Egyik nap – még a járvány előtt – besodort a dolgom a belváros sűrűjébe, a körútra. Nem terveztem könyvesboltba menni, hiszen otthon is vár már egy-két könyv, amit megvettem, de még bele sem kezdtem. Az Oktogonon állva vártam a villamost, miközben szemeztem a szemközti Librivel. Áh, csak benézek, nem veszek semmit – gondoltam. Néha bejön, néha nem. Most nem jött be, és ennek nagyon örülök.

A Girl in pieces, avagy Lány darabokban című könyv nagyon sokszor szemezett velem a polcokról korábban is. Designerként nem tudok elvonatkoztatni a borítótól, számomra nagyon kiemelkedett a többi közül a maga egyszerű, letisztult formájával. Ugyan nem tudtam pontosan, mit jelképez az áthúzott cím, de a fülszöveg elolvasása előtt is sejthető volt, hogy egy olyan lány történetének sorait rejtik a lapok, akivel nem bánt kegyesen az élet.

Szótlan Sue-val – hivatalos nevén Charlie Davisszel – egy olyan központ falain belül találkozunk először, ahol olyan fiatalokat kezelnek, akik megpróbáltak/megpróbálnak ártani maguknak. Mivel távolról sem volt kapcsolatom sohasem hasonló intézménnyel, minden perc, amit ott töltöttem Sue-val, nagyon meghatározta a könyvvel való kapcsolatom, annak ellenére, hogy időben ez nem olyan nagy szelete a történetnek.

A 17 éves Charlie Davist a Creeley pszichiátriai intézetben kezelik sikertelen öngyilkossági kísérlete után. Eddigi élete csupa szomorúság, tragédia és mellőzöttség volt: édesapja halála után elmenekült otthonról bántalmazó anyja elől. Pénz és barátok nélkül élt az utcán, megtapasztalta a teljes kiszolgáltatottságot, az éhezést és a fizikai fájdalmat.
A klinikán hozzá hasonló, önbántalmazó lányok társaságában van. Casper doktornő segítségével megindulhatna a gyógyulás útján, de anyagi helyzete nem engedi, hogy ott maradjon. Munkát és lakást talál, ám egyenlőtlen kapcsolatba keveredik a drogos, alkoholista, „majdnem híres” zenésszel, Riley-val, aki kihasználja őt, és nem engedi kiszabadulni az ördögi körből.
Charlie-nak azonban – szinte tudtán kívül – új barátai és támogatói lesznek, akik visszarántják a szakadék széléről, és erőt kap tőlük ahhoz, hogy hátat fordítson a kilátástalan, veszélyes kapcsolatnak.

Még mielőtt bármibe is részletesebben belemennék, le kell szögeznem, hogy ez nem az a fajta könyv, ami egy kellemes, álombéli világba utaztatja az olvasót. Ez a kőkemény valóság, annak minden szépségével és borzalmával együtt. A szereplők nagyon részletesek. Mindenkinek meg vannak a saját nehézségei, a saját küzdelmei. Itt aztán tényleg valódi embereket ismerhetünk meg.

Az írónő egyik nyilatkozatában, ahol azt kérdezik, mi inspirálta a könyvet, ezzel kezdi a válaszát: Egy nap a buszon friss, vágott sebeket pillantottam meg egy lány karján, és nem szóltam neki semmit, nem mondtam, hogy „Hé, én is pont olyan vagyok, mint te, nem vagy egyedül!” Pedig kellett volna, de nem tettem. Azt hiszem, ez a kis idézet nagyon jól mutatja, miként is volt képes Kathleen Glasgow ilyen erősen és áthatóan írni az önbántalmazás témájáról.

A főszereplőnk, Charlie teljesen elveszett a könyv elején. A korábban említett központot, ami átmenetileg a stabilitást és a biztonságot jelentette a számára, el kell hagynia, és az édesanyja sem képes befogadni őt újra. Félő, hogy megint az utcára kerül, amit nem szeretne. Barátai – akik valóban segítséget nyújthatnának – nem nagyon vannak már, kivéve egy valakit: Mikey-t. Így aztán Sue, avagy Charlie Mikey-hoz indul Tucsonba. Nagyon új, nagyon más környezet, de talán egy új kezdetet jelenthet főszereplőnk számára.

Mi is a tanúi lehetünk annak, miként szerez födelet a feje fölé, miként próbál állást találni, miként igyekszik jobban megnyílni az embereknek, miként esik szerelembe, azaz hogy miként próbálja újra felépíteni összeomlott életét. És ez rendkívül nehéz.

Charlie nagyon sokat van egyedül, így aztán első kézből tapasztalhatjuk meg gondolatait. Választ kaphatunk olyan kérdésekre, amiket máskülönben nem tudnánk/nem mernénk feltenni egy hasonló szituációban lévő embernek, vagy akár saját magunknak. Megértjük az önbántalmazás mögött rejlő indokokat, láthatjuk azt, hogy főszereplőnk miként jutott idáig. Ez az út, a múltja apránként bontakozik ki az olvasó előtt. Gyakran csak emlékfoszlányokat kapunk, és egy idő után azon kapjuk magunkat, hogy látjuk a teljes képet, és ezzel megint helyére került egy kirakós darabka Charlie borzalmas utazásában.

Maga a történet 436 oldal, amihez hozzájárul még néhány szerzői gondolat és köszönetnyilvánítás. Hosszúnak tűnhet, de egy pillanatra sem válik vontatottá. Nehéz olvasmány, de nem a szövegezése teszi azzá. A Moly.hu oldalon valaki ezt írta: „Egy jó tanács, annak aki még nem olvasta. Ha picikét is nehezebb időszakot élsz, a kezedbe ne vedd ezt a könyvet.” Nem értek ezzel egyet, ugyanis ez a könyv nem csak a borzalmakat mutatja meg, hanem reményt is ad. Reményt az újrakezdésre, reményt arra, hogy a legmélyebb gödörből is ki lehet mászni. Sőt! Ki kell mászni! Na meg azzal is szembesít, hogy nem vagy egyedül. És ez rendkívül fontos.

Személyes véleményem szerint ez a könyv, egy nagyon jó könyv, nem csak lányoknak/nőknek! Minden embernek ajánlom. Azoknak, akik jobban meg szeretnék érteni az ilyen cselekvésre kényszerült emberek érzéseit, azoknak, akik valóban hasonló eseményeken mentek keresztül és csak szeretnék tudni, hogy nincsenek egyedül a világban, és azoknak, akik valódi történeteket akarnak olvasni.