Varázsvilág

KMiyuki

Váratlan látogató

2018. január 28.

Archer

Sajnáltam szegény lányt. Ott állt velünk szemben teljesen értet len ábrázattal, és csak várt, hogy mégis mi fog történni. Látszott rajta, hogy nem hisz nekünk, de ezért nem tudtam hibáztatni. Az elmúlt 20 évében egy teljesen átlagos lány életét élte, most viszont a saját anyukájának a szavait kellett megemésztenie. Éreztem, hogy nem lesz egy egyszerű eset, viszont jelen pillanatban nem volt időnk arra, hogy mindent elmagyarázzunk és megértessünk vele.

– Figyelj – kezdtem bele mondandómba. – Lehet, hogy őrültségnek hangzik, de hinned kell nekünk. Legalább az anyukádnak. Boszorkány vagy Blair, ezt el kell fogadnod.

Arcán ezernyi érzelem tükröződött, és már-már azt hittem, hogy elfogadja. Ám a pillanat tört része alatt robbant ki belőle minden, amit végig gondolhatott rólunk.

– Ti megőrültetek – jelentette ki hisztérikus hangon, majd nagy csörtetések közepette elindult kifelé. – Mike-nál alszom! – kiáltotta, majd hangos léptekkel hagyta el a házat.

Susannal csendben néztük a távolodó lányt. Számíthattunk volna a kirohanására, de mégsem erre számítottam. Nem a legegyszerűbb eset, hiszen pár perc alatt zúdítottunk rá egy ilyen dolgot. Emberi felfogással valóban őrültségnek hangzik.

– Azt hiszem jobb, ha én megyek – zártam le végül a témát. – Még egy dolog – kezdtem bele mondanivalómban, ám jobbnak láttam csendben maradni. Susan arcán a szomorúság és a keserűség érzelmei futottak át. Ennek nem így kellett volna zajlani.

Blair

Az egész annyira ostobaságnak hangzott. Nem tudtam ki ez a férfi, és mivel beszélte tele anyám fejét, de ennek semmi értelme nem volt! Már nagyon régen nem hittem ezekben a mesebeli lényekben. Csupán csak kitalációk a kisgyermekek számára. Nem valóság!

Fájdalmas mozdulatokkal csengettem be Mike-hoz és vártam, hogy ajtót nyisson nekem. Elég késői időpont volt már, de tudtam, hogy úgyis ébren találom. Eléggé ismertem már hozzá.

Mike olyan volt számomra, mintha a testvérem lenne. Régebben megpróbáltuk a kapcsolat dolgot, de két hónap alatt rájöttünk, hogy ez nem nekünk való. Láttuk egymásban a férfit és a nőt, de nem tudtuk elképzelni a másikat párunknak.

– Blair, micsoda meglepetés. Mi ez az öltözék – ráncolta össze a homlokát. – Rózsaszín, macis? – kémlelte nadrágomat. – Valami új divat? – engedett be halk kuncogás közepette.

Ahogy magamra néztem, tényleg vicces látványt nyújtottam. Egy óriási fehér póló, amibe talán kétszer is beleférek, valamint egy rózsaszín, macis pamutnadrág. Ezt már csak tetézte a kopott strandpapucsom.

– Elfelejtettem – nevettem el magam kínosan. – Itt maradhatok estére?

– Hú, cicám! Úgy volt, nem bonyolódunk egymásba – lepődött meg, miközben ráugrott a kanapéra. – Nem rontom meg a húgocskámat, de ha szeretnéd – kacsintott kihívóan.

– Hülye! – vágtam fejbe a kijelentéséért.

Igen. Mike már csak ilyen. Akárki is legyen nekem, mégis csak egy 21 éves férfiről van szó, aki jelenleg nő nélkül éli a mindennapjait. Nem is csodálkozom rajta, hogy mindenhez talál valami hasonló gondolatot.

Rövid, világosbarna hajába beletúrt, majd szemüvegét megigazítva rám nézett. Pár pillant erejéig fürkészte a tekintetemet, majd a vele szemben lévő TV felé fordította az arcát. Talán látta rajtam, hogy nem vagyok abban a viccelődős kedvemben, mert rögtön leolvadt az arcáról a vigyor, és immáron normálisan adta ki a számomra már ismert információkat.

– A vendégszoba most foglalt, mert itt van egy haverom, de elfoglalhatod a szobámat. Ha éhes vagy csak szolgáld ki magad – mutogatta közben a helységeket, mintha nem ismerném.

– Barátod? – csodálkoztam el. Ritka, hogy hozzá jön valaki, így csodálkoztam rajta. Ő amolyan tipikus magának való kocka, aki képes napokra bezárkózni a szobájába, ha arról van szó.

– Igen, egy régi évfolyamtársam. Most a városban van, és nem volt hol aludnia. De ne is foglalkozz vele, reggelre már itt sem lesz – legyintett egyet.

– Áh, értem – hagytam rá a dolgot. – Odaengedsz? – mutattam mellé, mire széles vigyorral tárta ki a karjait.

Gyors léptekkel indultam meg felé, és vackolódtam be az ölébe. Nálunk már csak így ment. Egész kicsi korom óta szerettem az ölében ülni, és ez most sem változott. Ilyenkor mindig az az érzésem volt, mintha egy hatalmas plüssállatot szorongatnék.

Percekig csak néztük azt a filmet, ami épp ment a TV-ben. Valamilyen akció film lehetett, de nem tudtam rá figyelni. Folyamatosan az a két szempár járt az emberbe, ahogy rám néztek. Már-már arra gondoltam, hogy én vagyok az őrült, és ők mondják helyesen. De az akkor is abszurd.

– Blair – suttogott magas barátom. – Mi történt? – Nem nézett rám, továbbra is a filmnek szentelte a figyelmét.

– Te hiszel a boszorkányokban? – kérdeztem kicsit gyerekesen, kicsit komolyan, hogy ne tűnjön olyan nagydolognak.

Erre már felvont szemöldökkel lepillantott. Arcán valami ismeretlen suhant át, de csak egy töredék másodpercére. Furcsa szemcsillanását hirtelen egy egészen vidám arc váltotta át, majd kuncogásban tört ki.

– Boszorkányok nem léteznek, Cica. De nem hiszem, hogy ezt akartad kérdezni. Az éjszaka közepén egy pizsamában beállítasz, nincs semmi hangulatod, majd ezzel állsz elő. Szóval? – borzolta össze a már amúgy is kócos világos fürtjeimet.

– Komolyan kérdeztem. Ma… – aztán egy pillanatra megálltam. Nem akartam neki is előadni, hogy elütöttem egy idegen férfit, majd közölte, hogy varázsló, én meg egy boszorkány vagyok. – Semmi érdekes, anyával kicsit összevesztem – füllentettem, bár volt egy olyan érzésem, hogy nem álltam messze az igazságtól. Egyedül a csatározó hangok hiányoztak az estéből.

– Hát, ha nem akarod elmondani – nyújtotta az utolsó szót. – Furcsa vagy ma, remélem tudod.

Mike

Meglepett, hogy Blair ilyen hirtelen állított be az éjszaka közepén. Nem ez volt az első esett, de most határozottan furcsa volt. A mindig életvidám lány most különösen borús hangulatban érkezett meg.

Ezt a csenevészt már kiskora óta ismerem, mindig is olyan voltam számára, mintha a bátyja lennék. Próbálkoztunk a kapcsolattal, de egyszerűen nem ment nekünk. Neki. Hiába gondolok róla bármit is, nem fogom magam ráerőltetni. Azzal, hogy eljátszom a jó barát szerepét, legalább a közelében tudok maradni. Nem szeretném, hogy valaha is elválasszon minket egy ostoba ballépésem, így csak várok.

Talán már két óra is eltelt, mióta megérkezett. Jó ideje már csak egyenletesen szuszogott mellettem. Mint mindig, most is olyan óvatlan mások közelében, akárcsak egy kisgyerek, aki mindenkiben megbízik.

– Túl ártatlan vagy, Cica – simítottam ki a szeméből egy rakoncátlan tincset. Óvatos mozdulatokkal próbáltam felállni és az ölembe felvenni. Halk morgással vette tudomásul, hogy nem tetszik neki a helyzetváltozás, de mikor leraktam az ágyamba, ugyan olyan békésen aludt tovább, mintha nem történt volna semmi. – Sokat vársz el tőlem – sóhajtottam bele az éjszakai csendbe, majd lefeküdtem az ágy másik oldalára.

Blair

Hangos csengő riasztott fel békés álmaimból.

Ki az egyáltalán ilyen korán?

Nyűgös mozdulatokkal próbáltam levenni az éjjeliszekrényemről a telefont, de nem találtam.

– Az istenit! – ültem fel nagy morgásokkal. Hosszú pillanatokig néztem előre és fedeztem fel a szoba minden szegletét. Világos falak, melyeken néhány poszter lógott. Az egyszerű barna bútorokról már pergett le a festék az elmúlt évek jeleként. – Mike? – nyögtem ki a nevét, mikor tudatosult bennem, hogy ez nem is a saját szobám, hanem drága „bátyámé”. Ő még mindig húzta a lóbőrt, biztos egész éjjel játszott megint.

A csengő ismételten megzavarta nyugalmas perceimet. Kelletlenül indultam meg az ajtó felé, hogy beengedjem a hívatlan vendéget. Erre a meglepetésre viszont egyáltalán nem számítottam.

– Archer? Te meg mit keresel itt? – léptem ki a küszöbön és csuktam be magam mögött az ajtót, nehogy meghallja kocka barátom a látogató hangját.

– Susan mondta, hogy itt talállak meg. Érted jöttem – válaszolta egy nagy légvétellel kísérve. – Szedd össze a cuccaidat és gyere.

Szavai szöget ütöttek a fejemben. Ezt az egészet úgy jelentette ki, mintha ő parancsolhatna nekem. Ott állt egy egyszerű öltözékben zsebre tett kézzel és cigarettával a szájában.

– Mégis kinek képzeled magad? – vontam fel a szemöldökömet. – Hogy jössz te ahhoz, hogy ide gyere és parancsolgass?

Hangomat saját magam sem ismertem fel. Ritka, hogy mérges vagyok, de akkor senki se álljon meg a szemem előtt. Archer mégis úgy tett, mintha csak egy kisgyerek lennék, aki elszökött otthonról. Kirohanásom azonban egy cseppet sem ingatta meg, hanem türelmesen várt, hogy mégis mit fogok következőnek lépni.

– Azt ajánlom neked, hogy takarodj el a közelemből, anyáméból meg főleg! Ilyen ostobaságokkal telebeszélni a fejét, mint varázslók és boszorkányok – mosolyogtam rá gúnyosan. – Javasolnék neked egy igazán jó orvost, talán segít a problémáidon – köptem felé undorító fintorral a szavakat.

Arckifejezésén láttam, hogy ez nagyon nem tetszett neki. Fél szál cigarettáját levágta a földre majd erősen rászorított a csuklómra. Szemei szikrákat szórtak, izmain éreztem, hogy megfeszültek.

– Ide figyelj kislány – kezdte sziszegő hangon, – igazán sajnálom, hogy így kellett megtudnod, de egyáltalán nincs ahhoz hangulatom, hogy ezt itt vitassuk meg. Vagy elhiszed, vagy nem, de most velem jössz – rántott egyet rajtam, amitől majdnem előre buktam. Csak annyi szerencsém volt, hogy erősen tartott.

– Te meg ki a franc vagy? – jött mögülem egy felháborodott hang. – Ereszd el Blairt – fogta meg a másik kezem.

Tekintetem Mike-ra siklott. Most valóban mérgesnek tűnt a kialakult helyzetre, bár az is lehet, hogy nem tetszett neki a korai ébresztő. Haja csupa kócban állt, fáradt szemei szikrákat szórtak a váratlan látogatónak címezve.

– Bocs, nem akartalak felébreszteni – kértem bocsánatot félősen. Hiába legyen valaki bármennyire is kedves, ha a reggeli korán kelések alkalmával egy igazi sárkánnyá alakul át.

– Ereszd el azonnal, különben beverem a képed. Blair, te meg minek jössz ki minden jöttmenthez? – szegezte nekem is a kérdést kicsit sem finoman. – Komolyan mondom, hogy a naiv viselkedésed fog egyszer a sírba vinni.

A kellemetlen harmadik személy valahára elengedte fogvatartott jobbomat, majd bosszúsan méregetni kezdett minket. Valami annyira más volt rajta, mint tegnap. Csalódott volt, szomorú, még ha őrültnek is gondoltam.

Ma meg idejön tombolni.

– Menj be – adta ki az utasítást álmos barátom. Szó nélkül bólintottam és léptem be a biztonságot nyújtó lakásba.

– Blair? – ejtette ki a nevemet lemondóan.

– Itt vagyok – intettem a kanapéról. – Mike, szóval… Ne haragudj, amiért felébresztettelek – sütöttem le a szemeimet.

Lazán megállt felettem zsebre tett kezekkel, és csak nézett. Szemeiben valami csalódottság látszódott, de nem tudtam megmagyarázni, hogy mégis mi lenne az. Mike halk sóhajjal vette tudomásul, hogy most már nincs visszaút, elkezdődött a nap.

– Tudod – kezdett bele mellettem, de úgy tűnt, mintha nem jönnének szavak a szájára. – Tudom, hogy úgy gondolsz rám, mintha a bátyád lennék. Ezért őszintén válaszolj nekem. – Másodpercekig csak várt, és lassan kémlelte a tekintetemet. Apró bólintással jeleztem, hogy folytathatja. – Ki volt ez a férfi?

Kissé furcsán nézhettem rá, mert egyből elkapta a tekintetét.

De igaza van. Ha nem vele beszélném meg, akkor mégis kivel?

– Tegnap elütöttem – kezdtem bele a mondandómba, mire Mike egyből felém fordította a fejét, és láttam rajta a hatalmas értetlen ábrázatot. – Tudod, hogy vezetek néha! Késésben voltam, Mia már várt, csak oda akartam érni gyorsan, mikor hirtelen kiugrott elém! Azt hittem, hogy meghalt, mikor egyszerűen felállt, mintha mi sem történt volna! – ennél a pontnál már láttam, hogy Mike szemöldökét ráncolva hallgatja a történetemet. – De tudod, mit nem értek? Láttam, hogy ott fekszik, ömlik belőle a vér! Biztosan láttam!

– Szétlapítottad a pasast, utána meg csak felállt? – ismételte meg a mondatom. Látszott rajta, hogy nehezen emésztette meg az elhangzottakat.

– Tudom, furán hangzik! Lehet, hogy annyira megijedtem, hogy rosszul láttam, és sikerült időben megállni, de… Nem is ez a lényeg – álltam fel helyemről, és próbáltam mindenféle kéz- és lábmozdulatokkal imitálni a történteket. – A vicc az egészben este kezdődött. Hallottam, hogy anya beszélget valakivel rólam, hogy még nincs itt az ideje, meg úgyis elfelejtem, és – torpantam meg egy pillanatra, ahogy felidéztem az esti történéseket – nem tudom. Olyan fura volt az egész. Elkezdte magyarázni, hogy ő egy varázsló, én meg egy boszorkány, ezért valami iskolába akarnak bedugni – a végét már szinte hadartam és csak kapkodtam a levegőt.

Mike tekintete elkomorult. Tudtam, tudtam! Ez az egész történet annyira nevetségesen és hihetetlenül hangzik, nem csoda, hogy nem hisz nekem. Nyugodt léptekkel állt elém, és fogta meg a vállaimat. Látszott rajta, hogy akar valamit mondani, de nem jöttek ki szavak a száján. Persze, erre végül is nem lehet reagálni. Túl butaság.

– Figyelj – szólalt meg halkan. – Csak… basszus, tegnap komolyan kellett volna vennem a kérdésedet – mordult fel. Látszott rajta, hogy nem tetszik neki ez az egész.

– Tudom, őrültség az egész, de mikor ezt elmondta, anya hitt neki, és a szemei… Nem is tudom – bizonytalanodtam el. – Szerinted megőrültem? – néztem rá szomorkásan.

– Cica, ez nem a te hibád – ölelt át lágyan. – Én itt leszek melletted, bármi is történjen, rendben? – mosolygott rám lágyan. – Talán hamarosan félni fogsz és az egész világra ellenségként fogsz tekinteni, de ne felejtsd el. Én végig ott leszek melletted és vigyázni fogok rád.

– Ezt hogy érted? – pillantottam rá.

Szemeiben valami ismeretlen fény csillogott. Ebben az egy mondatában annyi érzelem kavargott egyszerre, de nem tudtam, milyen. Hosszú-hosszú másodpercig néztem világos íriszeibe, mintha rabul ejtettek volna. Arca lassan közeledett az enyém felé.

– Sajnálom – lehelte a lehető leghalkabban, hogy még egy légy zümmögése és ordításnak tűnt mellette. – Bocsáss meg – halk szavai szinte hipnotizáltak. Éreztem, hogy puha, meleg ajkai az enyémhez érnek, de mintha fel sem fogtam volna az egészet. Ott álltam, mint valami bamba kislány, és csak erős karjai szorítása mutatta, hogy ez a valóság. Szemeim lassan csukódtak le. Nem akartam, hogy ez történjen, de valami hatalmába kerített. A sötét foltok ellepték az elmémet. Már csak azt éreztem, hogy lábaim elkezdenek bizseregni és Mike szólít kétségbeesve a nevemen.