Kedvencekhez adás
90

Cseresznyevirág-szirmok

Melletted

I really thought you were on my side

But now there’s nobody by my side

Sakura nem tudta volna megmondani, mit érez. Elárulták, persze, de hiszen… Minek is bízott meg Sasukéban? Majdnem elnevette magát. Ő volt olyan buta, hogy szó nélkül hitt a fiúban.

Miért?

Talán mert még mindig szereti. Talán mert mindig is szerette.
Talán.

Bár ebben a pillanatban sokféle dolgot érzett Sasuke iránt, egyik sem volt még csak köszönőviszonyban sem a szeretettel.

Maszkos emberek vették körül szorosan őket, Sasuke pedig mellette lépdelt csendben. Az elmúlt egy-két órában hangtalanul haladtak, de Sasuke néhányszor úgy nézett rá, mintha mondani akarna valamit. Egyszer még a száját is kinyitotta, de ugyanolyan gyorsan be is csukta. Ha Sakurának nem lettek volna a háta mögé kötve a kezei, még nevetségesnek is találta volna, hogy az Uchiha úgy tátog, mint egy hal.

Nem, gondolta, ez még hátrakötött kezekkel is vicces volt.

Tudta, hogy azon kellene törnie a fejét, hogyan szabadulhatna el, de egyszerűen nem tudta összeszedni a gondolatait. Csak arra tudott gondolni, hogy olyan szívesen behúzna egyet – talán kettőt – Sasukénak. Illetve, hogy szeretne a saját szobájában lenni és álomba sírni magát.

Szerette volna azt tettetni, hogy ez meg sem történt. Hogy az elmúlt pár hét csak egy rossz álom volt. Egy nagyon-nagyon hosszú rémálom. De amikor összetalálkozott a szeme egy sötét pillantással, végleg el kellett fogadnia, hogy ez a valóság. És nem fog felkelni.

***

Itachi frusztráltan ácsorgott Konan ágya mellett. Nem tudta rávenni a lábait, hogy elmenjen mellőle, amióta Kisame kifulladva megérkezett a félig eszméletlen nővel a karjában. Yahiko és Deidara is meglepetten tapasztalták, hogy a férfi csaknem teljes pánikban rontott be az ajtón. Itachi talán csak egy másodperccel később fogta fel, amit a többiek is: Konan találkozott az öccsével.

Sasuke. Sasuke bántotta Konant.

És elnézve az üveges tekintetét, Itachi biztos volt benne, hogy talán még egy nála is kegyetlenebb világba száműzte Konant. Tulajdonképpen ez is az ő hibája volt, gondolta.

Már megszokta, szinte mindenért ki tudta találni, hogy ő a felelős.
Természetesen most is.
Természetesen, ha megölte volna az öccsét évekkel ezelőtt, nem történt volna ez Konannal.

Itachi szívesen hagyta volna, hogy az önvádló és az önpusztító gondolatok elárasszák a fejét, de Kisame űzött tekintete, és Yahiko ordibálása valahogy észhez térítette. Tudta, hogy erőt kell vennie magán. Konan miatt. Talán nem tette volna meg ugyanezt Deidaráért, de Konant őszintén kedvelte.

Ezért miután óvatosan lefektették az ágyára, Itachi letérdelt mellé, és belenézett a homályos, arany szemekbe. Nem tudta kitörölni az emlékeit, nem volt képes őket semmissé tenni, de a fájdalom enyhítése egyszerű volt. Nem mutatott Konannak vidám réteket, napsütötte tengerpartot vagy éneklő madárkákat.

Nem mutatott neki semmit. Abszolút semmit. Édes, puha fényességbe göngyölte megtépázott idegeit, nem engedve, hogy újraélje minduntalan a kínzását. Hosszú ideig térdelt az ágy mellett, a lába rég elzsibbadt, a feje hasogatott, de nem mozdult. Legalábbis addig nem, ameddig meg nem látott egy szikrát a tompa szemekben.

Konan pislogott egyet, és Itachi érezte, ahogy az a hatalmas kő leesett a szívéről. Küldött a nő felé egy megnyugtató pillantást, felállt, majd segített neki felülni, kezében már egy pohár víz.

– Úgy sajnálom – suttogta halkan a férfi, miközben Konan tekintetét kereste.

– Már jól vagyok – kerülte ki a témát a másik, miután nagyot kortyolt a vízből.

Kisame pontosan ezt a pillanatot választotta, hogy lenyomja a kilincset. Mindketten az ajtóra kapták a fejüket, de a férfi nem zavartatta magát, szinte repült Konan felé, amint meglátta, hogy ébren van. A nő egy fáradt, de kedves mosollyal fogadta az ölelést, majd megpaskolta maga mellett az ágyat, mire Kisame tétovázás nélkül lehuppant.

Itachi továbbra is állva maradt, miközben Konan arcát fürkészte. Annyira el voltak foglalva a tsukoyomi hatásával, hogy a nő sérüléseit meg sem vizsgálták. Tulajdonképpen az a pár karcolás az alkarján nem tűnt olyan komolynak, de az arcán lévő vágás körüli véraláfutás mintha nagyobb lett volna, mint egy órája…

– Ez biztosan nagyon fáj – simította végig Kisame a nő arcát, pont a vágás felett. – Szólok Deidarának, hogy tolja ide a seggét és hozzon jeget.

– Ez… – kezdte Konan, és ő is a seb felé nyúlt, de amikor hozzáért összerándult. – Azt hiszem… Valami nincs… Ez nincs rendben.

– Jól érzed magad? – hajolt hozzá Itachi összehúzott szemöldökkel.

De Konan nem válaszolt, a szeme zavaros lett, és oldalra dőlt, mintha már nem bírná megtartani magát. Kisame rémülten kapott utána, Itachi pedig azon gondolkozott, szóljon-e Yahikónak.
Az a barom már megint csak cirkuszolna. Konannak pedig csendre és pihenésre van szüksége.
Már majdnem magukra hagyta volna őket, hiszen Konan láthatólag tényleg nagyon kimerült, de Kisame éles hangja megállította.

– Igaza van, valami nincs rendben – jelentette ki jegesen. – Megmérgezték.

– Méreg? – vonta fel a szemöldökét Itachi meglepetten, majd elgondolkozott. – De Sasuke… Ő nem… Az nem vall rá.

– Persze, te már csak pontosan tudod, mi vall arra a kis szarzsákra – förmedt rá Kisame, de mindketten tudták, hogy nem Itachira dühös.

De az Uchihának – keserűen ugyan – el kellett ismernie, hogy igaza van. Fogalma sem volt arról, hogy mi vallana az öccsére.

– ANBU… Rózsaszín… – suttogta Konan halkan, a hangja nagyon gyengének tűnt.

– Félrebeszél – állapította meg Kisame. – Szólok annak az idiótának.

Itachi tudta, hogy az idióta alatt Deidarát értette, aki talán a legtöbb orvosi tapasztalattal rendelkezett közülük. Jobban mondva, értett valamicskét a mérgekhez, Sasorinak hála.

Deidara aggódva lépett be a szobába, és Itachit egy pillantásra sem méltatva Konanhoz sietett. A nő azóta az oldalára fordult, halkan motyogva magában. A szőke óvatosan a hátára fordította, de a következő pillanatban hangosan elkáromkodta magát.

Itachi és Kisame egy emberként fordultak felé. Konan arcán a vágás körül elszíneződtek a hajszálerek, mintha csak valaki sötét festéket csepegtetett volna a vérébe, ami most átlátszott vékony bőrén. Még csak a fél arca volt ilyen, de a leghosszabb sötét kacskaringós csík már a nyaka felé mutatott.

– Méreg – szűrte a fogai között. – De semmire nem hasonlít, amivel életemben találkoztam.

– Mi… Ezt hogy érted? Azt akarod mondani, hogy nincs rá ellenszer? – rázta meg a vállát Kisame, mire a szőke felszisszent. – Az lehetetlen.

– Nem… Nem tudjuk, hogy halálos-e – mondta halkan Deidara, nem mert a másik szemébe nézni. – Lehet a hatása magától elmúlik, lehet csak… csak átmeneti, és…

– Ne szarakodj velem! Meg tudod gyógyítani, vagy sem?!

– Én… nem – sütötte le a szemét a szőke, és most az egyszer nem érzett kényszert arra, hogy valami szellemes visszavágással szolgáljon.

***

Sakurát akarata ellenére kirázta a hideg, amikor megérkeztek a rejtekhelyhez, és a maszkos alakok felsorakoztak a barlang fala mellett. Az egyik intett Sasukénak, aki megragadta a könyökét és a bejárat felé kezdte taszigálni. A lány tudta, hogy abszolút semmi értelme nem lett volna ellenkezni vagy megpróbálni menekülni, de nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy a könyökét ne mélyessze a fiú bordái közé.

Vagy, hogy ne rúgjon bele a lábába, amikor úgy tett, mintha megbotlott volna.
Vagy, hogy ne köpje arcon, amikor a fiú felé fordult, ő pedig tüsszentést színlelt.

Ha valaki megkérdezte volna tőle, hogy boldogul, azt felelte volna, hogy halálian. De senki nem kérdezte meg tőle. És elnézve Sasuke arckifejezését, a fiú nem szórakozott annyira jól, mint ő, amikor letörölte a lány nyálát az arccsontjáról.

Ez az, Sakura, pont így kell elérni, hogy halálosan beléd szeressen, gondolta fanyarúan, olyan romantikus, amikor valaki szembeköp.

De Sakura nem igazán akarta, hogy a fiú belészeressen. Vagyis…
Már nem.
Viszont a visszafojtott düh Sasuke arcán nagyon jól elszórakoztatta. Egy ideig.

Egészen pontosan addig, ameddig a végtelenül hosszú és sötét kőfolyosó végére nem értek. A falra akasztott fáklyák fénye idáig tartott, és Sakura azon gondolkozott, vajon valaki végigmegy-e ezen a folyosón minden áldott nap, hogy meggyújtsa a fáklyákat. Már majdnem ott tartott, hogy megkérdezi a mellette állót, de ekkor kinyílt a szemben lévő ajtó. Vagyis Sakura csak most vette észre, hogy van ott egy ajtó egyáltalán, mert a kövek pont úgy voltak elrendezve körülötte, hogy lehetetlen lehessen megállapítani.

Egy Sakurával nagyjából azonos magasságú, szürke hajú, szemüveges… patkány jött ki a falba vájt lyukon. Nem volt valóban patkány, de Sakurát arra emlékeztette, szóval eldöntötte, hogy ezentúl így fogja hívni.

Mert biztos volt benne, hogy lesz ezentúl – nem valószínű, hogy csak egy barátságos hétvégi vizitre hívták volna. Bár, gondolkozott el egy pillanatra, ő már semmin nem lepődött volna meg Orochimaruval kapcsolatban. Vidám gondolatait a patkány hangja zavarta meg.

– Üdv, Sasuke-kun – szólt hidegen, majd hátat fordított nekik és intett. – Orochimaru-sama már vár.

Sakura szinte sértődötten érezte magát, hogy őt nem üdvözölte. Mégis milyen barátságtalan fogadtatás volt ez? Magában azon töprengett, hogy vajon miért felejtette el a patkány az udvariasságot. Persze, az összekötött kezei elég gyorsan egyértelmű választ adtak.

– Ne csinálj semmi hülyeséget. Lehetőség szerint, ki se nyisd a szádat – sziszegte hirtelen Sasuke a fülébe, alig hallhatóan. – Hadd intézzem én.

A lány szó szerint lefagyott lépés közben. El nem tudta képzelni, mégis mi…
Mégis mit képzel magáról? Úgy gondolja, még van joga parancsokat osztogatni neki?

Sakura szó szerint vibrált a dühtől, és kitépte magát Sasuke kezei közül. Követte ugyan a patkányt be az ajtón, de megpróbált olyan távol maradni a fiútól, amennyire lehetséges volt. Látta, ahogyan Sasuke szeme dühösen megvillan, de nem is érdekelhette volna kevésbé.
Ez az ő elrablása, hát had csináljon már azt, amit akar!

– Sasuke-kun – Sakura előbb hallotta a kígyó maró hangját, mint hogy meglátta volna a széles mosolyt az arcán. – Késtél.

– Az én hibám – lépett előre Sakura könnyedén, és megvonta a vállát, mint akit egyáltalán nem zavar, hogy a kezeit összekötözték. – Kiélveztem az utolsó pillanatokat, ameddig nem kellett itt lennem.

Ennyit arról, hogy nem nyitja ki a száját és beszél hülyeségeket. Szinte látta a háta mögött Sasuke vérben forgó szemeit. Sakura meglepetésére Orochimaru halkan felnevetett, majd egy elegáns mozdulattal keresztbe tette a lábát. Egy furcsa faragott széken ült, mindkét karja természetellenesen pihent maga mellett.

– Le sem tagadhatnád, hogy konohai vagy.

– Orochimaru-sama, melyik szobába vigyem? – kérdezte a patkány, mélyen meghajolva.

Sakura undorodva nézte, és amikor Sasuke is beljebb lépett, meglepetten állapította meg, hogy a fiú arckifejezése tükörképe is lehetett volna a sajátjának. Legalább ebben egyetértettek, ha már a hűség kérdéskörében nem, gondolta fanyarúan a lány.

– Mehet a speciális laborba – villant rá a kígyó szeme, majd szinte kedves mosolyra húzódott a szája. – Elvégre konohai…

– Várj – szakította félbe Sasuke hirtelen, mire Sakura megrezzent. – Orvos.

Sasuke úgy mondta ezt, mintha lett volna valami jelentése, amellett, hogy valóban az. Orvos.
Szóval, ez valami olyat jelentett, amit ő nem értett. Kirázta a hideg. Minek is mondta el neki, hogy orvos? Minek is mondott el neki bármit?

Bár, nem igazán értette a fiút. Akkor az egész egy hatalmas hazugság volt, és csak arra volt jó, hogy jó kiskutya módjára vigyen haza Orochimarunak ajándékot? De akkor minek volt ez az egész színjáték? Sakura nem látta értelmét. Egyszerűen leüthette volna, aztán… kész. De nem.

Ráadásul, mi van azzal, hogy meg akarja ölni? Elég őszintének tűnt, amikor bevallotta ezt a fiú. Sőt, most még figyelmeztette is… Igen. Nem parancsolt neki, hanem…
Az erdőben is, mielőtt…
És egész úton…
Sasuke csak…

Sakurát kiverte a víz, szó szerint érezte, ahogy a halántékánál legördül egy csepp.
Ez nem lehet igaz. Egy gyors pillantást megengedett Sasuke felé, és a gyanúja beigazolódott. A fiú is őt nézte a szeme sarkából, a tekintete átható fekete.
Tényleg egy idióta volt.

– Orvos, azt mondod… hm – a patkány ellenszenves hangja rázta vissza a valóságba. – Én is orvos vagyok, és mégsem…

A patkány feltűnően hirtelen félreharapta a mondatot, ami felkeltette Sakura érdeklődését. De még inkább, hogy kijelentette, hogy orvos. A lány még egyszer végigmérte a szemüvegest, tekintete lenézőbb, mint bármikor.

– Ismered a Hokage tanítványát? – kérdezte a kígyó, szemei ragyogtak a sötétben.

– Persze – ráncolta a szemöldökét Sakura. – Én is az vagyok.

Kijelentését nehéz csend követte. Nem igazán akarta részletekbe menően taglalni, hogy Shizune valójában már évek óta nem a tanítványa Tsunadénak. Az asszisztense, a kollégája, igen. De nem a tanítványa. Azonban, tudta, hogy rá gondol Orochimaru, mert régebben Shizune erről a titulusról volt híres, és mivel nem ismerték fel őt – az egyetlen másik tanítványt – egyértelmű volt, hogy a fekete hajú nőre gondolt a kígyó.

A lány szinte érezte, ahogy a levegő rájuk nehezedik. Mégis mi rosszat mondott? Vagy… mi jót? A patkány és mestere összenéztek, majd a kígyó küldött Sasuke felé egy elismerő pillantást.

– Rögtön a tárgyra térek – közölte Orochimaru, és nem kellett odanéznie, hogy tudja, milyen éhes tekintettel figyeli. – Meggyógyítasz, életben maradsz még pár hétig, majd gyors és kellemes halál vár rád.

– Módosítanék – köszörülte meg a torkát Sakura, habár fogalma sem volt róla, milyen gyógyítást várna tőle a sannin. – Életben maradok. Csak így. Ennyi. Nem teszünk hozzá határidőt.

– Kislány – nevetett fel karcosan megint Orochimaru, bár a hangjában semmi vidámság nem volt. – Úgy tűnik, elfelejted, kivel próbálsz alkudozni.

– Te pedig, úgy tűnik, azt felejted el, ki volt a mesterem – vágott vissza azonnal Sakura, és látta, ahogyan Sasuke megfeszül mellette.

A kígyó és a patkány váltott egy újabb hosszú pillantást. Miközben Sakura elmélázott, hogy milyen viccesen hangzik a nevük egymás mellett, Sasuke észrevétlenül közelebb araszolt hozzá. Futólag a lányra pillantott, mire Sakura aprót biccentett. Innentől kezdve megértették egymást.

– Kabuto – mondta Orochimaru, miközben a szemével Sakura felé nézett.

Sakura ekkor döbbent rá, hogy ismeri a patkányt. Hát hogyne! A Chunnin-vizsgán találkozott vele először, évekkel ezelőtt. Mintha csak egy másik életben lett volna, gondolta fanyarúan. Ha Sasuke észre is vette a nagy felfedezése okozta döbbenetét, nem mutatta.

A patkány – Kabuto – megragadta a lányt a könyökénél fogva, és elkezdte az ajtó felé tuszkolni maga előtt. Sakura kicsit ellenkezett, de látva Sasuke tekintetét, engedte, hogy a kijárat felé irányítsák. Nagyon remélte, hogy a fiú tudja, mit csinál.

Hagyta, hogy végigvezessék egy másik hosszú és kacskaringós folyosón. Elhaladtak pár falba vájt rácsos cella mellett, mire Sakurát kirázta a hideg, annak ellenére, hogy mind üres volt. Végül elérkeztek egy sötétbarna ajtóhoz, és Kabuto csak ekkor állt meg. Leakasztott egy nagy és nehéznek tűnő vaskulcsot a derekán lógó övről, majd a zárba illesztette. Az ajtó halkan nyikorgott, amikor beléptek az apró helyiségbe.

Sakura összeráncolta a szemöldökét, amikor megpillantotta a temérdek orvosi eszközt rendetlenül heverni az asztalon. A polcokon álló üvegcsék katonás sorrendben voltak, azonban a labor többi része egy hatalmas káosz volt csupán. Már épp meg akarta gúnyosan jegyezni, amikor a patkány megszólalt.

– Orochimaru-sama szeretné, hogy meggyőzzelek, miért is lenne kellemesebb megoldás mindenki számára, ha csak szót fogadnál.

Sakura nem válaszolt. Egyrészt, nem annyira érdekelte, mit szeretne Orochimaru, másrészt, úgy érezte, Kabuto még nem fejezte be. Igaza volt.

– Azonban – folytatta. – Nem igazán látom, mitől lennél olyan különleges. Mégis hogyan tudnád meggyógyítani Orochimaru-samát, amikor én sem tudtam?

Sakurát most már több dolog is zavarta a patkány elviselhetetlenül szánalmas megjelenésén kívül. Hányni tudott volna ettől a sok Orochimaru-samától, de emellett sokkal bosszantóbb volt, hogy a szemüveges szerencsétlen nyilvánvalóan sokkal jobbnak tartotta magát Sakuránál.
Viszont, most már nagyon szerette volna tudni…

– Mi ez a dolog a gyógyítással meg Orochimaruval? – szegezte neki a kérdést, miközben nyugodtan hagyta, hogy a csontos kezek lenyomják egy székre a vállánál fogva.

– Nem tudod? – Sakura hallotta az őszinte csodálkozást a hangján, keveredve egy kis kárörvendéssel. – Orochimaru-sama nem képes használni a karjait, hiszen…

– A Harmadik – vágott közbe a lány, maga elé nézve, majd halkan folytatta. – Ó, hát persze. Az a jutsu… De hiszen, az a jutsu visszafordíthatatlan! Ahhoz nem orvosi tudás kell, az…

– Egy szót se többet! – rántotta meg a haját a patkány. –Úgysem fogsz még csak a közelébe sem menni a karjainak, akár meg tudnád gyógyítani, akár nem. Mire kész leszek veled, a saját nevedre nem fogsz emlékezni, nem hogy…

Maró szavait egy hangos reccsenés szakította félbe. Mindketten Sasukéra pillantottak, aki sztoikus arccal kivágta az ajtót. Egyik keze a katanája markolatán pihent, miközben beljebb lépett. Sakura észrevette, ahogyan Kabuto reflexszerűen hátrált egy lépést, mire gúnyosan elmosolyodott.

– Sasuke-kun, mit keresel itt? Orochimaru-sama… – hadarta a patkány.

Orochimaru azt mondta, jobban örülne, ha én… győzném meg – felelte a fiú hidegen.

– De hiszen, te sosem…

– Önként vállaltam – szakította félbe, majd hessegető mozdulatot tett. – Kotródj.

Kabuto nem szólt egyebet, és összeszorított szájjal elmasírozott mellette, jó hangosan bevágva az ajtót maga mögött. Sakura majdnem felkuncogott, de a fiú sötét tekintete hamar elvette a jókedvét. Nagyot sóhajtott, miközben hátradőlt a széken, amennyire a kötelei engedték.

Sasuke még közelebb lépett, majd lehajolt, hogy szemmagasságban legyenek. Egy pillanatra hagyta magát elveszni a lány furcsán csillogó zöld szemében, de aztán megrázta a fejét. Erre nem volt ideje.

– Olyan… Rohadtul idegesítő vagy – sóhajtotta végül, mire Sakura felvonta a szemöldökét.

– Ezt most megpróbálom bóknak venni – mondta halkan, majd hozzátette. – Nem megy.

– Nem bóknak szántam – pillantott rá idegesen Sasuke, majd felegyenesedett. – Hamarabb is rájöhettél volna.

– Jaj, hagyd már – nézett a plafonra a lány. – Már nem számít.

– De, nem – folytatta Sasuke, mintha meg sem hallotta volna. – Nem, te ehelyett azzal voltál elfoglalva, hogy rugdoss, meg köpködj, és…

– Jól van, na. Nem fogok ezért bocsánatot kérni, csak, hogy tudd – nézett rá Sakura. – Te vagy az, aki önként vállalkozott, hogy megkínozzon.

Sasuke egy pillanatig csak nézte őt, és Sakura már biztos volt benne, hogy nem fog válaszolni. Aztán a fiú elkapta róla a tekintetét, körbejárta az apró szobát, és csak ezután szólalt meg.

– Sakura, nyilván nem foglak bántani.