Varázsvilág

KMiyuki

4. fejezet - Üzenet

2018. április 3.

– Szia! – Köszönt a már megszokott, életvidám hangjával. – Meglepetés!

Karjait feszesen a magasba nyújtotta. Pólójának bő alja ettől felcsúszott a köldökéig. Nyakát lassú mozdulatokkal döntötte jobbra-balra, szinte hallani lehetett, ahogy kiroppant a merevsége. Karjait, mint egy macska előre nyújtotta, ujjait összekulcsolta és feszítve nyújtogatta előre hátra.

– Ne haragudj, kicsit elgémberedtem. Azt hittem, hamarabb ideérsz – csilingelő hangja fáradtságot és nyugalmat árasztott magából.

– Mike, te meg mit keresel itt? Hogy találtál ide? – lepődtem meg a váratlan megjelenésén.

– Ne haragudj rám Blair. Anyukád kért meg rá, hogy soha ne beszéljek róla, erről az egészről – arcán a keserű mosoly villant át. Szemeivel a szoba sarkát tanulmányozta. Mindig is ilyen volt. Ha valami bántotta, sosem beszélt közvetlenül valaki szemébe, mindig másra figyelt.

– Ugyan. Nem a te hibád. Megértem – legyintettem.

Valóban nem tudtam Mike-ra haragudni. Az elmúlt napokban sok minden történt velem és a környezetemben. Nem. Tulajdonképpen pont, hogy semmi különös nem történt, csak már én is tudok azokról a dolgokról, amit egy átlagos ember elképzelni sem tud.

Boszorkányok, varázslók és más természetfeletti lények bujkálnak a világ különböző pontjain. Az életük habár egy mesés álomnak tűnik, mégis rengeteg kegyetlenséggel van tele. Hiszen, egy különleges faj próbálhat bármennyire is beilleszkedni, sohasem lesz belőle teljes értékű ember, mindig a titkok rejtelmeiben kell élnie.

– Foglalj nyugodtan helyet, én körbenézek.

Néha csend állt be közénk.

Új lakóhelyemet gyorsan térképeztem fel, közben pedig Mike-ot figyeltem fél szemmel. A szobában nem sok minden volt. Az ablak alatt egy ágy, rajta megágyazva paplannal és párnákkal. Mellette egy barna, széles íróasztal terült el. Apró csomagocskák díszítették, melyekben ceruzák, tollak, és számomra ismeretlen dolgok voltak. Velük szemben egy szinte teljesen üres ruhásszekrény állt, csak a benne várakozó vállfák jelezték az új lakó érkezését.

A szekrény mellett egy másik ajtó volt, ami egy aprócska fürdőszobához vezetett. A fürdőszoba már ennél bővebben fel volt szerelve. A zuhanykabin melletti polcon érintetlen samponok és tusfürdők sorakoztak fel. A széles tükör előtt fésűk, csomagolt hajgumik és hajcsattok sorakoztak fel. Egy aprócska szekrényben pedig mindenféle törölköző és egyéb tisztálkodáshoz szükséges szer volt.

– Blair – szólított meg látogatóm. – Tudom, hogy rosszul esik neked ez az egész. Tudom, hogy most teljesen elveszettnek érzed magad ebben az új környezetben. De… Én csak neked akartam jót. Én-

– Mike, tényleg nem haragszom. Mégis miért kéne pikkelnem az én bátyuskámra? – vigyorogtam rá széles mosollyal. – Az utóbbi napokban minden, amit eddig gondoltam a világról, az ellenkezőjére fordult. Majd pont az fog izgatni, hogy elfelejtettél egy ilyen kis aprócska dolgot közölni. Igazából még örülök is, hogy legalább egy ismerősöm lesz ezen az átkozott helyen. Ugye itt maradsz velünk?

Arcszínét visszaszerezve, már bátor mozdulatokkal lépkedett a szobába. Lecsúszott szemüvegét feszes ujjmozdulatokkal igazította vissza a helyére, majd egy hatalmas ugrással belevetette magát az ágyamba.

– Nem volt könnyű előled eltitkolni, elhiheted – kezdett bele a mondandójába. – Először itt találkoztunk, aztán jóba lettünk. Mikor visszamentünk az emberek közé, én emlékeztem mindenre, te pedig nem. Egy szende kislány voltál, aki elvesztette minden emlékezetét arról, ami. Még én is nagyon kicsi voltam, hisz csak egy évvel voltam idősebb. Nem értettem még akkor, hogy miért nem szabad beszélnem róla. De hallgattam. Úgy röviden így történt a dolog.

A hallottakat megpróbáltam gyorsan elemezni, aztán egy legyintéssel hagytam is a dolgot. Ugyan bosszús vagyok, hogy eltitkolták előlem, de valamilyen szinten megértettem. Ha tudtam volna róla, akkor nem élhettem volna eddig nyugodtan.

– Archerrel jóba lettetek? – tért át másik témára.

– Ismered? – lepődtem meg rajta. – Ó, persze, hogy ismered. Különös egy alak, megvan a maga modora és stílusa, de igazából egész jól megvagyunk egymás mellett. Képzeld, ma találkoztam még két nagyon aranyos lánnyal is! Elsőre ijesztőnek tűntek, de szerintem nagyon kedvesek. Lili és Lola, erdei nimfák. El tudod te ezt képzelni! Eddig csak mesekönyvből hallottam róluk – meséltem neki egyre nagyobb beleéléssel a mai történéseket. – Na, és ez az egész iskola! Hihetetlen, hogy mennyire mesés helyen terül el, na meg hogy valójában ez egy hercegnő kastélya volt. Azért arra kíváncsi lennék, hány tanuló szobája fér ide, hiszen…

– Hahaha, Cica, néha azért vegyél levegőt is – borzolta össze a már amúgy is kócos hajzuhatagomat. – Elhiszem, hogy tetszik, de ennyire ne lepődj meg. Ez az iskola valóban nem nagy, ha jól tudom, száznál is kevesebben vannak most itt. Az erdei nimfa pedig egyáltalán nem ritkaság. A boszorkányok már annál ritkábbak. Emlékszel? A történelem órákon tanultunk a boszorkányüldözésről. Nem is volt annyira alaptalan az emberek gyanúja, mint azt mindenki hiszi. Sajnos, szinte minden családdal végeztek akkor.

– Én meg még nevettem is akkor, amiért hittek a mesebeli lényekben – fancsalodott el a képem. – Szerinted most is van boszorkányüldözés?

– Ugyan, nem tudhattál róla – rántott vállat. – A válaszom pedig nem. Ebben a korban, ahol mindent a tudomány irányít? Ugyan.

Beszélgetésünk közepette sikerült a legszükségesebb dolgokat elrendeznem. Néhány ruha és egyéb tisztálkodási szerek. Valahogy úgy éreztem, mintha az egész szobám át lenne ide költöztetve. Biztos anyáék gondoskodtak róla, hogy minden idekerüljön. Várjunk csak…

– Te Mike, figyelj csak – fordultam felé bamba arccal. – Aznap anyáék azt mondták, hogy szeptembertől kezdődik a tanítás. Viszont épphogy csak megkezdődött a nyári szünet. Még van bő két hónap. Miért van itt mindenem?

– Hogy-hogy miért? Archer nem említette? Vagy nem figyeltél rá? A vonaton el kellett volna mondania minden részletet – ráncolta a homlokát.

– Mondott valamit, de…

– Ugye azzal tisztában vagy, hogy ilyen korukra már mindenki nagyjából ismeri a saját képességeit és gyakorolja is. Rólad viszont annyit tudunk, hogy valószínűleg boszorkány vagy, akárcsak az anyukád. Ezalatt a két hónap alatt fogják felszínre hozni a képességeidet, és egy minimálisan megtanulod irányítani. Mégsem lenne jó, ha véletlen valamit a levegőbe röpítenél, nem? – nevette el magát.

– A boszorkány nem bájitalokat keverget?

– Azt is. De mindenki tud támadni is – kacsintott. – De ha engem kérdezel, simán lehet, hogy nem is vagy boszorkány.

– Nem? – szomorodtam el.

– Hiszen az apukád képességeit nem ismered, nem így van? Lehet, hogy tőle örökölted. Ki tudja, talán valami sokkal erősebb lény lakozik benned.

Társalgásunkat hangos kopogás szakította félbe. Az öreg fadarab halk nyikorgással nyílt ki. Egy már ismerős vörös fej dugta be magát a résen.

– Sziasztok! Ne haragudjatok a zavarásért – mosolyodott el az ikrek egyike. – Blair, fel tudnád ezt venni? – nyújtott át egy kék, selyemszalaggal átkötött dobozt. – A gondnok küldi. És azt üzeni, hogy éjfélkor le tudnál e jönni a nagyterembe.

Mosolygós arca egyre halványabb, sápadt színt vett fel. Az ártatlan mondatot a végére hadarta, levegő nélkül adta elő.

Mike-kal egyszerre néztünk egymásra, majd a távolodó lány alakjára. Tekintetét elnézve ő sem tudta, hogy miért rémülhetett ennyire meg a lány.

A dobozt óvatos mozdulatokkal nyitottam ki, hogy megnézhessem, mi lakozhat benne.

– De hisz ez egy ruha – állapította meg szemüveges barátom. – Mi ebben annyira rossz? Ti lányok szeretitek az ilyesmit, nem?

– Na ne mond, én is látom. Nézd, van benne egy boríték is. Csak nem szerelmes levél? – pillantottam sunyi mosollyal Mike-ra.

– Nagyon vicces kedvében van valaki. Csak nem tetszik?

– Ugyan már – grimaszoltam rá.

Egy határozott mozdulattal bontottam fel a levelet és olvastam fel hangosan a tartalmát.

 

Kedves Blair!

Sajnálom, hogy ma magadra hagytalak, de Mike bizonyára kielégítette a kíváncsiságodat. Küldtem egy ruhát számodra. Ma éjfélkor a nagyteremben jelenj meg ebben. Ne késs!

Ui.: Mike, készülj fel minden eshetőségre.

Üdvözlettel,
Archer

 

– Ez meg mit jelent? – olvastam el újra a rövid üzenetet. – Hát, hogy ez nem szerelmes levél az is biztos. Mit jelent, hogy minden eshetőségre?

A helyzet kezdett egyáltalán nem tetszeni nekem. Azonban ahogy ránéztem fogadott bátyám arcára, mindent megértettem. Ő nagyon is tisztában volt a helyzettel. Kezeit ökölbe szorította, szája teljesen elfehéredett annyira húzta. Szemöldöke körül sűrű ráncok jelentek meg.

– Ez megőrült. Ehhez még túl korán van. Még csak ma csöppentél bele ebbe az egészbe. Maradj itt, és semmi eshetőségre se nyiss senkinek se ajtót! Beszélek azzal az idióta kölyökkel.

– Kölyök, mi? Idősebb nálunk öt évvel.

– Blair! – csattant fel. – Most az egyszer hallgass rám, rendben?

Szemei szinte szikrákat szórtak. Teste minden porcikája megfeszült az idegtől. A folyosó csendjét a távolodó léptei hangos dübörgése zavarta meg.

Teltek múltak a percek, de Mike nem tért vissza. Hiába toporogtam körbe-körbe a szobában, nyugtalanságomat egy pillanatra sem enyhítette. Archer nem ártana nekem soha, de Mike… Annyira ideges lett amiatt a pár sor miatt, hogy szinte már megrémített.

Néma perceimet halk kopogás szakította félbe. – „Semmi eshetőségre se nyiss senkinek se ajtót!” – visszahangoztak Mike szavai a fülemben.

– Blair, itt vagy? – szólított meg a már ismert hang. Archer az! – Blair, nyisd ki.

Szívem vadul kalapált a torkomban. Pedig csak ő az, semmi baj sem történhet. Szemeimet az ajtóra szegeztem, nem tudtam elfordítani a tekintetemet. Kisujjam tettre készen rándult meg.

– Vedd fel a ruhát, megvárlak az ajtó előtt. Ne aggódj, nem lesz semmi gond – hanglejtése eltért a már megszokott közömbös szavaktól. Most más volt. Nem tudtam volna megfogalmazni, hogy mégis miben, de más. Nyugalmat árasztott magából. Mintha csak egy ártatlan gyermek hívogatná óvatosan a kiskedvencét.

Az ágyra pillantottam, ahol a kis csomagot hagytuk. Félő mozdulatokkal bontottam ki attól tartva, hogy valami baljós dolog fog történni. Azonban nem ért semmi váratlan. Ugyan az a ruha fogadott, mint amint nem olyan rég láttam. Közelebbről megnézve egy éjfekete selyem darab volt. Háta teljesen kivágva, nyakánál egy vékony megkötő tartotta. Szoknya része jobb oldalamon a térdemig ért, míg bal oldalt épphogy a combom közepéig.

– Mintha csak rám öntötték volna – suttogtam magam elé.

Amint ezeket a szavakat kimondtam, az ajtó égzengő hanggal csapódott ki. Azonban aki ott állt, az nem a hajráfos barátom volt, hanem valaki teljesen idegen.

Hosszú, derékig érő ezüst haja szög egyenes állt. Vörös tekintete lyukat fúrt a szemeimbe. Ébenfekete ruhái beleolvadtak a folyosó árnyékaiba.

– Most kiderült kislány, hogy mégis ki vagy te – csendült fel mély hangja.

Üvegzengető visító hang csapta meg a fülemet. Denevérek ezrei lepték el a szobámat és táncoltak körbe. Kezeimmel vadul hadonászni kezdtem közöttük, de mindhiába. A repdeső állatok egyre durvábban repdestek felém, mintha ádáz ellenség lennék.

– Hagyd abba! – üvöltöttem a férfira torkom szakadtából. – Állítsd meg őket!

Azonban ő csak várt és figyelte rémült mozdulataimat.

– Te lennél a híres boszorkány leánya, még egy ártalmatlan denevérseregtől is sírva menekülsz? Nevetségesek vagytok ti emberek. Sok sikert a beavatón – arcizmai gúnyos mosolyra húzódtak. Kezével legyintett egyet, amitől a denevérek egytől egyig eltűntek. Teste egyre jobban halványodni kezdett, mígnem teljesen eltűnt.

– Ez meg… Mi a fene volt?