Kedvencekhez adás
36

Enyém, holtodig

3. Fejezet

Elérkezett a vendég érkezésének napja, aminek Rozália meg is adta a módját. A legszebb ruháinak egyikét öltötte magára, és hiába tudta Giletus, hogy az illem így kívánja, egyszerűen képtelen volt levenni róla a tekintetét. A karcsú alakjáról, amit a kék bársonyruha takart. A kerek csípőjéről, amiről tulajdonképpen csak ő tudta, hogy milyen kerek is valójában. A gyönyörű, hullámos, aranyszőke hajáról. Rozália messze kitűnt szépségével a vár összes hölgye közül, a mai nap pedig különösen szembeötlő volt, hogy a Jóisten bőségesen ellátta jóindulatával.

A hercegné természetesen a fogadóbizottságra is legalább annyit áldozott a figyelméből, mint saját magára. A katonáknak, akik a falak mentén álltak, olyan fényes volt a vértjük, hogy szinte már bántotta az ember szemét, ha rájuk nézett. Hasonlóképp a fegyvereikkel. Az udvari cselédek ruhája ugyancsak makulátlan volt, az udvaroncok megjelenése pedig kifogástalan. Még a férjét is rávette, hogy a legszebb ruházatát húzza magára, bár ez nem volt egyszerű feladat, mert Giletus váltig állította, hogy egy egyszerűbb is megteszi, végtére is nem a király látogatja meg őket. Azonban Rozália bármily gonddal is készült elő a vendég fogadására, a herceg figyelmét csak ő kötötte le.

Így eshetett meg, hogy a várúr Vencel grófra úgy pillantott fel, amikor eléjük léptetett barna lován, mint aki kábulatból ébredt. A férfi népes kísérettel érkezett és úgy tűnt ezt rendjén valónak is tartja. Ő maga barna hajú volt és zöld szemű. Magas, széles vállakkal, de a legkevésbé sem sugallta azt az érzetet, amit az ember elvárna egy gróftól. Giletusban a testalkata ellenére is egyre jobban éledezett a gyanú, hogy gondjai támadnának egy kétkezes pallossal. Olyan tekintettel mérte végig, mint egy olyan farkas, akinek egy másik a territóriumára lépett. Ezzel szemben Rozália arca ragyogott és maga volt a megtestesült kedvesség. Bájos mosollyal nézett fel a grófra és kérte csodás hangján, hogy leszállva lováról mielőbb csatlakozzon hozzájuk. A vendég amint észrevette elbűvölő rokonát, rögtön másképp kezdett viselkedni. Rögtön kihúzta magát a nyeregben és abban a szent minutumban, hogy a hercegné befejezte az üdvözlést, bókáradatban részesítette.

– Mi sem természetesebb, gyönyörűséges húgom. – Úgy pattant le hátasáról, mint a villám, és a nőbe karolva indult arra, amerre az vezette, a kantárt meg csak beledobta egy odasiető istállós fiú markába. Giletus akaratlanul is úgy érezte magát, mintha csak egy árnyék lenne. Pont olyan árnyék, mint az, aki az imént elvezette a paripát. Természetesen ez csak és kizárólag Vencel gróf jelenlétének volt köszönhető. Rozália meg is torpant egy pillanatra és röstelkedve nézett a férjére.

– Ő itt a férjuram, Chlodoveno Giletus herceg. Szívélyes vendéglátód. – Az említett a lehető legkurtábban tett eleget az elvárt köszöntési formulának. Már most határozottan nem kedvelte a grófot és alig várta a pillanatot, hogy a vára falain kívül láthassa. Akkor garantáltan őszinte lesz a búcsúja, és vele együtt minden más érzelme.

– Remélem nem volt fáradtságos utad – préselte ki magából, miután a pillantása találkozott Rozáliáéval.

– Nagyuram, az utam tökéletes volt. – A válasz egy széles vigyor mellett érkezett, majd a továbbit már nem is neki címezte. – Amióta pedig ideértem, egyenesen csodálatos lett.

Giletus arca alig láthatóan megrándult, ellenben Rozália szeme csillogni kezdett. Láthatóan elnyerték a tetszését a hallottak. A herceg azonban nem tudta osztani ezt a lelkességet. A vendég már azelőtt mérhetetlenül bosszantotta, hogy megérkezett volna, most pedig, hogy már a vár falain belül szívta a levegőt, a bosszúsága csak fokozódott. Mindennel problémája volt. A vendég aranyhímzéses, zöld ruhájával. A lova színével és a szerszámai csillogásával. Még a gróf oldalára kötött kard is csak dühítette, mégpedig oly mértékben, hogy élete legnagyobb boldogsága lett volna, ha Vencel orra alá dörgölhetné, hogy bizony a súlyozása igencsak el lett rontva, és bár nem tudja ki volt a kovácsmester – noha ez esetben ez a titulus igencsak elvitatható tőle -, de többet hozzá nem menne semmiért.

A vendég bevezetése után Giletus körbe kísérte őt a várban. Mindenre részletesen kitért, mert szinte visszafoghatatlan késztetés lett úrrá rajta, hogy szembesítse a jövevényt vagyonával és hatalmával. Vencel gróf alaposan szemügyre is vett mindent, de ezen túlmenően nem tűnt túl érdeklődőnek. Vélhetően a várható mulatság jobban lekötötte a gondolatait, így végül a nagyterem felé vették az útjukat. Amint helyet foglaltak a zenészek muzsikálni kezdtek. A kobzok, lantok, és egyéb hangszerek lágy zenével töltötték meg a helyiséget, a fáklyák és gyertyák pedig meleg és barátságos fénnyel. A vendég a hercegné mellett kapott helyet, míg Giletus mellett a legfőbb bizalmasai ültek.

Vencel gróf természetesen rögtön beszélgetésbe elegyedett Rozáliával, míg a herceg megpróbálta elterelni a figyelmét. Jobb híján az ételre koncentrált, amiből nagy mennyiséget szolgáltak fel. Volt pecsenye bő szafttal. Pörköltek és sültek. Párolt répa és kenyér. Bor pedig annyi, mintha a hordóknak nem is lenne feneke. A fáklyák táncoló fényében, ha lehet mindez még vonzóbb látványt nyújtott, de a vár ura számára mégsem eléggé.

– Igazán csodálatos ez a vár. Biztos sok vele a dolog.

– Ne is mondd! – Rozália színpadiasan sóhajtott. – A cselédek időnként borzalmasan értetlenek. És a sok paraszt! A modort sem ismerik.

– Tiszteletlenek egy olyan csodaszép hölggyel szemben, mint kegyed? – A hercegné arcán vörös rózsák nyíltak a bóktól. Vencel arcán még szélesebb lett a negédes mosoly, és közelebb hajolt hozzá. – Az én társaságomban nem mernének ilyen szemtelenséget megengedni.

– Ne beszélj butaságokat! – A nő zavartan felnevetett és megpaskolgatta a vendég vállát. A férfi mintha csak erre várt volna, kezét Rozália kecses és karcsú kézfejére csúsztatta.

– Sosem mondanék neked olyat, ami nem igaz.

Giletus mélyen beszívva a levegőt próbálta kizárni az elméjéből a hallottakat, mégsem tehetett semmit az érzés ellen, ami egyre erősebben kezdte hatalma alá hajtani. Ez az érzés pedig nem volt más, mint a féltékenység. Amikor Vencel gróf táncba vitte rokonát, úgy figyelte őket, mint egy ragadozó madár a prédáját.  Ingerlően hatott rá a férfi minden mozdulata. Ahogy a megfogta a felesége kezét, ahogy közel hajolt hozzá. Ahogy az ujjai lesiklottak a derekán. Rozália pirult, Giletus fogai pedig hallhatóan megcsikordultak. Oda akart menni. Kirántani a szeretett nőt annak a pojácának a karjai közül, de nem tehette meg, mert szembement volna a vendégjoggal. Rokon és vendég is egyszerre. Annyiszor táncolhat Rozáliával, ahányszor jólesik neki. És Vencel táncolt is. Úgy tartotta és ölelte a hercegnét, mintha csak az ő felesége lenne. A nő pedig viszonozta mindezt.

– Jóuram! A borod nem fogy. Talán nincs ínyedre?

Giletus oldalra fordította a fejét, és így egyenesen a mellette helyet foglaló emberére nézett, kérdőn felvonva a szemöldökét.

– A bor. – A beszélő a díszes serleg felé intett, ami szinte érintetlenül állt a várúr előtt a tölgyfa asztalon. – Talán nem megfelelő hordót ütötték csapra?

A férfi arcáról egyáltalán nem az a megjátszott kíváncsiság tükröződött, ami jobbára az udvari emberekéről szokott. Semmi behízelgő gesztus, túlcizellált megfogalmazás. Nem véletlenül volt a herceg egyik bizalmasa, és nem mellékesen a vár kapitánya. Ő volt az az ember, akire Giletus rá merte és bízta is az építmény védelmét. Bőven rászolgált. Nemesi család sarja volt, de a kardforgatást és hadviselést nem pusztán könyvekből tanulta, és ez látszott is rajta. Katonához méltóan a divat sem foglalkoztatta különösebben, és a bizánci elképzeléseket figyelmen kívül hagyva hatalmas harcsabajuszt növesztett, ami minden alkalommal már-már önálló életet élt, amikor a tulajdonosa megszólalt.

– A bor kifogástalan, Ráskai uram. – Egy színlelt mosoly jelent meg az arcán, ahogy válaszolt. – Kiválóbb már aligha lehetne.

– Ebben egyetértek. – A hang gazdája Giletus másik bizalmasa volt, aki ugyancsak katonaként tevékenykedett, és hadnagyi rangot töltötte be. A kapitányhoz hasonlóan ő sem hódolt be a bizánci ízlésnek. Az ő öltözködése és megjelenése sokkal inkább az István király előtti időket idézte fel. Hosszú haja összefonva, az oldalára erősített tőr pengéje pedig enyhén ívelt volt. – Ugyanakkor vitathatatlanul nyomaszt téged valami.

– Csak képzelődsz. – Legyintett egyet, és tekintete újra a táncolókra irányult. A két katona innentől már nem próbálták szóval tartani urukat, inkább egymás között folytatták a társalgást.

– Úgy hiszem, én sejtem mi nyomasztja őt – jegyezte meg a kapitány. – Véleményem szerint a gróf nem nyerte el a tetszését.

A hadnagy összehúzott szemmel mérte végig az úrnőjével táncoló vendéget, majd egyetértése jeléül bólintott egyet.

– Egy ilyen piperkőcöt nézve nem csodálom, hogy szíve derültsége odalett. Ránézésre az az úr semmiben sem kiemelkedő, de még csak megfelelő se. Formára még jó volna, de a jelleme… Az ide bűzlik, hogy tiszta fertő.

Ez volt a pillanat, amikor a kapitány prüszkölve felnevetett, és borcseppekkel terítette be maga előtt az asztalt. A herceg ebből semmit sem vett észre, és embere ennek tiszta szívből örült, mert bánatát látva, nem szerette volna feldühíteni hirtelen jött jókedvével.

– Csituljál, te! – Lendületesen vágta hátba alárendeltjét, bár vitathatatlan volt, hogy sose tettek különbséget egymás között. – Hát hol hagytad a jó modorod?

Ezt követően a herceg két embere már nem osztotta meg egymással a további véleményüket sem az uruk kedvéről, sem pedig vendégük kétes hírnevéről, vagy épp jelleméről.

Az idő telt, és a vendégség napjai egyre gyarapodtak, végül pedig hetekké dagadtak. A harmadik hétre Giletus megelégelte a visszafojtott érzéseit, amik tajtékzottak, mint a tenger vihar idején, és úgy érezte, hogy elérkezett az a pillanat, amikor is beszélnie kell a hitvesével.

Rozália a szobájukban ült az ágy szélén, és a haját bontogatta. Mint mindig, ha látta, Giletus most is úgy érezte, hogy minden eltörpül mellette és értéktelen semmivé válik. A súlyos tölgyfaajtó, a díszes faragványokkal díszített baldachinos ágy, a kőlapokkal kirakott padlón elnyúló hatalmas szőrmék, a kandalló a benne ropogó fahasábokkal és az azokon ugráló mohó lángnyelvekkel, a hatalmas üvegablakkal és az azon bevilágító ezüstös holdsugárral együtt.

Lassan lépkedett oda hozzá, és ült le ő is az ágy szélére, és egy ideig csak nézte az arany zuhatagot fésülgető nőt, aki lágy hangon dúdolt egy dalt. Ismerős volt neki, de mégsem próbált rájönni, hogy mi is az, inkább csak élvezte. De egy idő múlva kénytelen volt visszarángatni magát a kábulatból, amit a felesége idézett elő, és rátérni arra a dologra, amit mindenképp meg akart vele vitatni.

– Nem tudom nem észrevenni azt, ahogyan viselkedsz a vendégünkkel. – Igyekezett nyugodt és kedves hangot megütni, de mégis nehezére esett.

– Mégis hogyan viselkedem a vendégünkkel? – Rozália érdeklődve fordult felé, de mintha a gyanú halvány fénye csillant volna meg a szemében.

– Túl… Túl kedves vagy vele! – A lehető legrosszabb szó. Dühösen harapott a szájára, a hálószobát pedig betöltötte Rozália csengettyűket idéző nevetése. Gyönyörű volt a hangja.

– De hisz hogy lehetnék vele túl kedves, drága férjuram?

Giletuson eluralkodott a kétségbeesés. Úgy kapott felesége két keze után, mint fuldokló a vízfelszínen hánykolódó fadarab után, és tulajdon mellkasára vonta azt.

– Jól tudod, hogy mindennél jobban szeretlek. Hogy te vagy az életem. Te vagy nekem az élet! – A hangja majdhogynem könyörgő volt. – Emlékezz, amikor a kezedet elnyertem, elnyertem vele a szívedet is. Nem felejthetted el, hogy mit ígértél az oltárnál Isten színe előtt. Az enyém, holtodig! Isten erre az ígéretedre adta az áldását. Ő kötött össze bennünket. Kérve kérlek, ne hozz szégyent a fejemre és a váramra, mert annak beláthatatlan következményei lennének.

Rozália idegesen nevetett fel és kezdett fészkelődni.

– A madár sem ül mindig ugyanazon az ágon és a virág sem csak egyetlen embernek illatozik. Nekem is szabad kedvesnek lennem máshoz az én uramon kívül. Ostoba vagy, ha ebben veszélyt látsz.

– Rozália…

– Hallottad szavam! – A nő kirántotta a kezét férje kezéből és neki hátat fordítva az álláig felhúzta a takarót. Giletus keserédes mosollyal az arcán nézte őt. A szőke haját, ami folyékony aranyként folyt le a párnáról. A karcsú alakját, ami még a takarón át is kirajzolódott. Végül felsóhajtott és ő is nyugovóra tért.

Bízott benne, hogy Rozália meghallgatta őt és jobb belátásra tért, de csalódnia kellett. Minden éjszaka a nő egyre több és több időt töltött Vencel gróffal. Közel hajolva hozzá nevetgélt a tréfáin a férfi pedig úgy karolta át a derekát és csúsztatta le a kezét időnként a csípőjéhez, mintha csak a tulajdona volna.

Giletus egyre inkább kezdte elveszíteni a józan ítélőképességét. Egyre többször kezdett csendes rivalizálásba a vendéggel, aki mintha még élvezte is volna a dolgot. Tovább susogott a hercegnének, az pedig buja pillantásokkal jutalmazta. A várúr táncra hívta Rozáliát vagy épp társalgásra, de így sem tudta elég ideig távol tartani Venceltől és végül elérkezett az a pillanat is, amikor a nő megelégelte a dolgot.

– Gyerekes és ostoba vagy, Giletus! – Dühösen csattant fel, a szeme csak úgy szórta a szikrákat. – Úgy teszek, ahogy az elvárható a vár úrnőjétől. Pusztán gondoskodom a szórakoztatásáról, de te önző vagy és bolond! Ő a rokonom, fontos, hogy kiváló kapcsolatot ápoljunk, de te mindent elrontasz!

Ingerült intésére szolgák léptek a hálóhelyiségbe és megfogva úrnőjük holmijait, kifelé indultak. Giletus csak döbbenten figyelte az eseményeket. Váratlanul érte a fordulat.

– A nyoszolyámat másik szobában állíttatom fel. A döntésemet nem változtathatod meg.