Ajánlók

Egy történet Afganisztánból

Szellem

augusztus 11, 2020

A könyvpiac tele van amerikai szerzőkkel, ami valahol érthető, hiszen az angol világnyelv, és az amerikai sikerlisták a hazai könyvmegjelenésekre is hatással vannak. Ám épp ezért, ha az olvasó más országok, tájak irodalma felé kalandozna, keresgélnie kell egy kicsit. Ebben a keresgélésben szeretnék segíteni ezzel a könyvvel azoknak, akik kimozdulnának a megszokott olvasmányaikból, és adnának egy esélyt egy közel-keleti könyvnek.

Oké, kicsit sarkítottam, mert a történet valóban Afganisztánban játszódik, a szerző, Khaled Hosseini pedig afgán, ám 1980-tól az USA-ban él. A Papírsárkányok volt az első regénye, ami 2003-ban jelent meg. Gyorsan nagy népszerűségre tett szert, így már 2005-ben megjelent a magyar fordítása a Tercium Kiadó gondozásában. Aztán a Libri átvette, és az évek alatt újra és újra kiadta hol puha, hol kemény kötésben, illetve e-könyv formátumban is. Nagyjából 450 oldal, és a borítójáról nem maradhatott el a címben is szereplő papírsárkány, amelynek egyébként a történetben is nagy szerepe van.

“Afganisztán, ​70-es évek, a béke utolsó évei. Egy gazdag és egy szegény családból származó kisfiú együtt tölti gyerekkorát. Összekötik őket közös élményeik és kedvenc időtöltésük, a sárkányeregetés. Egy szörnyű esemény azonban örökre megváltoztatja a két fiú életét. Amir cserbenhagyja barátját, Haszant. A gondtalan gyerekkor ezzel véget ér. Amir hazájától távol, az Egyesült Államokban kezdi felnőtt életét, ám nem tud szabadulni egykori tette miatti bűntudatától. Visszatér a tálibok uralta háborús Afganisztánba. A megtépázott, vérzivatarok áztatta ország romjain végre jóváteheti azt, amit elrontott, és megszabadulhat a bűntudat és a fájdalom terhétől. “

Ez a történet több szempontból érdekes és fontos. Egyrészt bepillantást ad Afganisztán történetébe, bemutatja az ottani életet, az afgánok gondolkodását, kultúráját, és mindezt őszintén, néhol önkritikusan, ám szeretve teszi. Másrészt egy univerzális témát, a barátságot állít a cselekmény középpontjába. Ez a barátság persze több szempontból sem szokványos vagy könnyed, mégis valóságos.

A történet cselekménye 30-40 évet ölel fel, és a főhős, Amir életét követi nyomon, aki egyben a regény narrátora is. Amir nem egy kifejezetten szimpatikus karakter, sőt az olvasó időnként kimondottan ellenszenvesnek találhatja, mert egy gyenge jellem sok-sok gyarlósággal. Csakhogy ez a könyv még egy unszimpatikus főszereplővel is érdekes és élvezetes marad. Ennek oka talán az, hogy ellentétben sok negatív főhőssel, Amir valahol érthető, valahol emberi, ezért valahol el lehet őt fogadni olyannak, amilyen. Persze senki sem állítaná példaképének, legfeljebb csupán az elrettentő fajtából, de valahol meg lehet érteni. Az ember ugyanis érti a gyávaságot, érti az árulást, érti a bűntudatot, ami a főhős sarkában jár. Ezek mindnekiben ott vannak, és talán pont azért ellenszenves nekünk Amir, mert nyíltan felvállalja, hogy önző ember és nagyon rossz barát. Vele szemben pedig ott van Hassan, a barátság másik oldala, a kitartó hűség és önzetlenség két lábon járó szobra. A könyv tehát remekül bemutatja a barátság két arcát, és ezzel könnyű azonosulni. Elég visszagondolni a gyerekkori barátságokra, a kisebb-nagyobb féltékenységekre és azokra a sérelmekre, amelyeket nekünk okoztak, illetve amelyeket mi okoztunk legjobb barátunknak. Hiszen a barátság nem állandó, változik, formálódik, vannak jobb és rosszabb időszakai, ám az igazi, szoros kapcsolat még így is megmarad időtől és távolságtól függetlenül.

A könyv nem csupán a barátság magasságaiba és mélységeibe vezeti el az olvasót, hanem Afganisztán nem épp rózsás huszadik századi történelmébe. Ez pedig a fent említett kérdéskör mellett a másik olyan téma, amivel jó ha az ember megismerkedik. A magyar olvasók nagy részének nem hiszem, hogy sok információja lenne erről az országról, legfeljebb csak annyi, amennyit a híradások nem épp vidám tudósításaiból lehet hallani, pedig a valóság ennél sokkal árnyaltabb. A történet a ’70-es években kezdődik, amikor még béke volt az országban, majd nyomon követi a kummunizmus “jótékony hatásait”, a polgárháborút, a szélsőségesek hatalomra jutását, a vallási radikalizációt, és belekóstol az amerikai beavatkozásba is. Rettentően tanulságos végigkövetni egy átagember szemszögéből. A könyv szereplői ugyanis átlagos emberek (bár van egy pszichopata szereplő, aki kivételt képez), átlagos problémákkal és vágyakkal.

No, de nem csak a problémákat mutatja be az országban, bár ezek kétségtelenül több kifejtést kaptak a könyvben, hanem a kulturális érdekességeket is. Egyrészt ott vannak a papírsárkányok, amelyeknek nagy hagyománya van Afganisztánban. Aztán ott vannak az afgán történetek, amelyeket a gyerekek olvasnak, az ételek, amelyeket megkóstolnak és az élet egyéb apróságai, mint például hogyan melegednek télen az asztalnál. Ezen kulturális finomságokat pedig csak fokozzák a magyar fordításba belecsempészett afgán kifejezések. Nekem kifejezetten tetszett, hogy egy-egy afgán szót és kifejezést felcsipegethettem olvasás közben, bár a szöveg nélkülük is kerek egész lett volna.

Apropó szöveg, az író nagyon szépen fejezi ki a gondolatait, a sorok gördülékenyek, a leírások szépek. Hangulatát tekintve azonban minden nyelvi szépség ellenére ez egy szomorkás történet. Árulással idul, háborúval folytatódik, és időnként olyan kendőzetlenül ír erőszakról, hogy nem mindig könnyű olvasni. Csakhogy attól, hogy valami nem vidám, meg ugyanolyan fontos, mert néha épp az ilyen megrázó dolgokra van szükség – mint a könyvben leírt gyermekek elleni erőszak – hogy az ember tudomást szerezzen róla, mi folyik a világban, és ez milyen hatással van az emberekre. Nyugodt európai életünkben ugyanis hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a világban még mindig van háború, még mindig vannak olyanok, akik elveszítik emiatt otthonukat, megélhetésüket, családjukat, és hogy a modern háború nem csupán a katonákat érinti, hanem a teljes lakosságot. Hosseini célja ezzel a könyvvel nem csupán az volt, hogy egy érdekes történettel szórakoztassa az olvasni szerető embereket, hanem hogy közvetlen hangon bemutassa szülőhazáját, és felhívja a figyelmet a problémákra. Nem meglepő hát, hogy létrehozott egy alípítványt, amely segítséget nyújt Afganisztánban a rászorulóknak.

Nekem nagyon tetszett ez a könyv, ahogy egy másik kötete (És a hegyek visszhangozzák) is, és kíváncsi vagyok a szerző további munkáira. Jó kilépni a komfortzónából, és megismerni más országokat egy-egy szépen megfogalmazott történet által. Kifejezetten tanulságosak tudnak lenni, mert olvasás közben az ember ráébred, hogy a főhős mindegy melyik kontinensen, féltekén él, ugyanolyan ember, ugyanolyan jó és rossz tulajdonságokkal, ugyanúgy szeret és ugyanúgy hibázik, csupán a körülmények azok, amelyek változnak.

Azoknak ajánlom, akik szeretnek nyitott szemmel járni a világban, megismerkednének más kultúrákkal, és nem félnek a valóságtól, még akkor sem, ha nem mindig kellemes. Azoknak is tudom ajánlani, akik gyerekkorukban átélték, milyen fájdalmas egy barát árulása, akár ők voltak az árulók, akár őket árulták el. Illetve a családtörténetek kedvelői is bátran vágjanak bele.