Főoldal
Rólunk
Történetek
Hírek
Sikerlisták
Felhasználók
Segítség
  • Titillium
  • PT Serif
  • Ubuntu
  • Alapértelmezett
  • AAA
  • AAA
  • AAA
52
Kedvencekhez adás

Cseresznyevirág-szirmok

Emlékek

But now it’s hard to breathe

I’m not in love, it’s just a game we do

I tell myself I’m not that into you

Egy rózsaszín hajú kislány álldogált egyedül az udvaron. Körülötte gyerekek futkároztak nevetve. Magányosan érezte magát, a legjobb barátnőjét nem találta. Nagy zöld szemeibe könnyek gyűltek, pedig minden erejével azon volt, hogy visszafojtsa őket. Apró kezével megtörölte a szemét, majd határozottan összeszorította a száját és megigazította piros masniját a hajában. Nem fog sírni.
Arról azonban fogalma sem volt, hogy volt még valaki, aki legalább ennyire magányosan érezte magát az udvaron. A fekete hajú kisfiú az egyik tölgyfa árnyékába húzódva figyelte őt. De nem mert odamenni, ezért csak nézte messziről.

*

Később a fekete hajú kisfiú egy magasabb, de rá nagyon hasonlító fiúval az oldalán sétált, amikor átszaladt előttük az járdán a rózsaszín hajú kislány. Egy szőke után szaladt. Már a következő saroknál jártak, de a kacagásukat még mindig hallani lehetett.
Az idősebb fiú észrevette, hogyan bámul az öccse utánuk. Csillogó szemmel.
Ekkor jött rá, hogy ez a rózsaszín ciklon az, aki az utóbbi hetekben nem hagyja nyugodni a kisfiút. Szélesen elmosolyodott, és elkezdte cukkolni. A fiú halványan elpirult, de elkezdett mesélni a lányról, mire a bátyja azt tanácsolta neki, hogy legközelebb menjen oda hozzá. Kérdezze meg, hogy nem akar-e vele játszani.
Így hát, amikor legközelebb találkoztak, elkezdtek fogócskázni. De úgy tűnt, a kislánynak nagyon könnyű elterelni a figyelmét, mert a barátai minduntalan odajöttek hozzájuk újabb és újabb játékot javasolva. A fekete hajú kisfiút elmondhatatlanul zavarta, hogy nem élvezhette a kislány osztatlan figyelmét, és ekkor kicsúszott a száján az első dolog, ami eszébe jutott. Idegesítő.

*

Hirtelen a fekete hajú kisfiú az erdőben állt egy fának támaszkodva. Nem, nem volt már kisfiú. Magasabb volt, a haja hosszabb, a szeme a legsötétebb fekete. És egész testében rázta a zokogás. A bátyja most nem volt mellette. Már nem.
Lépteket hallott, de amikor odafordult, nem látott senkit. Idegesen körbenézett, a könnyeit dühösen letörölte az arcáról. Akkor pillantott meg egy rózsaszín foltot az egyik bokor mögött. Úgy tett, mintha nem vette volna észre, majd gyorsan elsietett onnan.

*

A rózsaszín hajú kislány elterült a porban, miután az ellenfele kirúgta alóla a lábát. Dühösen pillantott a felette vigyorgó szőke hajú lányra. Remegő végtagokkal újra megpróbált lábra állni, de a körben álló vihogó osztálytársai és a szőke gúnyos tekintete könnyeket csalt a szemébe. A tömegben megpillantott egy éjfekete szempárt, ami őt nézte. Kifejezéstelen volt, majdhogynem unott. De nézte. Egy pillanatra nem vette volna le róla a szemét. Ez erőt adott neki, és immár biztos lábakon állva kiütötte a másik lányt.

*

Egymás után hangzottak el a neveik az osztályteremben. Gyorsan egymásra pillantottak, de a fekete hajú fiú sietve elkapta a tekintetét. A rózsaszín hajú lány csak nézte tovább, szemében rajongás. Az összes lány irigykedve bámulta, de ez most nem érdekelte. Olyan volt, akár egy álom vált volna valóra. A fiú leszegte a fejét, hagyva hogy a haja eltakarja piros arcát. Idegesítő.

*

Sós levegő csípte a szemüket. Hullámok hangját hallották. A fekete hajú fiú a villámnál is gyorsabban mozdult, de így is félő volt, hogy nem ér oda időben, és a rózsaszín hajú lány megsérül. Vagy rosszabb. Így tehát gondolkodás nélkül elé ugrott, hogy megvédje. Csak hogy ezután hallgathassa a lány aggodalmas sirámait. Idegesítő.

*

A lány zöld szemébe könnyek gyűltek. Minden porcikája fájt. Megmozdulni is fájt. A fiú nem tudta mi, de valami erőt adott a lánynak. A következő pillanatban zöld tűzben égő tekintettel nézett szembe az ellenfeleivel, noha alig állt a lábán, tele volt sérülésekkel, és a haja… Meglepetten bámulta a lányt, szinte földbe gyökerezett a lába. Oda lett a hosszú, gyönyörű, selymes haja, és mégis, a fiú, a testébe nyilalló elviselhetetlen fájdalom ellenére is úgy érezte, soha nem látta még ennyire gyönyörűnek. Aztán mindent felemésztő dühöt érzett, és teljesen kivetkőzve magából, a másik háromra vetette magát. Akik bántották Őt.
Két vékony kar hozta vissza a valóságba. A dereka körül érezte, mennyire remegnek, de tudta, hogy a világért sem engednék el. Különös nyugodtság és melegség lett úrrá rajta, sehol az őrjöngő düh.
Mégis mi… Mégis miért érzi magát ennyire furcsán a zöld szemű lány mellett? Ezek az… Az érzések… Borzasztóan idegesítő volt.

*

Rég nem érzett ilyen fájdalmat. Utoljára akkor, amikor elvesztette a családját… Amikor elvesztett mindent. Tudta, hogy most is elvesztett valami nagyon értékeset. A fiú óvatosan lefektette az idegesítően zöld szemű lányt a padra, majd eligazgatta a haját az arca mellett. Magában fohászkodva a Holdra pillantott. Mintha az felmenthetné a bűnei alól.
Megengedett magának még egy utolsó pillantást a pad felé, amin a rózsaszín hajú lány feküdt. Mintha csak aludna. Mintha csak elfáradt volna, és úgy döntött, leheveredik egy kicsit, hogy megpihenjen.
A fiúnak fogalma sem volt róla, mégis honnan tudta a lány… Nem is számít.
Kilépett a kapun, megtéve az első lépést azon a lejtőn, amelyen még a bátyja indította el évekkel ezelőtt. Hálát adott a sötétségnek, nem kellett tovább visszafojtani a könnyeit, végre nyugodtan sírhatott ő is.
Így lépkedett zokogva a fekete hajú kisfiú, akinek egykor mindene megvolt, és akinek immár semmije nem volt. Aki maga mögött hagyta egyetlen reményét azon a régi padon Konoha kapujában.

***

Sakura nagyon lassan nyitotta ki a szemét, mint aki nem akar felébredni egy kellemes álomból. Nem mintha ez egy kellemes álom lett volna.
Még rosszabb, hogy ez nagyon is valóság volt.
Kábultan pislogott néhányat, majd szinte félve kereste Sasuke tekintetét.

A fiú a fának dőlve ült szemben Sakurával, szája szélén keserű mosoly játszott. Tudta, hogy nem igazán kellene mosolyognia, de nem tudta, mi mást tehetne ebben a helyzetben. Nem bánta meg, hogy megmutatta ezt a lánynak, de attól még kellemetlenül érezte magát a zöld szemek – ó, azok a zöld szemek! – pillantása alatt.

– Gondolom, nem engednéd, hogy megöleljelek – Sakura hangja alig volt több suttogásnál, és bár gúnyosnak szánta, mindketten tudták, hogy igazából nem szeretne gúnyolódni.

– Nem – felelte hidegen Sasuke, de a szeme elárulta; az korántsem volt ilyen érzelemmentes, amikor végre a lány arcára nézett.

– Miért mutattad meg ezt nekem? – kérdezte Sakura remegő hangon.

– Nem tudom – sóhajtotta a fiú, majd az égre pillantott. Újabb hazugság.

A kellemes éjszakai szellő elsiklott a fejük felett, belekapva a hajukba. A korábbi felhők elúsztak, így a csillagok teljes erejükkel világíthattak. Sakura is felnézett, mindkettejük tekintete megpihent a Holdon. Szinte egyszerre mosolyodtak el.

– Mindig ő jut róla eszembe – jelentette ki halkan Sasuke, szemét továbbra is a Holdon tartva. – A bátyám.

– Itachi – Sakura nem kérdezte, egyszerűen csak kijelentette, mire a fiú megfeszült mellette.

– Itachi – ismételte Sasuke, de már kevésbé nyugodtan.

Így ültek csendben, magányosan, de mégis együtt. A fák biztonságos ölelésében, a csillagos éggel a fejük felett, miközben mindkettejük előtt egy vékony, hosszú hajú fiú állt, akinek a legkedvesebb mosolya volt a világon.

Sakura csak néhányszor találkozott kiskorában Uchiha Itachival, soha nem beszéltek közvetlenül, de sokszor látta őt edzeni az öccsével. Már akkor is meg tudta volna mondani, hogy a fiú mindennél jobban szerette Sasukét. Mindent feláldozott volna érte.

Végül, meg is tette, gondolta keserűen. Itachi odaadott mindent az öccséért.
A múltját, a jelenét, a jövőjét. Mindent.
Az életét is.

Sakura tudta, hogy el kell mondania Sasukénak az igazat. Hogy nem kell gyűlölnie a bátyját. Mert tudta, hogy Sasuke nem akarja gyűlölni őt, de nem tudja, mi mást tehetne. Megszakadt a szíve. De legalább tudta – most már biztosan –, hogy Orochimarunak nem sikerült kiölni minden emberséget a fiúból. Talán visszakaphatja a régi Sasukét.

Nem.

Talán végre megismerheti Sasukét.

***

Inónak fogalma sem volt, hogy mégis miért keresné őt Naruto és Shikamaru egy ilyen kellemes, napsütéses délutánon. Éppen a virágai mellett akart leheveredni, hogy napozzon a kertben, amikor az üvegajtón keresztül meglátta a szőke rikító ruháját és Shikamaru nevetséges hajkoronáját. Ino kíméletlenül megmondta már mindkettejüknek nem is egy alkalommal, hogy elviselhetetlenül néznek ki. Azonban úgy tűnt, szavai eddig süket fülekre találtak. De akkor sem értette, mit keresnek a háza előtt, pont ők ketten.

Narutónak a kisgyerekekkel kellene játszania az utcán, esetleg a tizedik tál ráment ennie jóízűen. Vagy bármiféle hülyeséget csinálnia, amit Ino nem is akart elképzelni.
Shikamarunak pedig a szobájában kéne gubbasztania, miközben a világ gondjain gondolkozik.

Ó, hát persze.
Biztosan pont ezt tette, és ezért szaladtak Inóhoz lóhalálában, mert rájöttek valami szörnyűségre. Köszöni szépen, nem kér belőle. Eleget ápolgatta Neji lelkét az elmúlt két hétben. Elhatározta, hogy nem fog válaszolni, amikor becsengetnek. Úgy tesz, mintha nem lenne otthon.

– Ino, tudom, hogy itthon vagy – kiabált be Shikamaru kopogás nélkül, és Ino a szemei előtt látta szertefoszlani az összes tervét a nap további részére.

Beleértve azt is, amelyben úgy tesz, mintha nem lenne itthon. Shikamaru minden bizonnyal észrevette az égő füstölőt az ablakban, vagy a kedvenc cipőjét érintetlenül a küszöb mellett. Meg sem lepődött. Mégis mi kerülné el a fiú figyelmét?

Ez volt egyik dolog, amit nagyon szeretett benne.

– Csak gondoltam, szólok, mielőtt még eszedbe jutna becsapni a drága barátaidat – folytatta Shikamaru gúnyosan, mire Ino megborzongott.

Miért imádta még azt is, ha a Nara gúnyolódott? Pláne rajta?

Szóval így érezte magát Sakura, amikor már az is feldobta a napját, ha Sasuke megvetően rápillantott? Szánalmas. Szánalmas ő is.

– Menj a fenébe – sóhajtotta Ino, miközben sarkig tárta az ajtót. – Mit akartok?

Shikamarunak a nyelvén volt már egy csípős visszavágás, azonban amikor meglátta a szőke lányt, a torkára forrtak a szavak. Egy, a szeme színével tökéletes harmóniában lévő spagetti pántos türkizkék felsőt viselt fekete rövidnadrággal. Shikamarunak nagyon is…

Shikamaru túl rövidnek találta azt a nadrágot. Gyorsan végignézett Inón még egyszer, majd zavartan megköszörülte a torkát, mire egy gúnyosan felhúzott szemöldököt kapott válaszul.

– Még ma kinyögitek, mit akartok, vagy várjam meg, míg Shikamaru levetkőztet a szemével? – nézett a lány Narutóra, aki úgy tett, mintha az előbbi közjátékból semmit nem vett volna észre.

– Sakuráról van szó – jelentette ki kissé rekedten Naruto, mire Ino azonnal abbahagyta a körmei vizsgálgatását.

Megnézte magának újra a fiút, mintha most látná először. Ekkor tűnt csak fel neki, milyen sötét karikák húzódnak a kék szemek alatt, milyen sápadt a bőre. Mint aki napok óta nem aludt. Amikor ezt meg is mondta neki, egy Narutóra nem jellemző sötét pillantást kapott válaszul.

– Ha nyavalyogni akartok, mennyire hiányzik, rossz ajtón kopogtattok.

Shikamaru Ino arcát fürkészte. Valahogy nem illett a gúnyos hangsúlyához a lányt körbeölelő szomorúság. Hirtelen elfogta a bűntudat. Annyira elmerült a nyomozásában Narutóval, hogy teljesen elfeledkezett a csapattársáról. A barátjáról. Naruto után Inót viselte meg legjobban, hogy Sakura nem volt velük, és mégis… Még csak meg sem látogatta azóta!

A többiek azt mondták, Ino remekül van, sőt, mostanában Nejivel töltött sok időt. Emiatt pedig úgy gondolta, hogy a lány tényleg jól van. Még egy kis féltékenység is közrejátszott Neji miatt, de most jött rá, mekkora barom volt. Nejinek egész egyszerűen ugyanúgy hiányzott Sakura, és egymás társaságában kerestek vigasztalást.
Ennyi történt. Mekkora idióta volt.
Inónak csak nagyon hiányzott a legjobb barátnője.

– El kell mondanunk vala… Rengeteg dolgot – nézett a szemébe a fiú, mire Ino kissé meglepetten intett, hogy menjenek be.

– Tudjátok mit – túrt a hajába Naruto, és nem lépett be az ajtón, majd hirtelen elpirult. – Ehhez én nem kellek, addig elmegyek Hinatéákhoz… Vagyis, úgy értem, Nejihez. Nem, nem csak hozzá, szóval… Hinatához és Nejihez.

Shikamaru csak bólintott, miközben megpróbálta visszafojtani a mosolyát. Ino szó nélkül intett neki, majd becsukta az ajtót és nekidőlt.

– Szegény Hinata.

***

Szegény Hinata különös lány volt. Mindenki félénknek hitte, magának valónak. Az igazság az, hogy egyik sem volt. Tényleg megválogatta a barátait, és szeretett egyedül lenni, de ez kellett a saját belső nyugalma megteremtéséhez. Félénk sem volt, csak nem szeretett feleslegesen beszélni. Ezt már megtanulta otthon kiskorában. A családjában nem jutott sokra, ha össze-vissza hablatyolt. Így legalább, ha mondott valamit, tudta, hogy mindenki ráfigyel és komolyan is veszik. És ez számított igazán.

Ezért szerette Hinata Narutót. A szöges ellentéte volt a lánynak, és mégsem. Olyan tökéletesen kiegészítették egymást. Miatta járt az Akadémiára, ez igaz, de ha nem lett volna tehetsége és kitartása, soha nem jutott volna el idáig, soha nem lehetett volna egyenlő partnere a fiúnak. Szerencsére Naruto mindig támogatta, mindig ott volt neki, ha szüksége volt rá, és Hinata csak még jobban beleszeretett.

És Naruto is szerette őt.

És ezt nem csak a reménye, vagy a kislányos rajongása mondatta vele. Hanem az érzés, ahogy Naruto megcsókolta először az esőben, ahogy az ajkai megízlelték az övéit. Ahogy a fiú keze végigsimította a bőrét a számtalan végtelen éjszakájuk egyikén. Ahogy azok a fájdalmasan gyönyörű szemek felcsillantak, amikor Hinatára néztek.

Éppen ezért döbbent le, amikor meglátta a fiú sötét ábrázatát azon a délutánon. Amikor Naruto lassan, akadozva elmesélte neki, mit tudtak meg Shikamaruval, alig tudta visszafojtani a könnyeit. Sakuráért megszakadt a szíve, de Sasuke… Nem is, Itachi. Itachi.

Így csak tartotta szó nélkül zokogó szerelmét, a körmei a vállába vájtak, miközben a fiú csak sírt és sírt, mintha több évnyi szenvedés zúdult volna a nyakába. Talán így is volt, döbbent rá Hinata.
Érezte, hogy Naruto a napok óta elnyomott fájdalmát adja ki magából. Egyikük sem mondta ki, de mindketten tudták, mit sirat Naruto. Hogy kit sirat.
A fiú az évek óta elveszett legjobb barátjáért zokogott Hinata ölében, és azért, amin keresztül kellett mennie. És mert Naruto nem volt elég, hogy megmentse.

Hinata hagyta, hogy Naruto a mellkasába temesse az arcát, miközben fojtott hangokat adott ki. Engedte, hogy az ő szeméből is kicsorduljanak a könnyek.

Aztán csak ölelte némán Konoha legnagyobb hősét.