Helyesírási segédlet

A tagolásról

 

Egy szöveg megfelelő tagolása nemcsak esztétikai szempontból lényeges, hanem annak olvasását is könnyebbé teszi. Egy egybefüggő, tömör szöveg sorai közt könnyen el lehet veszni, ezért érdemes a szöveget bekezdésekkel, illetve ízlés szerint térközökkel ellátni. Ha párbeszédet szeretnénk bevezetni a szövegbe, az elbeszélő rész vége után entert ütünk, és új sorban kezdjük a dialógust.

 

A mondatfajtákról

 

Az egyszerű mondatok típusai: kijelentőkérdőfelkiáltófelszólító és óhajtó.

 

kijelentő mondatok végére pontot teszünk. (A kedvenc állatom a tigris.)

 

kérdő mondatok végére kérdőjelet teszünk. (Olvastad a mai újságot?)

 

felkiáltófelszólító és óhajtó mondatok végére felkiáltójelet teszünk. (Végre megérkeztél! Segíts felemelni! Bárcsak én is veled mehetnék!)

 

Az összetett mondatok típusai: mellérendelő és alárendelő.

 

Mellérendelő összetett mondatok esetén a mondatot lezáró írásjel az utolsó tagmondat fajtájától függ:

 

Ha az utolsó tagmondat kijelentőpontot használunk. (Nem tetszik a sárga, inkább a kéket választom.)

Ha az utolsó tagmondat kérdőkérdőjelet használunk. (Délután elmegyek a könyvtárba, velem tartasz?)

Ha az utolsó tagmondat felkiáltófelszólító vagy óhajtófelkiáltójelet használunk. (Szeretem azt az országot, bárcsak ott élhetnék!)

 

Alárendelő összetett mondatok esetén a mondatot lezáró írásjel a főmondat fajtájától függ:

 

Ha a főmondat kijelentőpontot használunk. (Megkérdezem, mikor szeretne menni.)

 

Ha a főmondat kérdőkérdőjelet használunk. (Megkérdezed, mikor szeretne menni?)

 

Ha a főmondat felkiáltófelszólító vagy óhajtófelkiáltójelet használunk. (Végre megérkeztél, már nagyon vártunk rád! Siess, már nagyon várunk rád! Bárcsak megérkeznél, már nagyon várunk rád!)

 

 

Az igekötős igékről

 

A kettőspontok után felsorolt példákban a félkövér kiemelés az igekötőket, a dőlt jelölés az igéket jelöli.

 

Ha az igekötő az ige előtt áll, az igekötős igét EGYBEÍRJUK: leteszkiszaladmegismerösszeválogatelrabol, átfésül.

 

Ha az igekötő az ige után áll, az igekötős igét KÜLÖNÍRJUK: tesz leszalad kiismer megválogat összerabol elfésül át.

 

Ha az igekötő és az ige közé beékelődik egy szó, az igekötős igét KÜLÖNÍRJUK, továbbá nagyon fontos, hogy az igekötőt NEM vonjuk össze a beékelődő szóval: meg fogja ismernikeresztül mer mennifel kell mászniát tudja ugranifel szeretné söpörniát akarja néznile bírja tenni.

 

Ha az igekötő ismétlődik, az ismétlődő igekötők közé kötőjelet teszünk, és a második igekötőt EGYBEÍRJUK az igével: fel-felkeresett, át-átmászottbele-belerúgott, le-lenézettrá-rákacsintott.

 

Ha két, egymással ellentétes igekötőt használunk, ugyanúgy kötőjelet teszünk a két ellentétes igekötő közé, ahogy az ismétlődő igekötők közé, DE az igekötőket az igétől KÜLÖNÍRJUK: föl-le ugrált, ide-oda futottki-be mászkált.

 

A párbeszédekről

 

Amennyiben dialógust, avagy párbeszédet szeretnénk írni a történetünkbe, az addig megírt szöveg után entert ütünk, tehát a párbeszédírást új sorban kezdjük. A megszólaltatni kívánt szereplő mondandóját gondolatjellel indítjuk. Ügyeljünk rá, hogy NE kötőjelet (rövid vízszintes vonal), hanem gondolatjelet használjunk (hosszú vízszintes vonal), illetve a gondolatjel és a mondatkezdő nagybetű között üssünk egy szóközt:

 

– A kedvenc fagylaltom a karamella.

 

Ez természetesen a legegyszerűbb verzió, és mint mindent, ezt is lehet fokozni és bonyolítani. Tegyük fel, hogy az iménti kijelentést egy Anna nevű lány tette. Ezt kifejezhetjük úgy, hogy Anna mondandójához társítunk egy elbeszélői részt:

 

– A kedvenc fagylaltom a karamella – mondta Anna.

 

Láthatjuk, hogy az elbeszélői rész hozzácsatolásával picit változott a helyzet. Anna kijelentése végén nincs pont, az utolsó szót („karamella”) egy szóköz követi, majd egy gondolatjel, ismét szóköz, aztán az elbeszélői rész (szigorúan kisbetűvel), amit természetesen ponttal zárunk le.

 

Abban az esetben viszont, ha a beszélő nem kijelentést tesz, hanem kérdez, óhajt, felszólít vagy felkiált, a kérdőjelnek vagy a felkiáltójelnek bizony ki kell kerülnie a beszélő mondandójának végére. Az elbeszélői rész azonban kisbetűs marad. Példamondatok:

 

– Neked melyik a kedvenc fagylaltod? – kérdezte Anna.

 

– Bárcsak ehetnék egy kis fagylaltot! – sóhajtott fel Anna.

 

– Kérlek, hozz nekem fagylaltot! – kérte az édesanyjától Anna.

 

– Nézd csak, ott egy fagylaltozó! – kiáltott fel örömében Anna.

 

Fontos, hogy az elbeszélői rész a beszélő mondandójába is beékelődhet. Ez esetben úgy vezetjük be az elbeszélői részt, ahogy az második példamondatban is szerepel, DE nem zárjuk le ponttal, hanem mivel beékelődik, az elbeszélői rész utolsó szava (esetünkben ez az „Anna”) után szóközt ütünk. Ezután teszünk egy gondolatjelet, majd ha a beszélő mondatában vessző következik, közvetlenül a gondolatjel után (szóköz nélkül) kitesszük azt, aztán szóközt ütünk (mert ugye vessző után mindig és mindenhol szóközt ütünk), és folytatjuk a beszélő mondandóját. Példamondat:

 

– Egy gombóc karamellát és egy gombóc epret szeretnék – sorolta Anna –, valamint két gombóc csokoládét a kisöcsémnek.

 

Olyan is lehet, hogy a beszélő mondandója és az elbeszélői rész külön-külön is megállja a helyét, mint mondat. Ilyen esetben a beszélő mondandóját a megfelelő írásjellel lezárjuk, majd szóközt ütünk, kiteszünk egy gondolatjelet, ismét szóköz (hiszen ahogy már említve lett, gondolatjel előtt és után mindig szóközt ütünk), majd következhet az elbeszélői rész, természetesen nagybetűvel, hisz új mondatot kezdünk. Példamondatok:

 

– Ideje indulnom. – A nő a vállára kanyarította a táskáját, majd elbúcsúzott a többiektől.

 

– Kölcsönadnád ezt a könyvet? – A fiú felmutatta a kérdéses darabot.

 

– Úgy várom már a szünidőt! – Az érettségi előtt álló lány akkorát sóhajtott, hogy még a szomszéd asztalnál is meghallották.

 

Most pedig nézzük meg egy komplett dialógus segítségével, hogy alakul a helyes központozás, ha a fent leírtakat vegyítjük:

 

– Mit szólnál, ha elmennénk moziba? – kérdezte Réka a legjobb barátnőjétől.

 

– Jó ötlet – felelte Lilla. – Megnézhetnénk azt a filmet, amiről reggel beszéltünk.

 

– Egyetértek. – Réka szélesen elmosolyodott. – Ha jól emlékszem, szombat délután vetítik – tette hozzá kisvártatva.

 

– Szuper – ujjongott Lilla –, aznapra úgysem volt más programom.

 

Az idegen szavak toldalékolásáról

 

Ha az idegen szó nem néma hangra végződik, amit a szó kimondásakor kiejtünk, a toldalékolást kötőjel nélkül oldjuk meg. Példák: Hamburgban, cowboyok, New Yorktól, kick-boxban, Tudorék, Dylantől, Thomasnak.

 

Ha az idegen szó néma hangra végződik, amit a szó kimondásakor nem ejtünk, vagy úgynevezett szokatlan betűegyüttessel van dolgunk (pl. a Disney „ez” végződéséből kiejtéskor „i” lesz), a toldalékolást kötőjellel oldjuk meg (a kötőjel előtt és után természetesen nem ütünk szóközt). Példák: Disney-nek, Joe-tól, shake-et, Presley-től, Sue-nak, puzzle-ök.

 

Mindkét esetben nagyon fontos, hogy tudjuk az adott idegen szó fonetikáját, vagyis tisztában kell lennünk vele, hogyan ejtjük ki, hogy megfelelő toldalékot tudjunk hozzákapcsolni.

 

Az írásjelek halmozásáról

 

Alapvetően nem halmozzuk az írásjeleket, viszont vannak bizonyos kivételek, melyek esetében megtehetjük, hogy az adott írásjelből többet használunk. Tipikus példája ennek a hármaspont (…), mely kapcsán az is rögvest leszögezendő, hogy előtte nem, utána viszont ütünk egy szóközt (Nem tudom… Holnapra kitalálok valamit.). Itt fontos hozzátenni, hogy a hármaspont, ahogy az a nevéből is kiderül, kizárólag három pontból állhat (nem kettőből, nem négyből).

 

Ezzel szemben három felkiáltójelet vagy három kérdőjelet nem teszünk ki egymás után. Az ugyanis halmozásnak minősül. Ugyanakkor egy felkiáltójelhez hozzárendelhetünk egy kérdőjelet és fordítva, valamint egy hármasponthoz is hozzárendelhetünk egy felkiáltójelet vagy egy kérdőjelet (?!!?…?…!).

 

Egyéb megjegyzések

 

Akárcsak a kötőjellel toldalékolt idegen szavakra, úgy a kötőjeles kifejezésekre is igaz, hogy a kötőjel előtt és után nem ütünk szóközt (egy-egy, ide-oda, föl-le és így tovább).

 

Az „azóta” szót, amennyiben az „attól fogva”, „amióta” jelentéstartalommal bír, egybeírjuk (Azóta sem keresett fel.).

 

személyes névmásokat, amennyiben nem mondatkezdésül szolgálnak, kisbetűvel írjuk. Kivételt jelenthet persze a monoteizmus szerinti egyetlen Isten névmással történő helyettesítése, azt nyugodtan írhatjuk nagy kezdőbetűvel.

 

Egy-egy szó adott szövegen belüli nagyon sokszor történő ismétlődését elkerülhetjük, ha választékosabban fogalmazunk, tehát segítségül hívjuk a kérdéses szó szinonimáit. Rokon értelmű szavak a „fut” igére: rohan, szalad, siet, száguld, kocog, viharzik.

 

Az „elöl” és az „elől” szófajában és jelentésében is különbözik egymástól. Az „elöl” (RÖVID ö-vel) egy helyhatározó, mely más kifejezéssel annyit tesz, „nem hátul”„valami elején”, tehát meghatározzuk vele a kérdéses helyet. Ezzel szemben az „elől” (HOSSZÚ ő-vel) egy névutó (elugrottam a bika előlelfutottam a kutya elől).

 

A helység („i” betű nélkül) egy települést, falut, községet, várost, a helyiség („i” betűvel) a ház különböző részeit (nappalit, konyhát, pincét, padlást és a többit) jelöli.

 

„végül is” kifejezés minden esetben KÜLÖNÍRANDÓ.