Kedvencekhez adás
262

Cseresznyevirág-szirmok

Csak egy ok

Just give me a reason

Just a little bit’s enough

Just a second we’re not broken just bent

And we can learn to love again

It’s in the stars

It’s been written in the scars on our hearts

We’re not broken just bent

And we can learn to love again

Hat alak állt Konoha kapujában, a sötétségbe burkolózva. Csak a Hold fénye törte meg a sűrű feketeséget.

Ott állt, a legjobb barátaival körülvéve, és rájött, hogy vége.

Hiába ígérgették egymásnak, hogy soha nem szakadnak el egymástól, hogy mindig együtt lesznek jóban-rosszban. Mert van, hogy történnek olyan dolgok, amik alapvetően változtatják meg az elképzeléseket, és a világról alkotott képét az embernek. Nem mondta el nekik, de tisztában volt vele, hogy nem jön vissza. Sem holnap, sem holnapután, sem azután. Soha többé nem tér vissza.

Nem mondta el nekik, mert nem volt rá képes.

Csak nézte a barátait, de nem látta az arcukat tisztán a könnyek miatt, amiket az utolsó pillanatig igyekezett visszatartani. A szemei előtt boldog és kevésbé boldog pillanatok peregtek le, majd mindenkit jól megnézett magának, mintha bele akarná vésni a tekintetébe a vonásaikat, mint aki attól fél, hogy soha többé nem látja őket. Tudta, hogy az arca most elárulta, de már nem számított. Most végre levehette azt az utálatos maszkot, ami mögé lassan fél éve rejtette el az érzéseit. Most már lehullhatott a porba, eltörhetett, nem érdekelte. Kezdett félni, talán már annyira a részévé vált, hogy már le se tudja venni…

Meglátta a szőke könnyes szemét, mely mintha csak tükörképe lett volna a sajátjának. Nem érdekelte, mit ígért meg magának, nem érdekelte, hogy nem szabadna elragadtatnia magát, mert csak még fájdalmasabb lesz. Sutba dobott minden előre megtervezett dolgot, és Ino nyakába vetette magát.

Percekig csak egymást ölelve zokogtak. Majd Shikamaru odalépett és finoman elhúzta a szőke lányt, csak hogy utána ő szoríthassa magához. Ezután egy hollófekete hajú lány botladozott elé. Ő nem ölelte meg, de nem is várta egyikük sem. Furcsa kapcsolat volt az övék csakúgy, mint Shikamaruval. Megfogta Hinata kezét, majd megszorította, és szavak nélkül elmondták, mennyire sokat jelent a másik.

A Hyuuga lányt követte unokabátyja, és szorosan megölelte Sakurát. Mielőtt elengedte volna a fülébe súgott valamit, de olyan halkan, hogy senki sem hallotta. A lány tágra nyílt szemekkel nézett maga elé és próbálta feldolgozni a hallottakat. De mikor újra a fiú szemébe nézett, újra semmitmondó volt a tekintete, és kimérten biccentett.

Hirtelen egy szőke ciklon állt előtte, majd a következő pillanatban a nyakába vetette magát.

– Sakura-chan! – érezte, ahogy Naruto könnyei végigfolynak a nyakán, de már nem érdekelte. A fiú könnyei összekeveredtek a sajátjaival, és arra gondolt, milyen jó is lenne örökké így maradni. De nem lehetett. Nem. Most nem. És sajnos soha többé. – Emlékszel, hogy három évvel ezelőtt, pontosan itt, mit mondtál nekem? – szipogta a fiú, majd elhúzódott, hogy mélyen a lány szemébe fúrja tekintetét. Sakura erre még jobban elkezdett sírni. Hát hogy ne emlékezett volna?

– Hozd vissza, kérlek, Sakura – ismételte el Naruto a lány korábbi szavait. – Csak te tudod visszahozni. Én megpróbáltam… – fulladt el a hangja. – De nekem nem sikerült. Bár életre szóló ígéret volt… Kudarcot vallottam.

– Naruto… – sírta Sakura.

– Most pedig neked kell megígérned valamit! – fogta meg a lány vállát és elszántan nézett a szemébe. – Visszajössz. Nem akarlak mindkettőtöket elveszíteni. Egy hónap múlva, akár vele, akár nélküle, de itt leszel. Pontosan itt, ennél a kicseszett kapunál. Megígéred, ugye? – A lány csak bólintani tudott. A lelke majd’ megszakadt, hiszen tudta, hogy nem lesz itt egy hónap múlva – sem azután soha többé – ennél a kapunál.

Ennél a kapunál, ami annyi mindennek volt szemtanúja. Látott már búcsúzkodó embereket, reménnyel telve, ahogy a távozó után néztek. Látott már feleséget örömkönnyeket hullatni, mikor az elveszett hős visszatért a csatából. De látott már számtalan shinobit keservesen zokogva, kik minden nap egyre növekvő kétségbeeséssel jöttek ide várni a visszatérőt – ki soha nem jött el. Látott már élettelen testeket porba hullani, kik bármilyen áron, de a hazájukban akartak örök búcsút mondani az életnek, hogy egy utolsó pillanatig is, de lássák szeretett otthonukat, szeretett falujukat: Konohát.

Összeszorult a mellkasa, amikor rágondolt, hogy a barátai ugyanúgy fogják őt várni itt, szánalmasan, reménnyel telve. Tudta, hogy az idő múlásával egyre csak elhal majd bennük, majd végül a remény legapróbb szikrája is kialszik. A szívük majd’ megszakad. De azt is tudta, hogy ezzel párhuzamosan egyre inkább beletörődnek. Az emléke elhalványul, és a helyét átveszik más dolgok. Mert hitt benne, hogy igenis el fogják fogadni, hogy elment. Örökre. Minden egyes nappal, héttel és hónappal egyre kevesebben fognak kijönni a kapuhoz, hogy őt várják. De ő ebbe már beletörődött. Elhatározta, hogy megteszi. Szerette Sasukét. Teljes szívéből szerelmes volt belé. Éppen ezért volt képes az életét is feláldozni érte. Hogy megmentse. Azt még ő sem tudta, pontosan mitől akarja megmenteni a fiút – talán saját magától.

Narutót sajnálta a legjobban. Ismerte a fiút, tudta, hogy milyen nehéz lesz neki az első napokban. Csak reménykedni tudott benne, hogy többiek kellően jó támaszt tudnak nyújtani neki. Tisztában volt vele, hogy Naruto lesz az utolsó, aki feladja a reményt, aki beletörődik az igazságba. Majd’ megszakadt a szíve, amikor arra gondolt, miket fog kiállni a fiú, amikor tudatosul benne, hogy nem tudja betartani az ígéretét. Abban bízott, hogy Hinata a fiú mellett fog állni a végsőkig.

– Mennem kell – suttogta az éjszakába Sakura.

Kijelentését néma csend fogadta. Mind tudták, hogy eljött az idő, és hogy fölösleges lett volna visszatartani. Leszegett fejjel álltak, egyikük sem merte megtörni a pillanat varázsát. Sakura, mint általában, most is magára vállalta ezt a hálátlan feladatot. Köhintett egy aprót, majd sarkon fordult és elkezdte a pecsétet formázni, aminek segítségével az éjszaka közepén ki tudott surranni Konohából, anélkül hogy megneszelték volna.

Anélkül tűnt el az árnyak között, hogy akár csak egyszer is visszanézett volna barátaira, de még így is hallotta, hogy Ino keserves sírásba kezd Narutóval együtt.

Amint beért az erdő biztonságos sötétjébe, az arcára húzta az ANBU maszkot. Csak pár hónapja tudhatta magának, de most hihetetlenül hálás volt. Ezért küzdött egészen azóta, hogy Sasuke azon a ködös éjszakán kisétált a faluból, és egyúttal az életéből is.

Amikor hivatalosan is beiktatták ANBU-nak nem érzett semmiféle örömöt, sem büszkeséget. Csakis a nyers elhatározás és a kemény edzések az Ötödikkel jutatták el idáig, ezt maga is jól tudta. Egy kívülálló szerint, nagyon is beillett az ANBU-k közé. A szemében nem volt egy csöppnyi érzelem se, csak mindig az a kifejezéstelen maszk ült az arcán. De egyúttal egy kívülálló el sem tudta volna képzelni, hogy mekkora megkönnyebbülést érzett, amikor a maszkot és az egyenruhát a kezébe nyomták. Nem kellett fenntartania tovább ezt a kifejezéstelen álarcot. Rengeteg erejébe került, és minden egyes pillanattal úgy érezte, hogy egyre mélyebbre süllyedt a magány mély és mocskos mocsarában.

Így hát a groteszk vigyorba torzult porcelánmaszk mögötti bánattal, magánnyal és kétségbeeséssel átitatott könnyei soha nem láttak napvilágot. Igazán hálás volt ezért.

Csak Sasukéért élt. Miután a szülei életüket vesztették egy rosszul elsült küldetésen, semmi oka nem volt folytatni ezt az életet. A létezést ebben a fájdalommal teli világban. Tulajdonképpen elkövetkezett az életében az a pillanat, amikor teljes mértékben át tudta érezni, hogy mit élt át a tizenhárom éves Sasuke, és mi vitte rá, hogy elhagyja a falut.

Annyi különbséggel, hogy Sasukét csak a bosszú vezérelte, mindent annak érdekében áldozott fel. Sakura pont az ellenkezője volt. Ő mindent a szerelméért tett fel.

Ezzel nyugtatta magát legalábbis. Úgy érezte, ha nem tudna ebbe a gondolatba kapaszkodni, megőrülne. Hiszen semmi értelmét nem találta létezésének. Így hát kapaszkodott ebbe, kapaszkodott, mint fuldokló az utolsó mentőövbe.

Ott voltak neki a barátai. Akik fontosak számára. Fontosnak kellett lenniük, ezt diktálta Sakura esze. És egy idő után kezdte elhinni. Ott volt Tsunade, Kakashi, az osztálytársai az akadémiáról. Ők mind támogatták. Legfőképpen Naruto. A fiú szerves része lett Sakura életének, tagadhatatlanul. Azonban ez nem volt neki elég ok, hogy tovább éljen.

Az első fénysugár akkor sütött be komor életének egyetlen apró ablakán, amikor megtudta Itachiról az igazat. Egyik edzés előtt korábban érkezett az Ötödik irodájába és kihallgatott egy beszélgetést Tsunade és egy ANBU között. Felkeltette az érdeklődését, és még aznap éjjel beosont a szigorúan titkos irattárba. Mikor feltárult előtte a történet egésze, már ömlöttek a könnyei és csak arra tudott gondolni, mi lett volna, ha ezt Sasuke tudja és nem gyűlölte volna hiába a bátyját. És természetesen nem ment volna el a faluból. Azonban rájött, hogy az információ, amit megtudott az Uchiha klán mészárosáról még a segítségére is lehet. Kieszelt egy tervet, hogy célt és okot adjon a létezésének. De ez a terv akkor, még csak egy eszement ötlet volt.

A második reménysugár Kakashi megjegyzése volt, az egyik edzés után. Szerinte a lánynak az ANBU-k között lett helye. Sakura először azt hitte, elment a sensei esze. Ahogy mélyebben belegondolt, rájött, ha sikerül bekerülni az ANBU-ba, az eszement terve nem csupán egy eszement terv marad. Ezt tűzte ki céljául, kis lépésekben haladt. Tsunade megörült, hogy tanítványa kezd talpra állni. Sakura erősebbé akart válni, már nem csak félszívvel vett részt az edzéseken. Azonban ha az Ötödik akkoriban tudta volna, hogy Sakura mitől vált olyan motiválttá, saját maga vetette volna börtönbe, hogy kiverje a buta fejéből a gondolatát is ennek az átkozott tervnek.

Sakura akkoriban elég szkeptikusan állt hozzá ehhez a dologhoz. Szerette volna meg nem is, hogy sikerüljön, amit kigondolt.

De mégis, ahogy egyik fáról a másikra szökkent, úgy érezte, helyesen cselekedett.