult, és közel sétált hozzám.

– Egy idióta haverom akar belerángatni egy hülyeségébe, semmi olyan, amit ne tudnék kezelni – nyugtatott meg. – Nézd, Leila, beszéltem néhány tanárral, szerintük simán az igazgató elé lehet vinni az ügyet, és indíthatunk Krisztián ellen fegyelmi eljárást. Eléggé ráijesztettünk Vanessa csávójával, úgyhogy nem hiszem, hogy háborogna.

– Bántottátok?

– Nem. Csak elbeszélgettünk vele.

– Mi lesz, ha sikerrel járunk?

– A legvalószínűbb, hogy kicsapják.

Tétovázni kezdtem, nem tartottam jó ötletnek magamra haragítani a fiút, márpedig ha miattam kell repülnie az iskolából, nem leszek a szíve csücske. Ádámnak feltűnt a töprengésem, így tovább folytatta.

– Fel is jelentheted zaklatásért, de talán az előző megoldás kevésbé bonyolult.

– Ádám, nem tudom, ez olyan sok nekem, legszívesebben csak elfelejteném az egészet.

– Nem kell máris döntened – húzott magához. – A legfontosabb, hogy megnyugodj, csupán el szerettem volna mondani, mire jutottam – kedveskedett. Szorosan átölelt, gyengéden simogatta a hátam, ezzel sikerült kicsit ellazítania. Ebben az ölelésben úgy éreztem, minden bajtól védve vagyok, Ádám megmagyarázhatatlan biztonságérzetet nyújtott.

– Sajnálom, hogy magadra hagytalak. Többet nem fordul elő – mondta csendesen, de határozottan. A háborítatlan idillünknek Ashley vetett véget, a hátam mögül hallottam a hangját, ahogy kért egy percet Ádámtól. A fiú elmosolyodott a kérésen, de nem mozdult, továbbra is a karjaiban tartott.

– Most ígértem meg Leilának, hogy nem hagyom itt egyedül – utasította vissza a lányt. Akkor döbbentem rá, hogy ez így nagyon nem lesz jó, elhúzódtam a fiútól, és szabályosan lökdöstem a szavaimmal Ashley irányába.

– Ugyan, nem lesz semmi bajom, jó helyen vagyok itt. Sőt, jobbat tudok, maradjatok inkább ti kint, jobban lehet érteni egymás szavát, majd én bemegyek a hangzavarba – csipkedtem magam az ajtó felé.

– Várj, szépség! – Nem hiszem el. Komolyan el akarja szúrni minden esélyét, azzal, hogy így szólít? Már így is abszurd lehetett Ashley-nek, hogy egymást ölelve talált minket, nem kéne rásegíteni még ezzel is, hogy valamit félreértsen.

– Igen, szörnyeteg? – Enyhén gorombán szólaltam meg, és reméltem, hogy így a lánynak is leesik, hogy az egész megszólítás poén. Ádám elkérte a mobilom, és belepötyögte a számát.

– Ha bármi gond van, rögtön hívj. – Egy biccentéssel köszöntem meg, és már bent is voltam az aulában. Nagyszerű érzés volt, hogy ilyen figyelmes velem, de nem akartam, hogy Ashley ebből még többet lásson. Így is nyugtalanított, hogy nem csesztem-e el, akármi is alakul köztük.

Az elvesztett időérzékemet az billentette helyre, hogy feltűnt, az emberek kezdenek hazaindulni. A tánctéren fele annyian se voltak, mint korábban, az asztaloknál beszélgető emberek száma is megritkult. Rápillantottam a telefonom kijelzőjére, ami negyed kettőt jelzett. Sulibulihoz képest elég jó teljesítmény, hogy még mindig vannak. Szereztem magamnak egy forralt bort, és Vanessa után kutattam, hogy ne legyek egyedül, de Ádámba sikerült belebotlanom. Hamar befejezték Ashley-vel, legfeljebb tíz perce jöhettem be.

– Na, mi a helyzet? –kérdeztem kíváncsian.

– Semmi extra, csak többet beszéltünk egy este alatt, mint egész évben – mondta jókedvűen. – Szóval, köszi.

– Honnan veszed, hogy közöm van ehhez? – tettem az ártatlant, mire elnevette magát.

– Megérzés. Te maradnál még? – kérdezte. – Mert hívnék egy taxit, hogy hazavigyen, itt már úgyse lesz semmi, az emberek egyre fogynak.

– Nem, én is mennék. De még nem haza, nem szeretnék otthon lenni, úgyis csak agyalnék a ma történteken – vallottam be. Nem vagyok fáradt, álmos végképp nem, belebolondulnék, ha az ágyamban kéne forgolódnom egyedül a gondolataimmal.

– Ahogy akarod – mosolygott. – Hova vihetlek?

– Vissza a barátod bulijába.