Mivel ez a könyv a szívemnek legkedvesebb, elfogult leszek. Azonban maradék objektivitásomat összeszedve is úgy gondolom, hogy nem kapott elég figyelmet, vagy amikor mégis, nem kezelték helyén. Itt most elsősorban a skatulyák erőteljes használatára gondolok. Igen, erőszakos, igen, véres, igen nem mindenki gyomra veszi be az ilyen mértékű naturalizmust, ám mindezekért nem kellene rögtön rásütni a horror műfajának negatív bélyegeit. Az is igaz, hogy bizonyos világszerte népszerű ifjúsági disztópia szerzője merített a soraiból, mégsem kellene egy kalap alá venni a két történetet. Sőt, véleményem szerint az összehasonlításuknak még a gondolatát is kerülni kellene, no, de elfogult vagyok, mint már bevallottam...

Vonatkoztassunk tehát el az összes rárakódott stigmától, és nézzük meg puszta valójában ezt a könyvet.

1999-ben jelent meg Japánban, vagyis már egy jó ideje piacon van, országonként több-kevesebb sikerrel, és még kevesebb társadalmi támogatással. Néhol ugyanis túlságosan erősnek érezték, hogy a nagyközönség kezébe merjék adni. Hazánkban 2006-ban jelent meg és több újranyomást is megélt. Mivel a kiadója, az Ulpius-ház becsődölt, jelenleg nem tudom, hol lapulnak a szerzői jogok, és csak remélni tudom, hogy végleg nem fognak megfeledkezni róla.

Fülszöveg:

„Valahol, valamikor egy diktatórikus távol-keleti országban, az állami vezetők kegyetlen kísérletet eszelnek ki: negyvenkét középiskolást egy lakatlan szigeten arra kényszerítenek, hogy életre-halálra megvívjanak egymással. Géppisztolytól kezdve a sarlón át a konyhai étkészletből származó villáig, bármilyen fegyver a rendelkezésükre áll… A Programnak csak egyetlen túlélője lehet: a győztes.”

A könyv zsenialitása az apró részletekben rejlik. A szerző, Takami Kósun mindenre figyelt. A valóságból merítve felépített egy diktatórikus jövőképet, amely magán hordozza a kegyetlenkedő egyeduralom minden jellegzetességét. Mindezt pedig úgy tárta az olvasók elé, hogy a szereplők gondolataiból, emlékeiből tökéletesen össze lehessen rakni. Félelmetesen valóságos párhuzamok vannak benne a történelem bizonyos időszakaival és sajnos a jelen szélsőségeinek egyes megmozdulásaival.

Kamaszokat állított a történet középpontjába, így egyrészt az erőszak még durvábban hat, másrészt az olvasó könnyebben szimpatizál velük. Ráadásul a középiskolások többsége tele van tervekkel és célokkal a jövőre nézve, ezért még nagyobb a pofon, mikor ezt elveszik tőlük.

A játékszabályokat is hideg pontossággal dolgozta ki, hogy ne legyen kiskapu, ne maradjon megválaszolatlan helyzet, csupán a küzdelem egyre szűkülő térben, egyre fogyatkozó reményekkel és egyre elszántabb résztvevőkkel. Az pedig, hogy mindezt az előszóban ezen szörnyűséges jövőbeli világ hatalmon lévő tagjai szempontjából is megmutatta, tovább árnyalja az amúgy is véresen letisztult képet.

A remek kidolgozás azonban önmagában nem elegendő, szükség van hozzá egy ugyanannyira remek megfogalmazásra is. Ezt a szerző maradéktalanul teljesítette. A szóhasználata legalább olyan aprólékos, mint a cselekmény részleteinek kidolgozottsága. Nincs üresjárat és bár a kötet eleje viszonylag lassan indul, rövid úton úgy felpörög, hogy az olvasó maximum a könyv fizikai súlya miatt teszi le időnként. 783 lapjával meglehetősen vaskos olvasmány, ez azonban olvasás közben fel sem tűnik, ahogy fogynak az oldalak és persze a szereplők is.

Apropó szereplők, itt is zsenialitás rejlik. A történetnek van főhőse, mégsem csak róla szól ez a könyv. Az egész osztály, minden egyes karakter kapott teret a kibontakozásra. Van múltjuk, véres jelenük és bizonytalan jövőjük. Vannak érzelmeik… vagy hát, izé… a többségnek vannak érzelmei, vágyai, céljai és ettől mind nagyon emberiek. Remek karakterek külön-külön, összeeresztve pedig egy ilyen feszült szituációban a pszichológiai paletta minden árnyalatát képviselik. Az olvasó akarva vagy akaratlanul, de azonosul néhányukkal, megkedveli, vagy épp megutálja őket és ahogy a szépen megfogalmazott mondatok és az általuk lefestett kendőzetlen erőszak hatására belehelyezkedik a könyv világába, nem tud közömbös maradni. Itt rejlik a kötet legnagyobb varázsa.

Ez a történet mindenkire hat. Lehet, hogy elborzasztja, lehet, hogy megbotránkoztatja, lehet, hogy elszomorítja, lehet hogy feldühíti, de nem marad közömbös, az biztos. Engem első olvasásra sokkolt, majd elképesztett és sokadik olvasásra is ugyan úgy beszippant és hat rám, mint jó pár éve, mikor megvettem.

Ez a könyv egyszerre horror, ijesztően negatív jövőkép, pszichológiai mintatár és egy olyan történet felnőtteknek, amely elborzaszt, ugyanakkor gondolkodóba ejt. Zseniális, de én elfogult vagyok, így inkább azt mondom, olvassatok bele és próbáljátok ki, rátok hogyan hat, mert hatni fog, azt garantálom.

Az én polcomon mindenesetre bélelt és kiemelt helye van és remélem, hogy más könyvespolcokon is kap hasonló megbecsültséget.