A boszorkányokról általában azt tartják a mágia sötét oldalához vonzódnak. Ez ebben a történetben sincs másként.

Ann Marks egy különc lány. Magányos, nincsenek barátai, osztálytársai csak Csodabogárként emlegetik és átnéznek rajta. Úgy érzi, az egész világ ellene van, ám az élet mindig tartogat váratlan fordulatokat. A történet sokáig olvasható volt az Anime-fanfiction Style oldalon.

Bentlakásos iskola vagy a fiatalkorúak börtöne. Valahogy így hangozhatott volna egy mondatban, ha röviden akarta volna bárki is összefoglalni az incidens utáni helyzetemet. De persze senki sem akarta. Ahogyan azt sem akarta senki sem látni, hogy mi vezetett ahhoz, hogy Sky fejét a női mosdó csempeburkolatú fehér falába vágjam. Talán máshogy alakult volna, ha megint tudok uralkodni magamon, ahogyan mindig is tettem, mikor szekálni támadt kedve. De most nem tettem. Ha véletlen lett volna az egész, azt hiszem, ez a tettem lett volna az a pont, ahol biztosan eldől, hogy találkozni fogok Noam Blainnel. De nem volt véletlen. Nagyon nem.

Már születésem óta is egy mindig mosolygós, és életvidám emberke voltam. Rengetegszer történt valamiféle "nem-hétköznapi" dolog velem, amely mindig egy hatalmas fordulópont volt az életem bármely szakaszát is tekintjük, és meghatározója annak, aki most vagyok. Azonban, sok évvel ezelőtt olyan dolgok csúsztak ki a kezeim közül, ami miatt a mai napig úgy érzem, mintha egy filmet látnék magamról külső szemlélőként. El szeretném mesélni nektek a történetem egy részét, amellyel elkalauzolnálak Titeket a gondolataimba, és visszarepítenélek Benneteket azokba az időkbe...

Ez egy epizódikusan folytatódó novellasorozat. Mindegyik fejezet sötét monodráma, új főszereplővel. Mindegyik történet érinti az elmúlást, az élethez és a halálhoz való bonyolult viszonyt. Figyelmeztetés: A történetek érintik az öngyilkosságot, az öngyilkossági gondolatokat, a bántalmazás különböző formáit, és a halált.

Egy történet a csalódásról, felejtésről és újrakezdésről.

A vonaton fogalmazódott meg bennem, majd a HÉV-en egy oda- illetve visszaúton papírra vetett alkotásról van szó, amelyet hazaérve begépeltem, és megpróbáltam finomítani. A napszak eltérésével tisztában vagyok, ettől kérlek tekintsetek el. Szerintem ha elolvassátok, akkor nem is lesz kérdés, hogy mi alapján készítettem el. Régen írtam verseket is, meg sztorikat, de így 6-7 év kihagyással újra...

Mit csinálnál, ha a saját házadban éreznéd magad börtönben? Mert Melissa Hill pont ezt érzi. Sosem gondolta volna, hogy ilyen élete lesz. Vajon ki tud belőle menekülni? Lesz valaki, aki leteszi a váltságdíjat?

Figyelem! A következő írás megtörtént eseményeken alapul. Arról szól, hogy a Vágtázó Csodaszarvas egy szekszárdi koncertje után megkíséreltem az énekes, Grandpierre Attila közelébe férkőzni, hogy Héliosz c. könyvében leírt gondolatainak filozófiai vonatkozásairól kérdezhessem. A koncertre velem tartott a Húgom is – és mivel az elő-zenekarok koncertjei alatt konszolidált borozgatást tervezgettünk, a hazatérést biztosítandó édesanyánkat is megkértük, hogy jöjjön velünk. Mint ahogy látni fogod, kedves olvasó, nem minden az előzetes elképzeléseink szerint alakult… Bevallom, kicsit szégyellem is magam a történtek miatt, ezért az önmagamtól való, megvetéssel vegyes elhatárolódás jegyében úgy döntöttem, hogy az eseményeket a népmeséink, mondáink dramaturgiája szerint adom elő. Mindamellett adaptációm...

Carly Everlice Mallory világéletében tehetséges volt a kötelességek elöli menekülésben. Iskoláját csak ritkán látogatta, otthoni feladatai alól kibújt, és kishíján még a jótékonysági bálról is sikerült magát kihúznia, azonban nevelőszülei halálát követően régi életét hátra kell hagynia, és fejest ugrania egy olyan világba, amely az emberek számára időtlen idők óta zárva maradt. Az új iskolája falain belül kénytelen feltárnia mind saját, mind valódi családja titkát, és megismernie önmagát, vele együtt pedig a benne rejlő ősi erőt, amely mennyet és poklot egyaránt a pusztulásba taszíthatja. A jó és rossz között hánykolódva meg kell tartania a világ egyensúlyát, és túlélnie saját lelkének lassú széttörését, melyet a múlt és a jelent egyre inkább lehetetlenné tesz.

E rövid írással arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy mennyire fontos lenne az oktatásban a képzelőerő fejlesztése.

Amióta csak az eszemet tudom, valahol a Medence alja környékén élhettem. Bár nem tudom, pontosan, hogy hol van a legalja, lehet, hogy nincs is. Egyesek szerint, ahol én vagyok, az már in-kább a teteje, mert legalább van egy kis fény. Ha az ember a vízben él, akkor előbb-utóbb alkal-mazkodik hozzá. Levegőt nem kap sohasem úgy igazán, de legalább nem is fullad meg.