Egy új élet

Tori_Shades

A halál peremén II.

2018. október 29.

A vég, akkor érkezett, amikor a herceg elment felderíteni a környéket, elakadt a lélegzete. Pont, ahogy az orvosok mondták már az első alkalommal. Nem tehetett semmi sem, mert olyan hirtelen vágták el a levegőtől. A mellkasához kapott és levegő után kapkodott. A nagy kalimpálás és köhögés közben leesett az ágyról és köhögni kezdett. Ez a roham súlyosabb volt, mint valaha eddig.

Orrát elöntötte a vér émelyítő szaga és szájában érezte a fémes ízét. A saját vére a beterítette a pólóját, a kezét és a karját; mindenét. Nem kapott levegőt, s ezért szépen lassan elvesztette az eszméletét. Nagyjából ekkor érkezett vissza Loki. Tapogatózó, már–már durva érintéseket észlelt tompán, ami most kivételesen nem gyomorforgató émelygést hozott magával, hanem egy leheletnyivel több levegőhöz jutott, a gomolygó sötétség visszább vonult. Mintha a torkát eltorlaszoló gombóc lassan feloldódni kezdett volna.

Loki szavai lassan verekedték át magukat a nő dobhártyáján és jutottak el az agyáig. Erőtlenül felemelte a kezét, hogy belé kapaszkodjon, de gyengesége miatt keze hamar visszaesett a földre. Ezután rövid időre elvesztette az eszméletét. Mikor ismét magánál volt, ki tudta a szemét: fák lombkoronáit látta maga felett és finom ringást érzett.

Csak ekkor vette észre Lokit: arca a megszokottnál is sápadtabb volt, sőt bőre minden pillanattal szürkébb és szürkébb lett. Miközben Lokin keresett látható sérüléseket, ami magyarázatot adhatna Loki kinézetére; csak akkor tűnt fel neki, hogy a herceg keze a térdén pihen meg. Ekkor pillantotta meg a saját bőrét: papírvékony bőrén átütöttek a lila erek. Egyenesen rémisztően nézett ki.

Loki tenyeréből melegség és energia áradt belé. Kábán felemelte a fejét, hogy körbe nézzen, kicsit tájékozódjon; de a feje és a nyaka annyira zsibbadt, hogy képtelen volt pár milliméternél többet emelkedni, ezért végül oldalra fordította a fejét. Kopott, karcos barna palánkkal találta szembe magát. Komótosan körbefuttatta tekintetét a környezetén és csak ekkor döbbent rá, hogy egy kisebb csónakban fekszik, innen származik a ringatózás.

Egy pillanatra le kellett hunynia a szemét, hogy a hirtelen, semmiből érkező szédülést csillapodjon és a rátörő fuldokló köhögés felett eluralkodjon. Mikor ismét kinyitotta a szemét, maga felett sűrű zöld lombot látott, foltokban a kék eget. Pislogott egyet és lenézett Lokira. Meg akarta kérdezni, hogy ez az a hely-e, amit eddig kerestek. Azonban a hercegre pillantva elborzadt. Elméje eléggé kitisztult, hogy rájöjjön: Lokival valami nem stimmel.

Bőre szürke volt, háta mögött tollakat pillantott meg, amit hamar felismert: elf nyilakat lát.
– Loki – tátogta erőtlenül. Nyújtózkodni próbált, hogy elérje őt, hogy hozzá érjen, hogy megnyugtassa. Mintha lett volna értelme bármelyiknek is. Magán sem tudott segíteni, nem, hogy Lokin. A mozgás túlságosan megterhelő volt, ráadásul a herceg is éles pillantásokkal nézett rá, ezért inkább felhagyott vele.

Végtelenül groteszknek találta a végül kialakult helyzetet. Eljöttek a fához, hogy ő meggyógyulhasson, hogy tovább élhessen. De mire elérnek a partra, már késő lesz, addigra már megfullad a saját vérében és Loki pedig szörnyet hal az elf méregtől. Asgard egyik örököse érte hal meg.

Megrándult a csónak. Loki eltűnt a látóköréből. Shopie próbált felemelkedni, hogy Loki hová tűnt, de képtelen volt megmozdulni.

A herceg kiesett a csónakból, egyenesen a tó sekély vízébe. Megengedett magának pár másodpercnyi luxust, hogy erőt gyűjtsön. Mély lélegzetet vett, de a tüdejét égette a levegő, mintha savat nyeletnének vele. Megtámaszkodott az alkarján és fájdalmas ordítás keretében négykézlábra tornázta magát. Mire kiegyenesedett, Shopie már rég nem volt magánál.

Egy érdekes világba csöppent. Először csak a semmiben lebegett. Aztán lassan, mint amikor a reggeli köd lassan felszívódik, vékony kötelet vett észre a lába alatt. Meztelen talpát bántotta a kötél durva, szálkás anyaga. Mire felemelte a fejét már ketté oszlott előtt a világ. Egy sötét, rémisztő, árnyakkal teli jobb oldalra és egy tündöklő, nyugalmat árasztó bal oldalra.
Melyik legyen? – tette fel magának a kérdést. Fekete karmok nyújtóztak felé jobbról és finom fénysugarak balról. Mindkét oldal érte kapálózott.

Shopie nem tudott választani, nem tudta merre menjen. Mi vár rá, miután választott? Egyáltalán meghalt? Most dől el, hogy a pokolba kerül egyáltalán, vagy mi ez a hely? Ide-oda kapkodta a fejét a két oldal között és próbált szavakat kivenni a halk sustorgásból, ami csak akkor erősödött fel, amikor hátat fordított az egyik oldalnak.

A kétségbeesett forgolódást egy távoli sziluett szakította meg, amire Shopie lett figyelmes, az egyik fordulás után. A nő rákoncentrált az egyre közeledő szellemre, míg végül olyan közel ért, hogy ki tudta venni az arcát és az alakban az anyját fedezte fel.

– Anya! – kiáltott fel elgyötört hangon. Amint ezt hangosan kimondta, eltűnt a fekete-fehér felosztás.

A táj átváltozott egy homokkal felszórt tengerpart bontakozott ki előtte, ahol édesanyja már a parton ült, nagy fehér kalappal, ami a napfénytől óvta volna. Egy egészen idilli kép lett volna ez, ha ebből a furcsa, ijesztő világból nem hiányoznak a színek.

– Gyere, ülj le mellém – paskolta meg maga mellett a homokot az anyja. Shopie dermedtem meredt az anyjára. Fehér strandruha volt rajta, amit minden nyaralásra magával vitt a nő. – Shopie! Hahó! Hozzád beszélek! – szólt rá kacagva a nő.

– Jövök már… – motyogta bizonytalanul. Merev mozdulatokkal helyet foglalt az anyja mellett és egy ideig csak a tenger felé néztek mind a ketten, aminek nem volt hangja. A hullámok a lábát nyaldosták, de nem érezte a víz érintését.

– Anya, én úgy sajnálom, hogy csak úgy eltűntem egyik napról a másikra! – szakadt ki végül Shopiából. Könnyek gyülekeztek Shopie szemében, miközben az anyját nézte. – Annyira hiányoztál!

– Most már minden rendben lesz. Most már itt vagy velem! – mosolygott méz édesen a lányára.

– Minden egyes nap…

– Shopie! – vágott élesen a szavába az asszony. – Többet nem kell ezzel foglalkoznod. Itt vagy velem, és velem is maradsz most már örökre, nem? – A nő ujjai kezdtek eltűnni a homokban. Shopie megrémült.

– Anya, ne! Ne menj! Meghaltam? Mi történik? – Az asszony elmosolyodott és a háta mögé rejtette el a kezét, mintha csak egy apró hibát szeretne elrejteni.

– Maradj velem, válaszd az én old… – Alakja hamarabb eltűnt, minthogy befejezze a mondatot. Shopie magára maradt egyedül, kétségbeesetten és rettegve a fekete-fehér tengerparton. Megpróbált utána kapni, azonban már csak a semmit markolhatta.

Könnyei utat törtek maguknak az arcán és keserves sírásba kezdett. Megtörölte a szemét és mikor kinyitotta a szemét, megint egy új világban találta magát. Egy nagyon sötét helyen, amit csak akkor látott be jobban, mikor szeme hozzászokott a sötéthez. Egy hegyoldalon állt, sűrű fenyvesek között, a teljes csendben. Annyira megrémítette a hely, körbenézni is csak behúzott nyakkal mert, de minden irányban csak ugyanazt látta: sötét, végtelen fenyőket.

– Hahó! – kiáltotta el magát bátortalanul.

– Milyen kis nyuszi vagy! – kacagott fel mögötte egy ismerősen gúnyos hang. Shopie szíve kihagyott egy ütemet, annyira megijedt, de mégis azonnal Oliver felé fordult. A fiú lazán, zsebre vágott kézzel, egy fa törzsének támaszkodott és őt fürkészte. Egy perccel ezelőtt még biztos nem volt ott.

– Oliver – suttogta a nő elkínzottan és bizonytalanul felé lépett. – Ugye te nem hagysz magamra? – kérdezte remegve. A fiú összehúzta a szemöldökét, majd megvonta a vállát.

– Te tűntél el minden nyom nélkül – felelt végül, mire Shopie átszelte a kettejük közt lévő távolságot és Oliver nyakába borult.

– Annyira sajnálom! – suttogta zokogva. A fiú szorosan magához húzta és többször végigsimított a hátán a lánynak. Pár percig szótlanul, ölelkezve álltak, majd Oliver hátrált egy fél lépést.

– Ne csak sajnáld! – mondta, miközben megfogta a két vállát. – Gyere vissza hozzám. – Shopie rémülten nézett a fiú szemébe.

– Csak mondd meg hogyan. Könyörgöm Oliver, mondd meg hogy jutok vissza hozzád. Félek! Könyörgöm! – Oliver mély levegőt vett. Arcán a bőr halványodni kezdett. – Te is el fogsz tűnni! Ne, kérlek ne!

– Shopie, nem szabad a fe… – Hangja elbicsaklott, elnémult és lassan, fokozatosan eltűnt, pont, mint az anyja.

Megint magára maradt. Leguggolt, átkarolta a lábait és térdeire hajtva a fejét keservesen sírni kezdett. Teljesen biztos volt benne, hogy a pokolra került és ez a büntetése. Kellett számára egy fél óra, hogy kisírja magát és képes legyen folytatni. Lassan, bizonytalanul felemelkedett és lépett egyet a félelmetes fekete erdőben. Azonban a talpa nem ütközött bele a talajba, hanem zuhanni kezdett egy vérfagyasztó sikoly kíséretében. Azonban ez a zuhanás nem tartott sokáig, pár másodperc múlva már valami vakítóan fehéret látott maga alatt.

Itt a vég – gondolta, mikor felismerte az ismerős fehér homokos partot, ami felé egyre gyorsabb sebességgel közeledett. Ezt a becsapódást nem lehet túlélni. Szorosan behunyta a szemét és várta a halált. A halált? Biztos, hogy ez következik? Nos, ezt sosem tudhatta meg, ugyanis a becsapódás helyett egy fájdalmas, erős rántást érzett.

Amikor kinyitotta a szemét, az orrától pár centire a vakító fehér homokot látta. Megkönnyebbülten felsóhajtott és kinyújtotta a kezét. Ekkor a láthatatlan függelékek elengedték őt és a homokba esett.

– Sho drágám, mit bolondozol? – Idős, meleg hang szólította meg. Csakis egyetlen ember nevezte őt így a világon.

– Mama! – nyögte döbbenten, mikor a nőre nézett. Az idős nő bólintott és vigyorogva hátradőlt a napágyában. Arcát a „nap” felé fordította és elégedetten felsóhajtott. – Mama, te jó ég! Mama! – kiáltott fel levegő után kapkodva.

– Mesélj drágám, mesélj nekem. Miről maradtam le? – kérdezte kedélyesen. Shopie pár pillanatig döbbenten meredt nagymamájára, majd lemondóan csóválni kezdte a fejét.

– Biztosan megőrültem – sóhajtott fel mielőtt még mesélni kezdte volna az elmúlt pár évet, amit a nagyanyja már nem ért meg: Oliver, a viták, a betegsége, Loki, Asgard, Ame, az erdő és az elfek és a tó, ami megmenthette volna.

– Magadba bolondítottad azt a fiút! – kacagott fel jókedvűen az idős asszony.

– Nem, mama, megölettem… – legyintett. – Sőt, úgy tűnik, hogy magamat is megölettem. – Az öreg csak rázta a fejét és mosolygott.

– Ugyan már! Még nem tudhatod, hogy… – elhallgatott és egy pillanatra úgy nézett ki, mint aki félrenyelt egy falatot és levegőért kapkodott.

– Jól vagy?

– Persze, csak rosszat mondtam – rázta a fejét csüggedten a nő. – Nagyon sajnálom, Sho, de itt kell hagynom téged. Elszóltam magam és akkor most büntetésül nem maradhatok itt tovább. Drága, így képzelted el a halált? Akarj élni, Sho… – mosolyodott el még utoljára, mielőtt még lassan elhalványult volna az egész teste és csak az üres napozó ágy maradt meg.

Shopie csak ült a homokban, a lábát magához szorítva. Némán meredt a napágy felé, a könnyei megállíthatatlanul csorogtak végig az arcán, de egy hangot se szólt. A nagyanyjával való találkozás megrendítette és egyszerre megnyugtatta, hiszen órákig együtt voltak és beszélgettek, mint régen.

– Biztos vagyok benne, hogy Lucifer a bolondját járatja velem… – motyogta maga elé, miközben a víz felé fordult. – Mindhárman el akartak mondani nekem valamit… és mindhármuk eltűnt, mielőtt még elmondhatták volna. Talán az egyetlen kiutat ebből a pokolból. Vagy, csak… aah, nem tudom! – Lehunyta a szemét és mély levegőt vett, hogy erőt vegyen magán és a fokozatosan előtörő pánikon.

A gyomra gombostűfejnyire zsugorodott, a tokra elszorult és a fel–feltörő zokogó rohamok elszorították a levegő útját, vállai reszkettek. Percről percre közelebb került a kiakadáshoz.

– Ideje lenne már végre felkelned, midgardi! – Loki a komolyabbik hangját használta. Shopie kinyitotta a szemét és csak akkor fordult a herceg felé, amikor teljes biztos lehetett abban, hogy nem fogja elsírni magát Loki előtt. – Te sem gondoltad komolyan, hogy csak így, a két világ között járkálhatsz! – korholta.

– Maga most halott? – kérdezte végül a nő, figyelmen kívül hagyva a herceg szavait. Loki mellette magasodott. Zsebre vágott kézzel, a tenger felé meredve. Arcára most sem ült ki semmiféle érzelem.

– Halott… – Úgy tett, mintha először hallaná ezt a szót és próbálgatná.

– Feláldozta magát, miközben a tó felé evezett… – biccentett a nő. – Sajnálom. Annak ellenére, hogy mennyire utál…

– Nem tagadom, hogy van benned valami irritáló, az egész jelenlétedben. Azonban ennek ellenére, elfelejted, hogy én vállaltam el az erdőbe lépést veszélyét. Semmilyen befolyásod nem volt ebben. Nem a te hibád, ha… Mindegy. Örülnék, ha végre méltóztatnál dönteni. Shopie értetlenül bámult fel a hercegre.

– Nem értem miről beszél. Én nem…

– De érted! – vágott a szavába teljes meggyőződéssel Loki. Shopie elfordította a fejét, de addigra ismét megváltozott a táj.

Visszakerült a kötélre a fekete-fehér oldalakkal, egy aprócska változással: most már ismerős arcokkal bővültek ki az oldalak. A fehér oldalon megmaradt a tengerpart, fehér, szikrázó homokkal, ahol az édesanyját és nagyanyját látta egymásra borulva ülve, neki háttal. A másik oldalon Oliver ácsorgott az fenyves mélyén, egy fának dőlve. Loki pedig előtte állt, pár méterrel arrébb, türelmetlenül összefonva karjait.

– Dönts már! – mordult rá, s mielőtt még eltűnt volna, megmozgatta a kötelet, hogy Shopie imbolyogni kezdjen és elveszítse az egyensúlyát. Megbillent és pillanatok választották el a zuhanástól. Gyors döntést kellett hoznia: jobb vagy bal?

Balra billent, a nagyanyja felé, de végül, az utolsó pillanatban inkább átlendült a fenyegető fenyves felé. Azt hitte, hogy majd ott köt ki, Oliver mellett, de hatalmasat tévedett. Teljes sötétség ölelte körül, mint amit legelőször látott a kötélről. Olyan volt, mintha valami olyanban zuhant volna bele, ami a víznél sokkal sűrűbb lett volna, ezért még a mozgás is nehezebb volt benne és sokkal lassabb. A távolban mégis valami vakítóan fehér szakította szét ezt a sötétséget. Elindult arrafelé, nem volt mit tenni. A mozgás nehéz volt, lassú és fullasztó. Hosszú óráknak tűnt elérni a fényig.

Lassan alakzatok, formák bontakoztak ki a fehér vakító fényben. Hatalmas zöld valamik, sötét- és, világoskék, egy kevés barna, élénk sárga és piros. Egyre közelebb érve, rádöbbent, hogy a tavat látja felülről. Mintha az égből figyelné a világból. Lokit hamar megtalálta, eszméletlenül feküdt a fa hatalmas, göcsörtös gyökerei között. Aprócska indok már elkezdték átfonni a bokáját és csuklóját. Békésnek tűnt, azonban az arcán húzódó vércsík, a sebek elrontották az összképet. Elég nehézkesen vette a levegőt, de mégis egyenletes és kitartó légzés volt. Ezután a saját teste után kezdett kutatni, de nem találta meg, ami eléggé kétségbeejtette.

– Nem fogod megtalálni a testedet – szólalt meg egy okoskodó hang mögüle. – A kis hercegecske sem fog magához térni, amíg nem dől el, hogy mi lesz veled. – Shopia megfordult és egy végtelenül furcsa lényt pillantott meg. Legszívesebben felsikoltott volna, de annyira meglepődött, hogy elakadt a lélegzete. Egy félig szarvas, félig ember keverék állt előtte. Emberi testtel rendelkezett a lény, azonban az arca vonásai sokkal jobban hasonlítottak egy szarvasra, főleg az aganccsal a fején. Tompa, szürkés fény ölelte körül, tartásából, lépéseiből kecsesség és méltóság áradt. Az arcán a szőr folyamatosan mozgott a levegőben, mintha vízi áramlat mozgatná – ami még bizarrabbá tette a lényt. Shopie visszatartott lélegzettel nézett a lényre.

– Köszöntelek – susogta, hangja mégis erőteljesen csengett. – Shopia Shadow, aki megtöri a jeget, miért kellene megkímélnem az életedet?

– Nem tudom, talán mert minden ember érdemes az életre… Eljöttem idáig, küzdöttem azért, hogy életben maradhassak. Ha ennyi nem elég, akkor nem tudom. Különben is… mintha említetted volna, hogy lenne még mit csinálnom – rántott egyet lezseren a vállán. A tünékeny lény arcán düh suhant át.

– A felvágott nyelved akár a rengeteg bajba taszíthat. Ezt jó ha megjegyzed – mondta a lény, miközben tekintete Lokira esett, aki még mindig mozdulatlanul feküdt.

– Ennél nagyobb bajba már nem nagyon kerülhetek – felelte Shopie. – A herceg gyűlöl.

– Mégis elhozott ide.

– Jobban gyűlöli az Asgardi láncait, mint engem.

– Ne szájalj, halandó! – sziszegett rá.

– Ki maga? – terelte el a témát a nő végül.

– Én vigyázok a tóra. Én vigyázok itt mindenre és gyógyítom meg az erre tévedőket, a fával harmóniában élve.

– A fa?

– Igen – bólintott tudálékosan a lény. Elein vagyok, a Lir-tó őrzője. Ott van Eret, ő a fa őrzője. – Shopie tekintete követte a lény karját és egy hasonló lényt pillantott meg Loki közelében.

– Testvérek? – kérdezte hirtelen Shopie, mire Elein bólintott.

– De foglalkozzunk fontosabb dolgokkal. Shopia Shadow, szívből remélem, hogy soha többet nem találkozunk! Ez alkalommal úgy ítéltem meg, hogy megérdemelsz egy újabb esélyt a tótól és a fától. – Shopiának ideje sem volt reagálni, mintha valami szivattyú szippantotta volna be őt.

Úgy tért magához, mint akit vízbe akartak volna fojtani, csak túl kevés ideig tartották a víz alatt. Megrándult a teste, majd felült és köhécselve levegő után kapkodott. Értetlenül bámult rá a vajszínű falra, majd lenézett: puha paplan, meleg, tiszta ruha.

Nem, ez nem lehetett Asgard. Asgard falaiból árad a melegség, de ezek a falak ridegek és fájdalmasak.

– Loki – eszmélt fel riadtan és rémülten az ágy széléhez kúszott. Gyors és meggondolatlan mozdulattal felpattant és szédelegve az ajtó felé indult meg. Szédülve megtámaszkodott az ajtó melletti falon, miközben szuszogva kapkodott levegő után.

A levegő csak nehézkesen jutott el a tüdejéig, ezért kénytelen volt leülni a földre, mivel szédelgés fogta el. Az ajtó mellett kuporogva várta ki, míg légzése egyenletessé nem vált. Végül mély lélegzetet véve ellökte magát a faltól, s felkelt. Megkapaszkodott az ajtókeretben. Kissé remegő kézzel, félve nyomta le a kilincset. Az ajtó lassan kitárult és Shopie visszafojtott lélegzettel, s remegő lábakkal indult meg a kőfolyosón. Pont úgy érezte magát, mint amikor legelőször ébredt fel Asgardon.

A páni félelem pillanatokon belül eluralkodott felette: ismeretlen hely és Loki sehol, az utolsó emléke pedig az elf íjak hussanása volt. Mély lélegzetet véve indult a fényesebb irányba. Még csak mélyebb levegőt sem mert venni, egyetlen célja csendesen megtalálni Lokit.

– Asgardi! – Olyan volt a hang, mint a csendet szétszakító mennydörgés. Bársonyos mély, férfihang, azonban még egy kicsit sem volt ismerős. – Mit keresel itt? – Shopie megugrott ijedtében, de nem mert még csak megfordulni sem. – Asgardi, kérdeztem valamit! – kiáltott rá még egyszer. Az erőteljes hang sajnos közelebbről jött.

Lába remegni kezdett, ujjai már rég reszkettek. Szíve szélesebben kalimpált, s Shopie attól félt, hogy menten kiugrik a helyéről. Az idegen a midgardi nő vállára tette kezét és erőszakosan maga felé fordította. Shopie érezte nyomok maradnak majd ezután a bőrén.

– Válaszolj a kérdésemre! Mit keresel te itt? Ki engedte meg, hogy itt kószálj!

– Én… én… – kezdett zavartan dadogni. Nem találta a szavakat.

– A türelmem a végéhez közeledik – dörrent rá ismét.

– A társamat keresem.

– A társad? – húzta fel gúnyosan az orrát. – Az a hercegnek nevezett féreg?

– Loki! – kotyogott közbe azonnal a nő. – Ha féltékeny esetleg, amiért ő egy perc alatt többet ért el, mint te valaha egész életedben…

– Féltékeny egy ilyen…? – kérdezte maró gúnnyal a hangjában az elf. Shopiát elkapta a pulykaméreg.

– Uriah! – szólt sziszegve valaki Shopie háta mögül. Shopie megkönnyebbülten felsóhajtott, ezt a hangot szerencsére már ismerte.

– Úgy hiszem másutt van dolgod. Eredj innét! – szólt rá erélyesen az érkező nő.

Uriah sértetten felhúzta az orrát, majd eleresztette a vállát, s olyan hévvel haladt el mellette, hogy kis híján feldöntötte őt.

– Nézd el neki – folytatta a nő, miközben Shopie boldogan vigyorogva perdült meg. – A szülei meghaltak, amikor Asgard földjére léptek. Azóta megveti az onnan érkezőket – magyarázta komoran.

– Akkor nem mondom meg neki, hogy nem vagyok asgardi – forgatta a szememet.

– Ne aggódj, Uriah ha teheti, el fog kerülni – válaszolt, miközben meleg, csokoládébarna szemei barátságosan csillogtak.

– Nem tudod merre van Loki? – kérdezte Eloise-t. A lány pár pillanatig habozott.

– A szobájában kell várnia! – csattant egy szigorú hang Eloise mögül. – Majd odaküldjük hozzád. Eloise, kísérd vissza a szobájába.

– Igen, Shammon. Máris. – Eliose enyhén kihúzta magát és feszesen bólintott. – Gyere, menjünk! Ismered az utat, nem? – Shopie riadtan megindult. Eloise szorosan mellé szegődött és rászorította a karjára a fonta az ujjait.

– Ugye nem halt meg? – kérdezte halkan suttogva a lány. Eloise halkan suttogva biccentett.

– Ne aggódj – suttogta. – Először érjünk vissza. – Halkan suttogva mondta. Gyorsan, hangtalanul kinyitotta Shopie szobájának az ajtaját és szinte betuszkolta az ajtón.

– Shammon elég szigorúan kezeli az ilyen külső embereket – mondta halkan, miközben levetette magát az ágy sarkára.

– Elég szigorúnak tűnt.

– És, hogy vagy? – kérdezte Eloise, miközben az egyik hajtincsét kezdte csavargatni.

– Nem érzek semmi rosszat. Az jót jelent nem?

– Jót. Ezt kell érezned! Hallottam, hogy mi történt. A te Lokid, elég állhatatos. A többi harcos szerint, úgy csónakáztatok át a tavon, mint akit nincs olyan erő, ami visszatartson. Loki hat nyíllal a hátában szemrebbenés nélkül kirángatott a csónakból. Elfnyílakkal a hátában!

Ebben a pillanatban kopogtatás zavarta meg a két lányt: majd a kilincs nyikorogva lenyomódott és az ajtó szinte lehetetlenül lassan nyílt ki. Shammon volt az. Shopie lelkes pillantásai lelohadtak és csalódottan elfordult.

– Tán nem az én érkezésemre számított? – kommentálta Shopie látványos elkedvtelenedését.

– Őszintén szólva, bárki másra csak magára nem! – vonta meg a vállát Shopie.

– Rám várt, ha jól sejtem! – Loki kihajolt a gyönyörű nő mögül. Shammon biccentett és ellépett Loki elöl. Shopie, mit sem törődve az eddig történtekkel: felpattant és a férfi nyakába vetette magát. Loki sokáig nem csinált semmit, s reakciót sem mutatott. Végül lassan átkarolta a nő derekát és kissé megszorította.

– Ezek szerint jól vagy – jegyezte meg, miközben eleresztette Shopie-t. A nő elmosolyodott, majd vidáman megvonta a vállát.

– Nem érzek semmit! És maga… maga, hogy van?

– Jól – biccentett visszafogottan. Shammon némán intett Eloise-nak. A nő felpattant és csendesen távoztak.

Shopie leült az ideiglenes ágyára és kíváncsi tekintettel meredt Lokira.

– Mi történt a fánál? –kérdezte, miközben magához ölelte az egyik párnáját. – Én személy szerint nem emlékszem semmire sem – vallotta be Shopie. Loki hosszan sóhajtott és az ajtónak dőlt.

– Rengeteg dologra én sem emlékszem. A legutolsó dolog, amire emlékszem, hogy egy mérgezett nyíl a hátamba fúródik, illetve, hogy kikötöttünk a szigetnél. Semmi több – mondta kellemetlen hangon. Arcán látszódott, hogy egyáltalán nem kellemes emléket idéz fel és még meg is viseli.

– Az utolsó amire emlékszem, hogy kikötünk… hogy kiesik a csónakból. Előtte meg, hogy leesek az ágyról és nem jutok több levegőhöz. Még most is ráz a hideg a gondolattól… – mondta, miközben megborzongott.

Loki arcán fanyar mosoly futott át.

– Mikor indulunk vissza? – terelte el a témát Shopie. Az alsó ajkát beharapva nézett a férfira.

– Mikor szeretnél indulni? – kérdezett vissza.

Mondjuk tegnap előtt! – vágta rá heves lelkesedéssel. Gyorsan felpattant és izgatottságtól csillogó szemekkel nézett a férfira. A herceg homlokát ráncolva, szemöldökét felvonva nézett a nőre.

– Mikor lettél kilenc éves? – gúnyolódott cinkos mosollyal az arcán.

– Nem lettem az! – ellenkezett azonnal. – Csak minél hamarabb el akarok tűnni ebből az erődből! – mondta kissé halkabban, mintha attól tartana, hogy lehallgatják őket. – Soha többet nem akarok idejönni. Életem legborzalmasabb élményét kötöm ide… szóval minél hamarabb el kell tűnnünk innen! – suttogta lelkesen, miközben körbenézett a cuccai után kutatva.

– Jól van akkor, menjünk haza! – Loki kinyitotta az ajtót és elindult.

– Bár tényleg így lenne! – motyogta a nő, miközben Loki nyomába eredt, aki már a folyosón járt.

– Maga szerint lehetséges, hogy én is hazajuthatok? – vetette fel reménykedve Shopie, miközben lopva Loki felé pillantott.

– Erősen kétlem, mondhatnám, hogy nem, de nem akarlak letörni – mondta szárazon. Shopie fintorogva forgatta meg a tekintetét.

Néma csendben követte a herceget. Nem tetszett neki a válasz.

– Biztos el fognak ereszteni minket? – kérdezte halkan suttogva. A herceg nem torpant meg, csak tovahaladt.

– Haza fognak ereszteni, a szavukat adták! – felelte szárazon.

Shopie grimaszolva bólintott, mogorván pillantott körbe: piszkosfehér mészfalak, s rideg, durva kőfalak, néhol borostyán nőtte körül a falakat. A nő orrát húzva nézte az épület belsejét. Hatalmas ellenszenvet érzett minden iránt, amit csak megpillantott.

Minden bizonnyal azért, mert tudta, hogy az elfek otthona, akik majdnem megölték mindkettőjüket.

– Minél hamarabb elmegyünk, annál jobb – morogta az orra alatt.

– Miért mondod ezt? Itt minden olyan békés és szép – gúnyolódott Loki, mire Shopie csak a szemét forgatva felsóhajtott.

– Túlságosan hallani az erős gúnyt! – figyelmeztette a férfit.

Egy terem ajtaja előtt megálltak egy pillanatra. Shopie megfeszült, ahogy látta, hogy Loki pár pillanat alatt rendezte a gondolatait. Majd kérdés nélkül lenyomta a kilincset és beléptek.

– Asgardi örökös és A nő! – szólalt meg egy férfi. Az egyetlen, aki a teremben ült, a trónon. Loki óvatosan fejet hajtott, azonban Shopie tekintetét nem kerülte el, ahogy állkapcsa megfeszült közben.

– Azért zavartam meg a szoros napirendedet, mert szeretném tudni, hogy mikor engedsz végre minket utunkra, Thranduil. – Loki hangja selymesen és barátságosan csengett, egy cseppnyi alázattal a hangjában.

– A probléma csak az – itt leheletnyi szünetet tartott és tekintetét végigfuttatta Shopián –, hogy nem döntöttem el, hogy mi legyen a sorsotok. – A szavakat bosszantóan lassan ejtette ki, mintha életében először beszélne, s saját szavait ízlelgetné. Fejét oldalra biccentette, s Shopiára függesztette a tekintetét. – Nem döntöttem el még, hogy élhettek-e. Ki tudja, lehet tönkretettétek a fát, és ezért többé nem segít rajtunk. Ezért hatalmas árat kellene fizetnetek. – A hangja olyan volt, mint a méz: ragacsos és émelyítő. Shopiának felállt a szőr a karján és libabőrös lett. Az elf mintha észrevette volna ezt, pedig ilyen távolságból ezt nem láthatta, tekintetét a karjára függesztette egy pillanatra.

– Sosem állt szándékunkban ilyet tenni – válaszolt kimérten.

– Ó, hát ezt rögtön gondoltam – kacagott fel vérfagyasztóan az uralkodó. – Ifjú herceg, nekem sem áll szándékomban kegyetlenkedni. Azonban attól még, hogy nem állt szándékotokban, még megtehettétek! Azonban, ha miattatok elvesztenénk egy ilyen felbecsülhetetlen értékű ajándékot, attól félek, az erdő és ezzel együtt véve az otthonunk, ellenünk fordulna. Ez esetben pedig… kénytelen lennék megöletni titeket. – A szeme gonoszan csillant, amitől Shopie úgy érezte inkább Loki mögé bújt volna. Az uralkodó tekintete ismét a lányra villant.

– Thranduil, csak ismételni tudom magam! Semmi, de semmi kárt nem okoztunk a fában! Nem tettünk semmit sem, ami miatt ez ellenetek fordulna az erdő. – A herceg hangjából eltűnt az alázat, s helyét az ellenszenv vette át.

– Loki – szólalt meg mézédes mosollyal. – Csak nem elvesztetted a hírhedt türelmedet? – Úgy beszélt, mintha valami csínyen kapta volna rajta.

– Tehát, mikor engedsz minket el? – szólalt meg Shopia. Az elf király ismét a nőre függesztette a tekintetét. Ajkain furcsa mosoly jelent meg.

– Csak nem meg merészeltél szólalni? – nézett rá undorodva. – Bátorságra vall – húzta fel az orrát. – Csak az a baj, hogy a bátorság általában ostobasággal társul – morogta ellenségesen és ijesztően meresztette rá a szemét.

– Őt hagyd békén! – vágott közbe Loki, miközben Shopie elé lépett. – Nemes beszél a nemessel, az ő szavát ne vedd figyelembe – jelentette ki határozottan.

Thranduil szeme megrezzent, s idegesen szívta be a levegőt. Kissé úgy festett, mint akinek elvették a kedvenc játékát.

– Hét nap – szólalt meg drámai sóhaj kíséretében. – Szabadok lesztek, mint a madarak. Ha addig nem történik semmi sem az erdőben. – Sértetten elhúzta a száját és megint ráemelte a tekintetét Shopie-ra. – Addig is érezzétek jól magatokat – szisszent fel.

Loki és Shopie fejet hajtottak, s Loki erősen megragadta Shopie karját és kiterelte a szobából.

– Kissé… – kezdte bizonytalan hangon.

– Ne mondj semmit. Tudom, hogy mire gondolsz! Van, aki így reagál az örökös uralkodásra – mondta Loki, miközben hatalmas léptekkel távolodtak a trónteremtől.

– Mióta tart az uralkodása?

– Senki sem tudja…

– És mégis meddig fog tartani?

– Amíg valaki meg nem öli… hiszen az elfek örök életűek! Olyan hamar begyógyulnak rajtuk a sebek, mintha ott se lettek volna. Ritka nehéz elbánni velük. Ezért előnyös, ha épp ők a szövetségeseink – mondta, majd nyitotta a nő szobájának ajtaját. Előre engedte a nőt, majd belépett és becsukta maga mögött.

– Hét nap. Addig van időd kipihenni magad! Azután nagyjából kétnapi séta és aztán hazaértünk. Ott pedig elkezdődnek a tanulmányaid.

– Ellenkezek! – morogta a nő. – Nem akarok itt maradni. Haza akarok menni! Több, mint két hónapja nem láttak a szüleim. Haza kell mennem és tudniuk kell, hogy meggyógyultam. Tudniuk kell róla!

– Látom nem érted! – rázta a fejét komoran Loki. – Neked nem a Midgard az otthonod, nem lehet az! Valahogy asgardi vér kerülhetett a véredbe, amitől ilyen lettél! Ez az egyetlen racionális válasz! Ki kell derítenem, hogy ki által… hogy mire vagy képes…

– Az anyám nem tudott ilyen dolgokat. Az apám pedig még a bűvészeket is utálta. Szerintem…

– Nem alakul ki mindenkinél. Mármint általában nem mutatkozik meg az asgardi vér. Lehet már több generáció óta kering a véretekben.

– És nem tűnik el egy idő után?

– Hát sajnos nem. Az asgardi vér sokkal dominánsabb. Mindig.

– És ezt honnan veszi olyan biztosra? – emelte fel a fejét érdeklődve.

– Vannak feljegyzések a könyvtárban, mi szerint eleink a Midgardról hozták fel az embereket ide, hogy velük éljék le az életüket. Régebben az asgardi lakosság fele a Midgardról való volt. Ráadásul rengetegen voltak képesek arra, amire most te, én és Friga – magyarázta Loki, miközben helyet foglalt egy széken.

– Tehát nem mehetek haza – összegezte Shopia. Alig bírta elhinni a saját szavait. Nem hitte, hogy korábban volt bárki is, aki Asgardon élt.

– Természetesen nem. Nem vagy a midargiak közé való. Neked már Asgard az otthonod – mondta könyörtelenül, miközben kipillantott az ablakon, nem nézett a nőre.

Shopia leforrázva ült az ágya szélén, görcsösen kapaszkodott az ágy végi díszítésbe. A szemét marták a könnyek. Hiszen eddig csak az tartotta benne a lelket, hogy ezután szabadon távozhat Asgardról és elfelejtheti ezt az egészet. Arra számított, hogy szemet hunyhat efelett és végre maga mögött hagyhatja az asgardi sötét herceget. Azt tervezte, hogy valahogy elsimítja a dolgokat otthon és tovább éli az eddigi békés életét. Szakít a barátjával és az iskola után átveszi a bárt.

– Azt hiszem, hogy most jobb lenne, ha magamra hagyna. Nem akarok tovább beszélgetni – mondta lassan kiejtve a szavakat, hogy a hangja minden egyes szónál nyugodtnak tűnjön.

– Holnap jövök – bólintott Loki és csendesen távozott. Az ajtót becsapta maga mögött, mire Shopie megrezzent és hosszan bámulta az ajtót. „Nem vagy a midgardiak közé való” folyamatosan ez visszhangzott a fejében.

Azt gondolta, ha egyből nem is juthat haza, miután megtanulta kezelni az erejét, majd hazaeresztik. De nem. Nem való az emberek közé. Veszélyt is jelent rájuk? Hiszen, eddig senkit sem bántott, senkinek sem esett bántódása.

– Miss Shadow – kopogtatás zökkentette ki az elméje legmélyebb bugyraiból. Megrázta magát és megdörzsölte az arcát.

– Igen – kiáltotta. Az ajtó lassan kinyílt és Eloise lépett be rajta. Shopie mosolyt erőltetett arcára és intett az ágya felé. – Foglalj helyet. Ugye nem kevertelek bajba?

– Nem, dehogy! – legyintett könnyeden a nő. – Hallom találkoztál az uralkodónkkal. – Shopie még a gondolatra is megborzongott.

– Ó, igen – megforgatta a szemét. – Csodálatos teremtés – mondta gúnyosan. – Halálra rémített.

– Csak a sajátjait védi, ez a dolga – mondta békítően. – Különben is, egy szavam se lehet rá, hiszen simán elhitte a silány kis mesémet a szökésetekről.

– Mit mondtál neki?

– Nem sokat. Sikerült megszöknötök, ezért amikor ezt észrevettem, üldözni kezdtelek titeket. Loki észrevett és egy fallal állított meg, így nem tudtalak titeket követni. Szóval mesélj! Milyen volt a gyógyulásod? – Shopie megvonta a vállát.

– Ő… hát nem…

– Te sem igazán emlékszel rá?

– Semmire sem. Dereng valami furcsa kép: egy nagyon fakó, fehér világ és egy sötét, lidérces rész… ott volt Loki is, meg anya is… Találkoztam ott valami furcsa lénnyel. Talán egy testvérpárral, de nem emlékszem… – Eloise tág, fürkésző szemmel hallgatta.

– Érdekes – bólogatott. – Egyszer engem is meggyógyított a fa. Velem is ugyanez történt. Napról napra kevesebb emlékem maradt meg a gyógyulásomról. Ma már csak arra emlékszem, hogy felébredek a fa vaskos gyökerei között.

– Furcsa.

– Loki hogy van? – terelte el a témát.

– Ó, csodásan! – horkantott fel Shopie. – Mintha mi sem történt volna, úgy tűnik neki nem számít pár mérgezett nyíl. – Eloise felnevetett.

– Miből gondolod?

– Ma közölte velem, hogy most már Asgardhoz tartozom. Nem mehetek haza, nem vagyok a Földre való. De nekem hiányzik a családom. Tudniuk kell, hogy életben vagyok, tudniuk kell, hogy mi van velem. Loki nem szabhatja meg nekem, hogy hol kell lennem. Hiányzik a régi életem.

– Elhiszem. Egyszer Thranduil elküldött engem, a keleti határainkat megtámadták, ezért egy csapatot küldtek oda, hogy rendet tegyünk. Három évet kellett távol lennem a családomtól.

– Három évig háborúztál? – Néma bólintás volt a válasz.

– Valami furcsa gonosz erővel felruházott erő volt – fintorgott Eloise. – Na de beszéljünk ennél érdekesebb dolgokról. És amúgy mi a helyzet Lokival? – Eloise egy kacér kacsintást tett hozzá a kérdéshez, amibe Shopie belepirult.

– Nem tudom miről beszélsz.

– Olyan átlátszóan hazudsz. Ez nagyon édes.

– Nem hazudok! Nincs semmi.

– Miért tagadod? – kérdeztem halkan.

– Mert nem igaz! – kiáltotta végtelenül zavartan. Eloise csettintett egyet és elégedetten vigyorgott.

– Nem is mondtam, hogy mit tagadsz. De te egyből ellene beszélsz. Szóval, mégis csak van valami, ez már biztos!

– Komolyan, szállj le a földre! Elütünk egymástól. A szó szoros értelmében más–más világban élünk.

– Jaj, ugyan már. Loki olyan egyértelműen nyomós indok nélkül akar itt tartani. Különben is, csak úgy nem hozott volna el ide, hogy meggyógyulj. Ez egy hercegnek nem megengedhető, hogy csak úgy… Hogy mondjam, anélkül, hogy megbántsalak…nem lennél olyan fontos egy hercegnek, hogy csak úgy elkísérjen. Hidd el, kedvel téged…

– Jól van, szerintem ne beszéljünk erről.