Halál - Fejezet 2: Sosem halunk meg
Ahogy a torkomat kíméletlenül vagdossa a késői téli szél, úgy esek egyre mélyebbre gondolataim börtönében. Mint vonat kereke zakatol egyre, mégsem jutnak semerre. Eközben mégis próbálok egyre gyorsuló léptekkel, minél messzebb jutni a munkahelyem már hosszú árnyékot vető épületétől, mintha csak undorító, acél csontú és üveg bőrű szörnyetegnek jelenlététől akarnék minél távolabbra kerülni. Bár adtak nekem lakhatást a belvárosban, mégis úgy éreztem, hogy ez a szürke, dohos, zajos légkör egyenesen megbetegít, és nincs előle hová menekülnöm....