Főoldal
Rólunk
Történetek
Hírek
Sikerlisták
Felhasználók
Segítség
  • Titillium
  • PT Serif
  • Ubuntu
  • Alapértelmezett
  • AAA
  • AAA
  • AAA
75
Kedvencekhez adás

Álomtörők

1. fejezet

Szerzői megjegyzés:

Újraírva...

Everis szinte repült az autósztrádán a főváros felé haladva. Élvezte a sebességet, élvezte, hogy egymás után hagyja el a pihenőhelyeket, mert ez nem jelentett mást, minthogy egyre közelebb a pillanat, a nagy találkozás pillanata, a szeretett férfival. Alig tudta elhinni, hogy megtörténhet, vele, pont vele. Ennyi hiábavaló év után újra érezte a szerelem édes bizsergését, és úgy tűnt, érdemes volt várni álmai hercegére, aki nem fehér lovon jött, nem is hófehér jaguáron, hanem a virtuális térben érkezett.

Megismerkedésük óta hosszú hónapok teltek el, és a várakozás egyre nehezebbé vált, mert ahogy teltek a hónapok üzenetváltásaik is egyre bensőségesebb formát öltöttek. Mike verseket írt a forEveris számára. Igen, egy új nevet adott neki… „forEveris”. Jöttek-mentek a levelek, hol rövidebb, hol hosszabb formában, de Mike mindig meglepte őt valamivel, Everis pedig boldog volt a felfedezéstől, hogy végre intellektuálisan is társra talált a férfi személyében.

Mike levelei írói vénáról tanúskodtak, néhol tizennyolcas karikával, amelyek beindították a fantáziáját, bármennyire is hadakozott ellene. A képzelete szenvedélyes ölelések képeit vetítette elé. Nem könnyű, hogy nem érintheti meg a férfit az éteren keresztül szárnyaló szerelmi vallomások pillanataiban, pedig annyira vágyott rá. Sok nehéz napja volt a be nem teljesült érzelmek miatt, s szinte már fájdalmasan vágyakozott Mike ölelésére, biztonságot nyújtó karjaira. Már nem akart erős lenni. Gyenge nővé akart válni, átadva magát teljesen a férfinak.

Éppen lehullott az első hó, amikor Everis betöltötte a negyvenet, amitől rémülten hasított belé a felismerés, hogy úgy ment el mellette az élet, hogy szinte észre sem vette, s ahogy végig gondolta, nem látott maga körül mást, csak soha meg nem valósult terveket. Élete kuszaság volt, minden önmegvalósítási törekvése kudarcba fulladt, és eljött az a pillanat is, amikor már feladta, hogy valaha is megvalósuljanak az álmai. Egy idő után pedig már csak arra vágyott, hogy jöjjön valaki, aki kiragadja abból a szürke életből, amibe olyan menthetetlenül beleragadt, és akkor, a csoda megtestesüléseként, tűnt fel hirtelen a semmiből Mike, a Londonban élő, kissé mackós, szőke harmincas férfi, akinek a vakító kék szemei szinte azonnal megbabonázták.

Pár óra és megtörténik a nagy találkozás, csak ez éltette, miközben célirányosan haladt a repülőtér felé. Próbálta elképzelni, hogy mi fog történni. Sírni fog vagy nevetni? Milyen lesz, amikor megszólal, fogja-e érteni, amit mond? Nem tudta. Csak azt érezte, hogy mostantól, valami végérvényesen megváltozik az életében. A találkozással elkezdődik valami új, valami más. Sorsdöntő pillanatok vártak rá, ami egy kicsit ijesztőnek is tűnt, mert volt benne valami bizonytalan. A személyes találkozás bizonytalansága, amitől megrémült. Betette fülhallgatóját a fülébe, és indított egy hívást barátnője számát kikeresve. Szüksége volt valakire, aki megnyugtatja és mivel Heni éppen nyaralt, ezért Éduát hívta. Ahogy beleszólt a telefonba, már a hangját hallva jobban érezte magát szinte azonnal.

Mi újság, merre jársz? – érdeklődött tőle Édua.

Éppen egy pihenő felé tartok, mert van még egy kis időm, hogy kifújjam magam, mielőtt kiérek a repülőtérre, csak annyira izgulok. Megint érzem, hogy a szívem összevissza kalapál, remélem kibírom… – mondta zaklatottan Everis, miközben egyik kezét a mellkasára tette, mintha ezzel szabályozni tudná szívének ritmusát.

Nyugi, tudod, nagy levegő, befúj, kifúj… próbálj meg lazítani – tanácsolta Édua. – Hamarosan túl leszel rajta. Ne izgulj!

Igyekszem. És ha nem jön?

Nem tudom Evi, komolyan… Akkor nincs más megoldás, mint ki kell bújnod abból az álomvilágból, amiben éltél és meg kell tanulnod végre hús-vér emberekkel ismerkedni!

Ne kezd megint kérte Everis, mert minden barátnői beszélgetés visszatérő témája volt az ő álomvilága, amiben élt. Pontosan tudta, hogy ő is tehet arról, hogy egyedül van, de egyszerűen képtelen volt évek óta a közelébe engedni bárkit is. Olyan volt, mint egy sündisznó, és azonnal összegömbölyödve lezárta magát, ha valaki szemtől-szembe meg akart vele ismerkedni. Félt a valóságtól, félt, hogy újra bántani akarják…

Nem kezdem, őszintén kívánom, hogy Mike megérkezzen és minden csodálatos legyen. Majd hívj, vagy írj, vagy bármi, hogy tudjam, mi van veled – mondta Édua, mielőtt letette a telefont.

Még volt egy kis idő, ahogy számolta Everis. Alig egy óra út állt még előtte, ezért letért az első pihenőhelyre, amit meglátott, hogy összeszedje magát egy kicsit. Csendre, nyugalomra vágyott, ám a pihenőhely tele volt autóval. Persze gondolhatta volna, hiszen amikor a férfi érkezése miatt felhívott néhány szálláshelyet, mind foglalt volt. A legtöbb szálloda a hosszú hétvége miatt telt házzal üzemelt, ami maradt, az vagy magas árkategória volt számára, vagy túl alacsony színvonalú. Arra pedig már nem volt kapacitása az utolsó napon, hogy végig telefonálja azokat a helyeket, amelyeket szimpatikusnak talált előzőleg, hátha van lemondás. Igaz, elkezdhette volna hamarabb is, de a férfi utazását bizonytalannak érezte, hiszen egyszer már lemondta, ami sajgó sebként, és még élénken lüktetett az emlékezetében.

Egy hónappal ezelőtt történt, hogy Mike egyik napról a másikra, egy szó nélkül tűnt el a virtuális térben. Ráadásul az első megbeszélt utazása előtt két héttel. Egyik este még chateltek, terveztek, Everis igyekezett kipuhatolni, milyen programokat állítson össze számára, mi az érdeklődési köre, linkeket küldözgetve neki a város nevezetességeiről, látnivalóiról. Arról egyeztettek, milyen sűrű legyen a program, mi az, amit feltétlenül szeretne látni. Végül abban maradtak, hogy lájtosan töltik a napokat, hiszen az a legfontosabb, hogy megismerjék egymást. Ez vasárnap este volt. Másnap reggel nem jelentkezett, se kedden, se szerdán. Végül tizenegy napig.

Hiába írok rá a chaten keresztül, semmi visszajelzés, nem válaszol – panaszolta barátnőjének, aki életének minden főbb eseményéről tudott, így a kialakult, már hónapok óta tartó virtuális románcáról is.

Nem tudok mit mondani, fogalmam sincs, hogy mi lehet az oka… – válaszolta Édua, tanácstalanul, aki látta, hogy Everisen a teljes kétségbeesés lett úrrá.

Lehet, hogy ő is csak egy csaló? – tette fel neki a nagy kérdést Everis.

Nem tudom, nem hiszem, de már nem merek semmit se mondani, hiszen az előző férfiakról is kiderült, hogy nem azok voltak, akiknek gondoltuk őket… De Mike eddig másnak tűnt. Őszintén nem tudom – felelte Édua szomorúan, átvéve Everis hangulatát.

Everis az első héten szinte naponta próbálta hosszabb levelekkel szólásra bírni, de semmi visszajelzés nem történt. Nehéz napok voltak. Az első héten azt hitte belehal. Minden percben a telefonját nézte, jött-e üzenete, de a telefon néma volt, nem rezgett, nem csipogott. Kétségbeesésében még hiányos angol nyelvtudásának köszönhető komplexusát is feledve, próbálta felhívni, de nem vette fel a telefont, pedig szíve a torkában dobogott. Talán meghalt vagy baleset érte, más egyéb okot, ilyen hirtelen elképzelni sem tudott. Igaz, volt valami furcsa a vasárnap estében, főleg a beszélgetésük vége felé, de akkor elhessegette magától a gondolatot. Most pedig tehetetlen volt és kétségbeesett, de ezek mellett a tudatlanság volt a legrosszabb. Itt áll, több mint ezer kilométer választotta el tőle, s úgy eltűnhet az életéből a férfi, hogy talán soha nem fogja megtudni, mi is történt vele. Talán ha rákérdez, akkor meg tudták volna beszélni, de már nem volt mit tennie. Az a perc elmúlt.

A második hét már könnyebb volt. Próbálta elengedni. Túl lenni rajta és túlélni. Mi mást is tehetett volna? Nem ismerte a címét, nem tudott róla semmi konkrétumot, hol kereshetné. London nagy város. Esélytelen volt minden. Végül eljött a pillanat, amikor már csak azt akarta tudni, hogy ól van, hogy él, végül egy reggel, hirtelen támadt ötlettől vezérelve, barátnőjét hívta, szinte már rutinszerűen.

Édua, ha segítesz, talán megtudhatunk valamit… – mondta neki, mihelyt a lány felvette a telefont.

Barátnője készségesen hallgatta Everist, aki részletekbe menően eltervezett mindent. Everis megadta a férfi e-mail elérhetőségét, majd ő maga is meglepődött, amikor alig egy óra múlva jelzett is Édua, hogy a férfi visszaírt neki, megígérve, hogy hamarosan keresi Everist. Everis szíve vadul kalapált a hír hallatán, végre látta a fényt az alagút végén. Tehát él. Egy kis idő múlva telefonja egymás után pittyegve adta tudtára az üzenetek érkezését. Ő pedig kicsit félve nyitotta meg azokat, nem tudva, mi vár rá.

Nehéz napok voltak, időbe telt a kibékülés, az eltűnés oka pedig, mint kiderült, nagyon prózai volt. Mike kutatott Everis után a neten, melynek eredményeként megtalálta a nő Lélekrezdülések nevű internetes oldalát, ahol lefordította Everis egyik, csalókról szóló írását. Ebben Everis, Mike nevét is feltüntette még ismeretségük elején, amikor még azt gondolta, hogy ő is csak egy szélhámos, majd szépen el is felejtkezett a bejegyzéséről.

Most is levelezek. Mike-al már egy hónapja. Állítólag Angliában él. Most éppen Indiába készül. Sanszos, hogy ő is csaló, bár még nem kért feleségül és nem mondta, hogy szeret… – írta egykor, amin Mike megsértődött. Nehéz volt Everisnek kibékítenie, de végül nemcsak rendbe jött, hanem egy magasabb szintre lépett a kapcsolatuk, ám az utóbbi időben, ahogy közeledett a férfi érkezésének napja, mégis bizonytalanság költözött Everis gondolataiba. Félt attól, hogy nem jön, félt attól, hogy megint összetöri a szívét. Egy érzelmi hullámvasúton ült, amely hatalmas magasságok és őrületes mélységek között száguldott a végkifejlet felé.

Az idő gyorsan telt, és egy nagy levegőt véve ismét beült az autójába, hogy odaérjen időben a repülőtérre. Indulás előtt még megnézte telefonját, amit az autóban felejtett, hogy van-e hívása. Meglepődve látta, hogy kikapcsolt a készülék. Talán lemerült? Nem értette. Beindította az autót, gyorsan töltőre tette, majd amikor életjelt adott, visszakapcsolta. Üzenete érkezett, majd még egy. Mike írt, Everis szíve gyorsabban vert, pedig eddig sem volt nyugalmi állapotban. Rosszat sejtett, ahogy megnyitotta.

Hi my forEveris, Nem szálltam fel a repülőre. Közbejött egy fontos találkozó. Hidd el, akartam menni, de most nem tudok. Ne haragudj. Írok. Keresünk egy másik dátumot, rendben? Szeretlek. Mike

Everis önkívületi állapotba került. Jól érezte, hogy hallgatnia kellett volna a belső hangra, de annyira vágyott a találkozásra, hogy nem akarta tudomásul venni a jelzéseket. Erre a találkozásra tett fel mindent, ez volt az egyetlen esély arra, hogy minden kétsége megszűnjön és teljes szívvel hinni tudjon a férfi valóságában, hogy mindez nem csupán egy újabb átverés. Legbelül mindig is attól félt hogy eljön az a nap, amikor kiderül az egész csak hazugság volt, hazugság minden szó, minden ígéret, és élete meséje ismét semmivé válik. Bízni akart benne minden erejével, de mégis valahol mindig volt egy sötét árny, ami kétségeket ébresztett benne. Túl szép volt a történetük ahhoz, hogy igaz legyen. Igen, túl szép és túl álomszerű.

Az autóját beindította, visszatért az autópályára, próbálta magát lelkileg erősen tartani, miközben keresett egy lehajtót, hogy vissza tudjon fordulni, hazafelé. Egyedül. Nem így képzelte, nem így beszélték meg. A férfi még napokkal ezelőtt is azt írta, mennyire várja a találkozást, hogy átölelhesse végre.

Amikor már egyenesben volt hazafelé, lekanyarodva megállt egy kihalt pihenőhelyen, hogy letörölje könnyeit, és kicsit rendbe szedje magát. Nem írt vissza a férfinak. Nem volt mit, vagy amit írt volna, az a kapcsolatuk végét jelentené, abban biztos volt, de nem akart elhirtelenkedni semmit. Józanul gondolkodni, ez volt minden vágya, de ehhez le kellett higgadnia, és a nyugalom még nagyon távol állt tőle. Visszaült a kocsiba, majd egy kicsit még sírdogált a kormányra dőlve, végül beindította az autót, és kigördült az üres parkolóból. Hazaérni még sötétedés előtt, ez volt minden vágya. Hazaérni, aludni, felejteni és imádkozni azért, hogy gyorsabban teljenek a napok. Csak az az egy reménye maradt, hogy minden nappal jobb lesz. I am survivor… suttogta magának… I am survivor.

Amikor hazaért, szinte mindent elpakolt, miközben könnyeit nyelte. Nem akarta, hogy emlékeztesse bármi is a férfira, de nem sokat segített, mert minden pillanatban rá gondolt, arra, hogy most együtt kellene lenniük, s ez még jobban fájt. Mindenhol őt látta. Végül gyertyát gyújtott, mintegy gyászolva önmagát, és a be nem teljesült boldogságát. Leoltotta a villanyt, a könnyei kicsordultak, a gyertyák lángjai egyre homályosabbá váltak előtte, ő hangosan és keservesen felzokogott, majd összegömbölyödve álomba sírta magát.