Vannak olyan történetek, amelyek egyszerűen nem férnek bele egyetlen kötetbe. Azonban attól, hogy két vagy három adagban külön kötötték őket és külön borítót kaptak, még nem váltak könyvsorozattá. Pusztán arról van szó, hogy ha nem akarunk egy középkori kódex méreteit viselő könyvvel viaskodni, akkor bizony a történetet fel kell szabdalni több kötetre. Ezzel a történettel is ez történt.

Tekintve, hogy a Menny és pokol-trilógia valójában egy könyv három részre osztva, a magyar kiadás meg sem próbálta külön választani őket. A Jelenkor Kiadó gondosan elkészítette az összetartozó, gyönyörű borítókat, egyetlen fülszöveget írt hozzájuk és becsomagolta őket egy kupacba, hogy a magyar olvasó még véletlenül se essék gondolkodóba, hogy ez most akkor egy könyv avagy több. Zseniális megoldás! Nagyon élvezetes volt óvatosan kibontani ezt a pakkot és utána gyönyörködni ebben a csodálatos, halas és hegyes borítóban. Könyv-ínyenceknek igazi különlegesség az ilyesmi.
A magyar megjelenése egyébként friss, idén februárban került a piacra. A három kötet összesen 1122 oldalt alkot.
Jón Kalman Stefánsson izlandi szerző és talán ez az egyik legismertebb alkotása, szerintem mégsem elég ismert. Egyed Veronika remek munkát végzett a fordításával, főleg hogy a kötetek végére fordítói jegyzetekként plusz információkat adott Izlandról, így az olvasó könnyen eligazodik a történet Közép-Európától távoli világában.

” Valahol ​Izlandon, valamikor az előző század elején a jeges fjordok felett a hófúvásban egy apró, törékeny fiú küzdi magát előre. Hátizsákjában egy verseskötettel, ami nemrég a legjobb barátja halálát okozta a viharos tengeren. A fiú azt tervezi, hogy miután visszajuttatta a könyvet az eredeti tulajdonosához, ő maga is csatlakozik a barátjához a holtak birodalmában. Ám az élet, úgy tűnik, nem adja ilyen könnyen magát. Egy váratlan találkozás, egy kedves szó és néhány meleg takaró esélyt ad az életben maradásra. De vajon visszatalálhat-e valaki az élők közé, aki már mindent elveszített? Lehet-e újra családja annak, aki azt hitte, senkije sincs? És vajon túléli-e, ha újonnan megtalált otthonát később mégis ott kell hagynia egy olyan küldetésért, ami könnyen lehet, hogy az életébe kerül?”

Ez a történet cseppet sem hagyományos. Nem hagyományos a narrációja és nem hagyományos a cselekménye.
A könyv két nézőpontból tevődik össze, az egyik egy külső nézőpont, ahol a holtak mesélnek az olvasónak elmúlt életükről, magányról és arról, mi mindent látnak a még élőkből. Ezek a részek tele vannak gyönyörű gondolatokkal. Gondolatokkal életről és halálról, az emberi természetről, hitről, Izland világáról, szavakról és érzésekről. A másik nézőpont maga a cselekmény, ahol az olvasó nyomon követheti a főhős sorsát. Ez hagyományosabb elbeszélési formának tűnik, mégsem az. A történetben ugyanis nincsenek párbeszédek. Kell egy kis idő, míg az olvasó hozzászokik ehhez, de aztán rájön, nincs is klasszikus párbeszédformára szükség egy ilyen gyönyörűen megfogalmazott gondolatfolyamban.

A cselekmény sem igazi cselekmény, mivel egy névtelen főhős életének egy szakaszát mutatja meg és ezáltal a környezetében élők mindennapjait is. A könyv veleje olyan, mint egy antropológiai pontossággal leírt tanulmány Izland fagyos, szeles és havas világáról és arról, hogyan küzdenek ott az emberek a túlélésért. Mert egy ilyen világ végi helyen élni bizony küzdelem, küzdelem a természettel és az emberi léttel. A leírt sorok által ezek a számunkra nagyon messze élő emberek közel kerülnek hozzánk. Közel érezzük őket magunkhoz hétköznapi vágyaik, erősségeik és gyengeségeik miatt. Az emberek ugyanis a jég hátán is emberek, hol jobbak, hol rosszabbak.

A szereplők tehát szerethetőek, még a gyarló emberek is azok, mert valóságosak, míg a főhős a legkönnyebben megkedvelhető fajtából való. Könnyű szeretni őt, mert tiszta lélek, álmodozik, remél, bár a csalódás sem kerüli el. A legvonzóbb benne az olvasó számára mégis az, hogy imádja a könyveket. A lelkesedése a papírra vetett szavak iránt és az az áhítat, amivel a megpakolt könyvespolcokra tekint, jó érzéssel tölti el a hasonló típusú olvasó lelkét. Azok a részek pedig, ahol a főhős más könyvszerető emberekkel találkozik, különösen érdekesek és kedvesek az olvasó számára.

Ami a történet hangulatát illeti, épp olyan mint Izland, legalábbis a leírások alapján. Borongós, felhős, ahol az ember sosem tudhatja biztonságban van-e, a karakterek biztonságban vannak-e. Tele van sötét hófelhőkkel, amelyek megnehezítik az utat, de még a legzordabb időben is pislákol valahol fény az emberi kedvességben, vagy lebeg egy kis remény a horizonton a tavasz ígéretével. A könyv így kissé melankolikus hangulatba ringatja az olvasót, mégis jó érzéssel tölti el. Engem legalábbis jó érzéssel töltöttek el a leírt szavak szépségei.

Apropó szavak, Jón Kalman Stefánsson gyönyörűen ír. Hosszú, hosszú mondatokban, választékosan, mégsem terjengősen. Gondolatai mindig egyértelműek, mégis mélyre hatóak. Nem közhelyeket pufogtat, hanem leírja, amit lát és gondol a világról, az olvasó meg kezdjen vele, amit akar. Épp ezért, bár a történetnek van eleje, közepe és vége (nem túl meglepő módon elosztva a három kötetre), nincs igazán lezárása. No, de nem is kell, mert ez csak egy kiragadott szelet egy életből és egy kiragadott pillanat a világból. Az idő és az élet pedig megy tovább mindenhol a maga végtelen útján, bárhol legyünk is.

Nagyon szeretem ezt a történetet, szerettem a sorait olvasni és biztosan kézbe veszek a szerzőtől még mást is. Örülök, hogy a polcomon tudhatom és nem csak azért, mert gyönyörű kötést kapott, hanem azért is, mert ez egy olyan könyv, amit jó, hogy a közelemben tudhatok.

Ajánlom mindazoknak, akik kíváncsiak Izland hegyes és jeges világára, akiket könnyen rabul ejtenek a szépen megfogalmazott gondolatok és akik kortárs szépirodalomra vágynak.