Főoldal
Rólunk
Történetek
Hírek
Sikerlisták
Felhasználók
Segítség
  • Titillium
  • PT Serif
  • Ubuntu
  • Alapértelmezett
  • AAA
  • AAA
  • AAA
8
Kedvencekhez adás

Álomtörők

5. fejezet

Szerzői megjegyzés:

Újraírva...

Everis napközben dolgozott, estéit azonban az ismeretlen, és mégis ismerős férfi közösségi oldalának böngészésével töltötte, ami olyan terápiafélévé nőtte ki magát. Hetek, hónapok teltek el, mire úgy érezte kezd ismét önmaga lenni, és Mike valóságossága kopni kezd ott belül, a szívében, az érzéseiben, gondolataiban, amikor már nem nézegette kényszeresen telefonján a múlt üzeneteit.

De az út hosszú volt odáig. Sokáig gondolkodott azon, esténként a laptopja előtt ülve, mit tegyen. Írjon-e Mihailnak vagy sem. Végül egy éjszaka átlendülve a dilemmán arra jutott, ír neki egy üzenetet, remélve, hogy másként reagál, mint David. Ez meg is történt.

Sehogy sem reagált.

Még csak nem is olvasta. Jobban örült volna egy biztos lezárásnak, mert így a legfontosabb kérdés ott lebegett megválaszolatlanul, hogy van-e kapcsolat közte és Mike között, mert ott belül valahol mélyen, mint egy halvány reménysugár, még mindig ott volt ez a lehetőség is kitörölhetetlenül. Válasz azonban nem érkezett, hiába teltek a hetek, hónapok. Ő pedig nem írt többet a férfinak. Minden erejével próbálta tovább élni az életét, s mint egy GPS ő is újratervezés üzemmódba kapcsolt, bár nagyon nehéz volt úgy tenni, mintha meg sem történt volna, nehéz volt a feledés homályába küldeni a virtuálisan együtt töltött hat hónapot, a száznyolcvan nap minden érzését, ráadásul már ő sem volt ugyanaz, mint előtte. Az egész életszemlélete megváltozott. Az újra megismert érzések egy más irányba vitték, s bár fájdalmas véget ért, amiről azt gondolta meghozza számára a boldogságot, a beteljesedést, de már nem akart visszamenni oda, ahonnan elindult, nem akart visszafordulni az úton. Egyszerűen már nem akarta magát többé élve eltemetni. Már nem. Sajnálta az elmúlt éveket, amelyeket nem lehetett visszahozni, az éveket, amikor bezárta magát egy elefántcsonttoronyba, lemondva mindenről, lemondva arról az életről, amit élhetett volna…, de legjobban az elmúlt fiatalságát sajnálta, ami visszahozhatatlanul véget ért. A tükör nem hazudott. Ahogy az érzések halványodtak, úgy veszített fényéből ragyogása is, mert már nem volt, aki feltöltse érzelmi akkumulátorát, így merülni kezdett, s ahogy merült, úgy nehezedett rá ismét az elmúlás gondolata.

Barátnői igyekeztek ugyan életet lehelni bele, de nehezen tudták kizökkentenie önmagából.

Jó lenne túl lépned már mindenen – jegyezte meg Heni, mikor pár héttel a nagy csalódása után ismét találkoztak, s beültek kettesben egy kis barátnői csevejre a város főutcáján nyílt új kávézóba. – Az élet megy tovább drága… – erősítette meg előző gondolatát, miközben belekortyolt a kihozott kávékülönlegességbe, élvezve a szájában kibontakozó ízeket.

Igyekszem – válaszolta Everis, aki nem igazán akarta a témát feszegetni, mert pontosan tudta, hogy megint jön egy kis kioktatás barátnője részéről, aki művészlelke ellenére, meglepően gyakorlatias tudott lenni, nem sok időt szánva mások lelkének pátyolgatására, nyersen tolta bele az ember arcába azt, amit gondolt egy adott helyzetről.

Nem csak arra gondolok, ami most történt – folytatta Heni –, hanem arra, ami régebben, mert azóta változtál meg. Szerintem pszichológushoz kellene menned, vagy pontosabban kellett volna még akkor, de ezt mondtam is neked – korholta, emlékeztetve vesszőparipájára.

Nincs semmi bajom – hárított Everis, mint mindig, amikor a múlt szóba került.

Én nem így látom. A te problémád az, és ezt már beszéltük Éduával is, hogy nem engedsz semmilyen hímnemű egyedet a közeledbe Ata óta – emlékeztette Heni barátnőjét.

Tudom, de ezzel nem mondasz semmi újat – próbálta kerülni továbbra is témát Everis, mert nem akart róla beszélni. Régóta küzdött, hogy elfelejtse, ami azon a nyári napon történt, valahol a határszélén, egy kirándulás alkalmával, s amit évek óta lenyomva tartott magában, nem engedve, hogy ismét felszínre törjön. – Ejtsük már a témát… – nézett kérőn Henire, miközben kezében megremegett a kávés csésze, amikor azt a szájához emelte.

Nem baj, én azért elmondom, amit szeretnék, mert ez így nem mehet tovább, mert már régen ki kellett volna beszélni magadból, de mindig lezártál, amikor megpróbáltuk szóba hozni.

Értsd már meg, hogy én pedig nem akarom megvitatni – csattant fel Everis idegesen nem foglalkozva azzal, hogy más is hallhatja kitörését. – Ti ezt nem érthetitek, mert nem veletek történt. Fogalmatok sincs, milyen az, amikor valaki meg akar… – harapta el a szó végét.

Ölni… – fejezte be a mondatát barátnőjének Heni. – Valóban nincs, szerencsére velem nem történt ilyen, de azt látnom, hogy te nem tudsz szabadulni attól a rossz élménytől, és emiatt az életed egy olyan irányba megy, ami elzár a boldogságtól. Nem lenne jobb kibeszélni, vagy mit tudom én? – emelte fel Heni is a hangját, majd észrevéve, hogy a környező asztalok felől a tekintetek feléjük irányulnak, kicsit visszavéve a hangerősségből folytatta. – Nem teheted tönkre az életed azért, mert találkoztál egy idiótával, aki azt tette veled, elrabolva az életedből több mint tíz évet. Ideje lenne túllépni ezen és akkor te is visszatérhetnél a valóságba. Nem a virtuális világban kell keresned a boldogságot, mert így csak szenvedsz. Neked azért könnyebb az interneten ismerkedni, mert ott felruházhatod a férfiakat olyan tulajdonságokkal, amelyekkel, valószínűleg nem is rendelkeznek. Idealizálhatod őket, miközben az igazi hús-vér emberekkel még csak nem is vagy hajlandó szóba állni, mert rettegsz tőlük, rettegsz attól, hogy újra bánt valaki.

Jó, lehet, hogy igazad van – ismerte el végre Everis –, de mi van akkor, ha megint egy olyanba futok bele, mint Ata? Látod, hogy még a virtuálisan sem jön össze semmi. Tiszta kudarc az életem. Esélyem sincs a boldogságra.

Nem mindenki Ata. Ő nyilvánvalóan agyilag nem volt rendben – jegyezte meg Heni legyintve egyet. – Én miért nem futok bele ilyenbe?

Mert te szerencsés vagy, én meg nem. Ennyi.

Everis tudta, hogy igaza van Heninek, és jót akar neki, de nehezen engedte el a múltban történteket, hiába telt már el több év.

Pontosan emlékezett mindenre. Még a húszas évei vége felé ismerkedett meg Atával, aki az elején egy nagyon ígéretes férfinak tűnt. Jó kiállású, jó egzisztenciával rendelkező személynek látszott. Igaz, nem volt szerelem az első látásra, de még a másodikra sem Everis részéről, mert nem igazán volt az esete, de a férfi kitartása meggyőzte. Szinte a tenyerén hordta őt eleinte, majd pár hónap után jött egy fordulat, és a férfi egy új oldaláról mutatkozott be. Ata féltékenykedése, és dühkitörései pedig megrémítették Everist. Eszébe juttatta hirtelen haragú apját, aki törökös temperamentumával és örökös féltékenykedésével, és az abból kirobbanó veszekedésekkel, megkeserítette gyerekkorát, amíg végül az anyja el nem vált tőle.

Ata pedig az apjánál is rosszabb volt. Everis soha nem csalta meg őt, de a férfi még azt sem bírta elviselni, ha akárcsak rá is nézett valakire. Ilyenkor mindig dührohamot kapott. Végül Everisnek elege lett, amikor egy ismerősével véletlenül találkozva váltottak néhány szót, és Ata ekkor is jelenetet rendezett. Everis hazafelé, még az autóban ülve megmondta neki, hogy vége, befejezte, nem akar így élni tovább. Ata ekkor a gázra lépve egy kőfal felé vette az irányt, és közölte, hogy akkor meghalnak mind a ketten. Everis kétségbeesetten sikoltozott, majd mielőtt elérték volna a kőfalat, látva, hogy az egyenesen száguld a fal irányába, kétségbeesetten megígérte a férfinak, hogy nem hagyja el… Végül nagy fékezések után Ata leállította az autót. Everis ekkor a sokk hatása alatt kiszállt, majd tántorgó léptekkel lemászott a kőhíd alá, maga sem tudta miért, majd egy idő után meztelenre vetkőzött, és belelépve a patakba mosni kezdte magát, mintha ettől bármi is jobb lenne.

Pár hétig még együtt voltak, mert félt a férfitól, de egy idő után Everis felmenekült a fővárosba Henihez, akinél meghúzta magát addig, amíg a férfi le nem nyugodott, és új barátnője nem lett. Azóta pedig képtelen volt bárkivel is közelebbi kapcsolatba kerülni. Nem akart még egy Atát.

Miután Henivel jól megölelgették egymást búcsúzáskor, Everis nehéz szívvel ült be az autójába. Tudta, hogy igaza van barátnőjének, de teljesen tanácstalan volt, a hogyan továbbot illetően.

Ahogy hazaért, automatikusan bekapcsolta laptopját, majd egy kis internetes céltalan szörfözés után, szinte kényszeresen, megkereste Mihail közösségi oldalát ismét, mert még mindig azt a férfit látta benne, akibe szerelmes volt. S, bár még mindig fájt, mégis örömmel töltötte el, hogy láthatta a férfit.

Mihail egy hihetetlenül népszerű és sikeres ember életét élte, olyan karrierrel, amit a nagy magazinok hasábjain szokás közzétenni, mint sikertörténetet. Ahogy nézte a képeket, többször fel kellett magát ráznia, hogy visszatérjen az álomvilágból, mert szinte beleszédült abba, amit látott. Képek Madagaszkárról, képek Törökországról, Ciprusról, Máltáról, képek Amerikából, képek Afrikából, képek Moszkvából, képek Berlinből, képek Amszterdamból, Londonból… és igen, képek az indiai óceán partjáról… Ahogy nézte a számára ismerős fotókat nagy levegőt kellett vennie, hogy érzéseit rendezze. Igen, ezeket ő is megkapta… Érzései összegabalyodva hullámoztak benne. Könnyeivel küzdött. Pár nap kellett míg magához tért, és újra vissza tudott térni a férfi oldalára.

A fotókról megismert Mihail tizenöt éve számtalan utazással telt. Mindenhol jókedv, boldogság, élmények, barátok, család és humor. Nagyon sok humor, ami kifejezetten szimpatikussá tette a férfit. Everis imádta a humoros férfiakat, imádta azokat, akiket sugárzó egyéniségük a társaság középpontjába helyezett, ezért egyre inkább érdekelte a férfi, még jobban meg akarta ismerni az életét, s mivel a Google még mindig a barátja volt, egymás után dobta ki a találatokat a férfi nevét beírva, így az interneten fellelt újságcikkeket olvasva és a közösségi oldalának tartalmát követve, egyre inkább kezdett összeállni előtte a szakmai és privát életén túl a férfi személyisége is, ami inspirálóan hatott rá, s egy furcsa késztetés kezdett mocorogni ott legbelül, mert úgy érezte írnia kell, kiírni magából mindazt, ami belül szinte szétvetette, s ahogy leült laptopjához, özönleni kezdtek a gondolatok, s egyre csak formálódtak a szavak, a mondatok. Egymás után újabb és újabb fejezetek születtek. Valóság és álom keveredett a klaviatúrán. Valós érzések keveredtek az álomvilággal. Egy szerelem története, ami akár meg is történhetett volna.

Írt a meg nem valósult álomról, az érzéseiről, egy be nem teljesült szerelemről, élete meséjéről, hogy a virtuális papírlapot betűkkel megtöltve keltse életre álmát a boldog szerelemről, hogy így élje át mindazt, ami vele is megtörténhetett volna, hogy legalább a meséjének jó vége legyen, ha már az élet nem hozta meg számára azt, amire vágyott. Talán neki csak annyi jutott, gondolta, hogy álmaiban élje meg a szerelmet, ezért úgy döntött, hogy ha már neki nem sikerült, hősei boldogok lesznek, az ő történetüknek vége Happy End lesz. Csak az lehet, ezért újra és újra visszatért a férfi oldalához, követve az életét, és beépítve történeteibe mindazt, amit látott.

Minden reggel korán kelt, ekkor volt a legfrissebb. Nem is kellett ébresztenie magát, gyorsan átállt az alkotás hullámhosszára, miközben egy belső késztetést érzett arra, hogy tegyen valamit, talán utolsó esélyeként az életének, hogy valóban azt mondhassa, megpróbálta. Ez olyan volt, mint az angol tanulás, ugyan azt érezte. Most vagy soha… Tenni kell, merni kell, elindulni az úton, és minél messzebb jutni és hinni abban, hogy elérheti a célt.

Most nagyon akarta, úgy gondolva, ha ez az egész nem volt másra jó, csak arra, hogy előhozza belőle mindezt, amit érez, akkor megérte, és azt akarta, hogy megérje, megérje minden fájdalom, minden könnycsepp, hogy egy új út, egy új jövő nyílhasson előtte… belőle…

Még nem tudta, hová fog jutni, csak azt tudta, mennie kell és nem feladni, mint amit már annyiszor megtett az életben, amikor feltéve kezét megadta magát a sorsának.