Kedvencekhez adás
237

Cseresznyevirág-szirmok

Vakmerően

I don’t wanna let a minute get away

Cause we got no time to lose

None of us are promised to see tomorrow

And what we do is ours to choose

Yahikónak fogalma sem volt, mit kezdjen ezzel az idióta bagázzsal. A legrettegettebb bűnözőkből álló csoport előtt állt, és úgy érezte, mintha az óvodában lenne. A délnyugati menedékhelyen voltak, és ha belegondolt, hogy még két hetet velük kell töltenie, legszívesebben felakasztotta volna magát.

Deidara a földön feküdt mozdulatlanul, nulla életjel. Tobi mellette nyavalygott, hogy a senpai meghalt. Kisame a kanapén terpeszkedett, ahonnan előzőleg lökte le a szőkét. Itachi csak a szemét forgatta, majd angolosan távozott a szobából. Hidan Konannak csapta a szelet a konyhában, és Yahikónak ez éppen elég ok lett volna, hogy ott helyben megölje, de ráadásul még a cipőjét sem húzta le.

Az Akatsuki vezére allergiás volt rá, ha sáros lett a padló.

Most az egyszer eltekintett ettől, megmasszírozta az orrnyergét és összecsapta a kezét. Mindenki abbahagyta, amit éppen csinált és teljes figyelmüket a vezérnek szentelték.

– Orochimaru tervez valamit, amibe bele akarja vonni a kis kedvencét – jelentette be, és ahogy számított rá, Itachi azon nyomban ott termett. Tudta ám, hogy nem is ment olyan messzire.

– Bizonyíték? – vonta fel a szemöldökét Itachi, tudva hogy az évek során rengeteg ilyen hamis információt kaptak.

Yahiko figyelmen kívül hagyta, és a többiekhez fordult.

– Szeretném, ha mozgósítanátok magatokat. A bijuu-vadászatot határozatlan időre felfüggesztem, mert Orochimaru így is hatalmas veszélyt jelent a tervünkre, szeretnék megszabadulni tőle – kijelentését értetlen motyogás fogadta. Nem értették, Yahiko miért ijedt meg ez alkalommal. – Tobi és Konan, szeretném, ha feltűnésmentesen kinyomoznátok Orochimaru jelenlegi tartózkodási helyét és felmérnétek a körülményeket.

– De főnök, ha szabad – szólt Kisame elnyúlva a díványon, fejét lelógatva, hogy fejjel lefelé nézhessen szembe Yahikóval. – Miért a degenerált és a csajod megy egy ilyen fontos küldetésre?

A kérdését követően Konan vörös lett, mint a rák, de Yahiko nyugodt maradt, és úgy nézett Kisaméra, mintha azt tervezgetné, hogy először megnyúzza vagy kifilézze.

– Azért mennek ők, mert egyikük sem olyan forrófejű, mint mondjuk te, vagy Hidan. Deidara lobbanékony, a végén leáll valakivel vitatkozni a művészet szépségéről és magára vonja a figyelmet. Továbbá azt sem akarom, hogy Itachi összefusson az öcsivel, mert…

– Mert mindenáron meg akar ölni, és még ha én tudom is kontrollálni magam, ő nem – fejezte be a mondatot Itachi, miközben ellökte magát az ajtófélfától. – Igazam van?

– Teljes mértékben – legyintett Yahiko. – Konan, Tobi! Hajnalban indultok, egy napot kaptok felderítésre.

Konan elszaladt pakolni Tobit maga után ráncigálva. A többiek nem foglalkoztak tovább velük, folytatták azt a tevékenységet, amit csináltak Yahiko bejelentése előtt. Deidara is feltápászkodott a földről, és egy harci üvöltéssel rávetette magát a kanapén fetrengő Kisaméra, ezzel megkezdődött a kanapéért való ádáz közdelem. Egyedül Itachi figyelte, amint Yahiko kivonulva pár értelmetlen szót motyogott maga elé.

***

– Mégis mit jelentsen ez?! – csapta le Tsunade a poharát az asztalra, és hogy még nagyobb nyomatékot adjon szavainak, dühösen az összegyűlt csapatra nézett.

– Tsunade-sama tulajdonképpen…

– Ne most, Shizune! – szakította félbe a Hokage egy metsző pillantással, mire az említett behúzott nyakkal a falhoz lépett.

– Mindent megmagyarázunk, ha biztosítod, hogy nem küldesz ANBU-kat utána – nézett fel Shikamaru.

Kakashi és Guy összenézett. Tudták, hogy Shikamaru nagyon vakmerő kijelentést tett.

– Te akarsz feltételeket szabni?! TE? – üvöltötte magából kikelve Tsunade. – Mégis mit képzelsz, ki vagy te? Ha akarnám, azonnal börtönben csücsülnétek mindannyian, vagy Ibiki kezei közt!

– Minden tiszteletem, Tsunade-sama – lépett elő Naruto. Nem csak Tsunade, Kakashi és a többi jounin is meglepetten néztek a megszólításra. Semmi csúfolódás, semmi vigyor, Naruto komoly arckifejezése mindenkiből nyugtalanságot váltott ki. – De szeretném, ha meghallgatnál minket. Ahhoz viszont az kell, hogy biztonságban tudjuk Sakurát.

– Miről…

– Nem küldhetsz utána ANBU-kat – Naruto elérte Tsunade asztalát, ráhelyezte mindkét kezét a fára, és előrehajolva a szemébe nézett. A Hokage lehuppant a székre. – Nem küldhetsz utána senkit.

Döbbent csend uralkodott a teremben.

– Jól mondja – tette csípőre a kezét Ino. – Sakurának küldetése van, amit teljesítenie kell.

– Nem emlékszem, hogy bármilyen küldetést adtam volna neki – húzta össze a szemét Tsunade.

– Sasukéért ment – jelentette ki Naruto kifejezéstelenül, majd hátralépett és Shikamarura pillantott.

Mindenki egy emberként kapott levegő után, azonban a Nara csak zsebre dugott kézzel hintázott a sarkán.

– Ahogy azt említettem, minden információt, ami a birtokunkban van, hajlandóak vagyunk megosztani, amennyiben… – nem fejezte be a mondatot, hagyta lógni a levegőben.

Örökkévalóságnak tűnő idő után Tsunade megszólalt.

– Shizune, dokumentáld Sakura küldetését a Hullámok Földjén, ami jóval hosszabb lesz, mint amit megszokhattunk – szűrte a fogai között. Miközben beszélt, végig a fiú szemébe nézett, így láthatta az apró, elégedett félmosolyt a szája sarkában. – Nem kellenek ide ANBU-k.

Shizune bólintott. Ennek ellenére, Tsunade jól láthatóan forrongott a dühtől. De nem kockáztathatta a tanítványa épségét, nem, ameddig ki nem szedte belőlük, hogy mi történik.

– Továbbá, szeretnénk felhívni az itt jelenlévők figyelmét, hogy aki nem tudja tartani a száját, az most távozzon – tette hozzá Neji.

Tsunade hitetlenül pillantott végig az előtte álló gyerekeken. Nem, gondolta, már nem gyerekek. A szeme előtt váltak felelősségteljes felnőttekké. Legalábbis nagyon remélte, hogy nem téved.

– Hallottátok! – nézett végig a teremben összegyűlteken. – Ami itt elhangzik, itt is marad ebben a nyomorult szobában. Esküt kell tennetek, nem szivárogtathattok ki semmiféle információt.

***

Sasuke nyugtalanul aludt, majd jéghideg verejtékben fürödve riadt fel az éjszaka közepén. Megint maga előtt látta azt a vérvörös szempárt, ami gyerekkora óta kísértette álmaiban. Semmit sem számított, hogy már ő is büszkélkedhetett egy hasonlóval, az álmaiban lévőtől még mindig rettegett. De ezt soha nem vallotta volna be senkinek.

Eszébe jutott, mit mondott Orochimaru előző nap, miután Kabuto kirángatta a vízesés alól.

Csurom vizes hajjal lépett be a nagyterembe, ahol a kígyó, a saját maga által kikiáltott királyi trónján ücsörgött, fejét hátradöntve, éhes tekintettel figyelve Sasuke minden mozdulatát.

– Gyere közelebb, Sasuke-kun – intett a fejével, mikor a fiú szinte az ajtóban megállt.

Sasuke összeszorított fogakkal bentebb lépett még egy lépést, és elhatározta, hogy ha megölik se fog közelebb menni. Kabuto alázatos csótány módjára azonnal odaszaladt a mesterhez, és finoman meghajolva így szólt:

– Orochimaru-sama, az Akatsuki mozgolódik. Nem tudni, mire készülnek, de kémeink jelentették, hogy Homokrejtek ifjú Kazekagéjére fáj a foguk, tekintve, hogy a múlt alkalommal nem jártak sikerrel.

– Különös… Azt hittem, ez alkalommal Konohába mennek, Uzumaki Narutóért – sziszegte Orochimaru, fél szemmel Sasukéra pillantva. Elégedetten tapasztalta, hogy a fiú említésére alig észrevehetően megfeszült. – Sasuke-kun! Azt akarom, hogy nyomozd ki, hogy mire készül az Akatsuki!

– Még az is lehet, hogy találkozol a bátyáddal – tette hozzá sunyi vigyorral az arcán Kabuto.

– Még az is lehet, hogy esélyed lesz megölni, és beteljesíteni a bosszúdat, Sasuke-kun. Hát nem ez minden vágyad?

„…esélyed lesz megölni…” És mi van, ha nem is találkozik vele? „…beteljesíteni a bosszúdat…” És mi lesz miután megölte, beteljesítette a bosszúját? „…nem ez minden vágyad?” Tényleg ez volt minden vágya?

Dühösen becsapta maga mögött az ajtót, és elindult a vízeséshez. Az éjszaka közepén nem ilyen gondolatoknak kellene foglalkoztatnia! És miért kételkedik? Hisz ez az álma! Ezért hagyott el mindenkit, aki egy kicsit is fontos volt a számára! Rég nem volt családja már, amikor megismerte őket… Néha hiányoztak… Nem! Nem gondolhat ilyenekre! Amikor utoljára találkozott velük, majdnem megölte őket. Ha nincs Naruto, akkor Sakura…

A víz alá nyomta a fejét, és hagyta, hogy a lezúduló vízsugár elmossa emlékeit, és kellemes zsibbadtságot hagyjon maga után.

***

Konan és Tobi napfelkelte előtt indultak útnak. Egyenletesen haladtak, és a lány élvezte, ahogy a hajnal első sugarai körbeölelik alakjukat. Mindig is gyönyörűnek találta a napfelkeltét, a hajnal volt a kedvenc időszaka.

Egy napot kaptak nyomozni, ami talán kevésnek tűnt volna, de nem nekik. Tobinak voltak információi, hogy Orochimaru rejtekhelye nem messze fekszik Homokrejtek délnyugati határától. Nem messze tőlük.

A Nap már magasan járt, amikor elértek a Homok határához. Konan tudta, hogy innen már csak egy-két óra gyaloglás, és megláthatják a kígyó búvóhelyét. Legalábbis, Tobi szerint. Nagyon szerette volna, ha így van, mert már fáradt volt, éhes és minél hamarabb otthon szeretett volna lenni.

***

Sakura csak akkor kelt fel, amikor hozták az ebédet, és kopogtattak. A lány felpattant, és átkozta magát, amiért nem kelt fel időben. Hajnalban akart indulni, nem a nap közepén. Így nehezebb lesz olyan helyet találni, ahol meghúzhatja magát éjszakára, mert már a nap fele is eltelt.

Meglepetten konstatálta, hogy Take áll az ajtóban, tálcával a kezében. Vigyorogva nyújtotta át a lánynak az ételt, majd elszaladt.

A tálca tele volt pakolva péksüteményekkel, és egy korsó víz egyensúlyozott rajta. Sakura némán megköszönte a kisfiúnak, hogy csupa olyan dolgot hozott, amit magával tud vinni az útra.

Gyorsan összecsomagolta a holmiját, arca elé húzta az ANBU maszkját és hang nélkül kiugrott az ablakon. Nem akart találkozni senkivel, zavartalanul szerette volna folytatni az útját.

Már késő délutánra járt az idő, amikor zajt hallott. Eddig egyszer sem állt meg pihenni, folyamatosan haladt, de most rossz előérzete támadt. Ment tovább ugyan, de érezte, hogy követik, és ebben az idő múlásával egyre bizonyosabb lett. Nem érzett chakrát sehol a közelben, de az nem jelentett semmit. Ő is elrejtette elővigyázatosságból.

***

Sasuke nem indult el hajnalban, ahogy Orochimaru parancsolta. Egyrészt pihenni akart, másrészt egy kis gyerekes lázadás is közrejátszott. Így hát tűző napsütésben kellett mennie, de nem bánta.

Csendben haladt, ugrálva egyik fáról a másikra, a chakráját gondosan elrejtve. Azonban hirtelen meglátott egy árnyat a szeme sarkából. A sharingan segítségével megállapította, hogy egy ANBU-val van dolga. Széles vigyorra húzódott a szája, amikor rájött, hogy nem akármilyen ANBU – egy konohai ANBU.

Biztos távolságból követte, elhatározta, hogy elfogja. Orochimaru ezt értékesebbnek fogja tartani, ebben biztos volt. Tudta, hogy a kígyó szeretett elit harcosokon kísérletezni, főleg azokon, akik a szülőfalujából származtak. Ez afféle kicsinyes bosszú volt. Nem ölte meg őket azonnal, hagyta, hogy szenvedjenek. Nagyon lassú halál volt ez. Lassú és fájdalmas.

Egyre közelebb ért, már nem is próbált elbújni. Élvezte a vadászatot.

Sakurán eluralkodott a félelem.

Csak egy kicsit.

Nem látta az üldözőjét, de határozottan érezte, hogy üldözik. Végiggondolta az esélyeit, és arra jutott, hogy megáll és szembenéz vele. Inkább harcol, minthogy a végtelenségig meneküljön.

Sasuke meglepetten tapasztalta, hogy prédája lelassult, majd megállt egy kisebb réten a fák között. Azt hitte, hogy az ANBU-kat arra tanítják, hogy túl értékesek ahhoz, hogy csapdába essenek.

Vagy talán… Ez itt azt gondolja, hogy el tud vele bánni?

Megrázta a fejét és magában nevetett. Ennyire senki sem lenne buta.

Vagy mégis…?

Ahogy közelebb ért, látta, hogy az ANBU mozdulatlanul áll a fűben. Maszkos arcát felé fordította. A csukja félig árnyékot vetett a maszkra, ami még borzalmasabbá tette a porcelánra festett ijesztő vigyort.De nem ez ragadta meg az Uchiha figyelmét. A vékony lábak és a finom ívű csípő kötötte le a figyelmét. Ez egy nő!

Uchiha Sasuke könyörtelen ember volt. Általában nem hatotta meg semmi, pláne egy nő látványa, akiket természetesen alantasnak tartott. Valószínűleg az sem hatotta volna meg, ha az előtte álló nő, ruháit levetve, meztelenül ugrándozott volna körülötte – legalábbis szerette volna ezt gondolni.

Azonban akaratlanul eszébe jutott a bátyja jóvoltából megboldogult édesanyja. Az a kedves arc, és a mindig vidám szemei! Sasuke sosem értette, hogy bírta elviselni az apját egy ilyen tündéri teremtés.

Lekevert egy pofont magának a fejében. Milyen ostoba! Mégis mi a fenéért nosztalgiázik egy ilyen fontos helyzetben?!

Azzal előrántotta a katanáját és a másik elé szökkent. A nő, mintha csak tökéletes tükörképe lenne, megismételte a mozdulatát.

Sakura nem hitt a szemének. Azt hitte, rosszul lát, vagy genjutsu alá került anélkül, hogy észrevette volna. Most komolyan Uchiha Sasuke követte őt egészen idáig? Komolyan Uchiha Sasukéval készül harcba szállni? Azzal az Uchiha Sasukéval? Hát megbolondult a világ? Vagy talán ő?

Megfordult a fejében, hogy felfedi kilétét, de nem volt rá garancia, hogy Sasuke nem ölné meg ott helyben, mindenféle könyörület nélkül. Így hát maradt a harc, holott valahol belül tudta, hogy valószínűleg nem ellenfél ő Uchiha Sasukénak. Összeszedte minden bátorságát, megacélozta magát. Nem fog elgyengülni! Ugyanúgy fog harcolni, ahogyan egy idegennel tenné.

Felemelte katanáját, és kezdőállásba helyezkedett.

Sasuke ugyanígy.

Egyikük sem támadott. Vártak. Tudták, hogy amint egyikük vakmerően megteszi az első lépést, nincs visszaút.

Sakura élesen beszívta a levegőt. Nem bírta tovább. A keze már fehér volt, annyira szorította a kard markolatát, és egyre jobban remegett. Nagyon jól tudta, hogy nem létezik, hogy Sasuke ezt ne vette volna észre.

Mielőtt egyet is pislogott volna, Sasuke előrelendült, és támadott. Megunta az értelmetlen várakozást.

Sakura sem volt rest, minden mozdulatát kivédte, de támadni már nem volt ideje. Sasuke villámgyorsan mozgott, minden erejét felemésztette, hogy védekezzen. Felé suhintott, de a lány kitért előle és megpördült a tengelye körül, hogy lendületből vághasson. Sasuke könnyedén elhajolt, majd megpróbált a háta mögé kerülni. Sakura egy közeli fa törzsét használta kapaszkodónak, majd onnan elrugaszkodott, hogy felülről támadhasson. Sasukét meglepetésként érte a támadás, alig maradt ideje félreugrani.

Sakura elégedetten mosolygott. Hát annyira azért mégsem vannak más szinten. Ettől új erőre kapott, és magabiztosabb lett.

Azonban a fiúnak elege lett a huzavonából. A chidori segítségével akart véget vetni ennek az értelmetlen harcnak. Sakura már csak a hihetetlenül hangos zajra tért magához. A fiú körvonalai elmosódtak, annyira gyorsan mozdult. Az ezernyi madár hangjára emlékeztető jutsut bárhol felismerné, azonban most alig bírt mozdulni is.

Nem tudta, mi történt. Talán Sasuke tévesztett célt, vagy talán neki volt annyi lélekjelenléte, hogy tudat alatt cselekedett és ez utolsó pillanatban egy hangyányit félreugrott… Nem tudta.

Csak azt tudta, hogy nem érzett halálos sebet magán. A fiú mellette suhant el, a keze átütötte a közeli fa törzsét.

Sasuke alig tudta elhinni. A szeme sarkából egy halvány rózsaszín villanást vélt felfedezni, és ez kizökkentette. Odalett a koncentrációja, és az ellenfele válla felett találta el a fát.

A chidori miatt felkavarodott levegőnek köszönhetően a csukja lehullott az ANBU fejéről. Sasuke farkasszemet nézett a porcelánmaszk könyörtelenre festett szemeivel, majd tekintete áldozata hajára siklott. A rózsaszín tincsek a kulcscsontjáig értek, és kócosan hullottak a szürke egyenruha durva szövetére.

Elakadt a lélegzete. Az első gondolata Sakura volt. Rögtön ezután elcsodálkozott magán, milyen abszurd gondolatai támadnak.

Sakura lélegzetvisszafojtva, kezeit az oldalához szorítva bámult maga elé mozdulatlanul. Meg se mert moccanni, nehogy egy rossz mozdulat a halálát okozza. Örült neki, hogy lekerült a csukja a fejéről, ugyanakkor elviselhetetlenül rettegett a következményektől való félelme miatt.

A Sasukétől való félelme miatt.

Érezte, ahogy egy kéz finoman felemeli a haját, majd érezte, ahogy visszahullottak a vállára. Egy másodperccel később pedig ujjak követték a hajszálai útját.

Sasuke óvatosan a kezébe fogott egy maréknyi hajat, majd hagyta, hogy kicsússzanak az ujjai közül. Megbabonázva figyelte a rózsaszín hajszálakat, ahogy egyesével visszaérkeztek az eredeti helyükre. Nem tudott ellenállni a kísértésnek, így a kezével végigsimított a lány nyakán, finoman követte a válla vonalát, majd keze megállapodott a felkarján, amikor megérezte, hogy remeg.

– Sakura – hangja nem volt több suttogásnál, és bár nem kérdezte, a hangja bizonytalan volt, miközben kezét újra a lány nyakára simította.

Nem mintha meg akarná fojtani, csak épp egy picit szorította meg, hogy érezze, ott van, az ő kezei között és az ő könyörületességére bízva. A lány nem válaszolt, de alig észrevehetően megrezzent neve hallatára. A kezeit továbbra is az oldalához szorítva tartotta, a körmei a markába vájtak, de egy pisszenést sem hallatott.

Sasuke megelégelte a hallgatását, így a másik kezével megragadta az állát és maga felé fordította.

– Ki vagy te? – sziszegte a fülébe, leheletnyivel erősebben megszorítva a nyakát.

Sakura nem bírta tovább. Olyan közel volt hozzá, pár centire…

Ott állt előtte, nem szalaszthat el egy ilyen alkalmat, még akkor is, ha tudja, hogy ez egyáltalán nem volt a tervben.
Még akkor is, ha tudja, hogy felborult a sorrend, előbb Itachit kellett volna megtalálnia.
Még akkor is, ha tudja, hogy a vesztébe rohanhat…
Még akkor is, ha tudja, hogy nem szabadna megbíznia Sasukéban.

Felemelte a kezét, majd amikor észrevette, hogy Sasuke megfeszül, és fegyver után kap, jelezte, hogy nem kíván harcolni. Az álarc felé nyúlt, majd lassú mozdulatokkal kikötötte a tarkóján a madzagot és hagyta, hogy álarca a porba hulljon kettejük között.