Éjfél

mirechyn

Félbeszakított pillanat

2018. augusztus 13.

Aznap este nem sokat aludt. Nem tudta pontosan megmagyarázni, hogy miért, de ha tippelnie kellett volna, az érzés kísértette, amit a medence alján érzett. Nem akart meghalni, ezt biztosan tudta, viszont arra nem talált magyarázatot, hogy akkor miért akart szándékosan lezuhanni.

Anyja esti vitázása sem sokat lendített közérzetén. Az iskola uszodája után a kávézóba vette az irányt, ahogyan azt Jane-nek ígérte, és édesanyja nem nagyon díjazta, hogy tovább elmaradt, ahelyett, hogy tanult volna a másnapi órákra. Úgy érezte, hogy az anyja örökké elégedetlen mindennel, és feltett szándéka, hogy belőle és húgából is ugyanilyen felnőttet faragjon. Húgánál már most nagyobb sikert ért el, mint nála valaha is fog. Testvére annyira félt a konfliktusoktól, hogy már most másból sem állt az élete, hogy minden területen igyekezzen a maximumon teljesíteni. A száz százalék már nem volt elég, és a száztíz is lassan kevésnek bizonyult, pedig még csak most lett elsős gimnazista.

Kaitlyn harmadikos volt, és egyre jobban érezte, hogy neki ebből az egészből kezd elege lenni.

Oldalra fordult az ágyban, és az utcáról beúszó vékonyka fénynyalábban fürdőző érmeit kezdte bámulni. Mozdulatlanul lógtak le az egyik fűtőcsőről, és komoran meredtek a szoba sötétben maradt része felé. Hiába, már a kézilabda sem okozott neki örömet, mint régen, és az érmek mintha most szemrehányóan mustrálták volna emiatt. Bosszankodva vágta közéjük kispárnáját, mire halk kacagásnak tűnő csilingelés támadt, ahogy az apró kis fém fejek egymásnak koccantak.

A hangulata reggelre mit sem változott. A szülei már régen elindultak munkába, a húga pedig a saját barátaival az iskolába, így a teljesen nesztelen ház nyugalmát élvezte egészen az indulás pillanatáig. Szeretett egyedül lenni. Olyankor tisztábban tudott gondolkodni sok mindenről. A felhajtó és az utca között mintha egy láthatatlan hangszigetelő fal lett volna, mert úgy érezte, hogy amint lelép a saját betonjárdájukról, hirtelen minden autó ezen az aprócska utcán akar keresztülmenni, ahogy minden madár a körül lévő fákon szeretné elmondani társainak az aznapi híreket, egymást túlharsogva. Fájt a feje, és semmi kedve nem volt egy újabb unalmas iskolai naphoz. Zavarta a belvárosban hömpölygő tömeg, és a buszon zsúfolódó emberek sokasága is. Szinte megváltásként élte meg, mikor leszállhatott az iskolától egy sarokra lévő megállóban. Nem szerette az iskolabuszt. Egyetlen barátja sem járt azzal, és nem akarta kívülállónak érezni magát a sok ismerős arc között. A városi tömegközlekedéssel beleolvadhatott a tömegbe, megfigyelhetett idegeneket. Ugyan, azzal a járattal sem utazott egyetlen barátja sem, de mégsem érezte magát kirekesztettnek, mert itt jobbára mindenki idegen volt a másiknak.

A megálló és az iskola között három perc sem volt a séta. Jobbára itt futott össze mindig Jane-nel, vagy Kate-tel, de ha nem, bevárták egymást a bejáratnál. Most egyikük sem volt a bejáratnál, és Kaitlynnek valamiért nem volt kedve az egyre hűvösödő szellőben ácsorogva bevárni barátnőit. Egyenesen bement az épületbe, és meg sem állt a második emeleti szekrényéig. A lépcsőkön járva még küldött üzenetet nekik, hogy ne várjanak rá kint, de mire felért a folyosóra, látta, hogy teljesen feleslegesen tette, mert a két lány már ott beszélgetett a szekrények előtt.

– Látom, várhattam volna kinn – jegyezte meg Kaitlyn félig viccesen, félig pedig gúnyosan, mikor beérte őket. Kate és Jane két oldalra léptek, hogy a lány hozzáférhessen saját szekrényéhez.

– Ha rád vártunk volna, lekéstük volna az első órát – jegyezte meg Jane, miközben loknikba sütött haját jobb válla felett hátradobta. Kaitlyn kivette a táskájából az első órához szükséges könyveket. A könyveket mellkasához szorította, míg táskáját igyekezett beszuszakolni a szűk helyre, majd mikor a manőver sikerült, visszafordult a lányok felé.

– Majdnem elkéstél. Már azt hittük, hogy nem is jössz ma – kapcsolódott be Kate is. Szőke rövid haját épphogy össze tudta fogni a tarkójánál. Mikor nem volt neki összefogva, akaratlanul is a tincsek végét babrálta beszélgetés közben. Tudat alatt most is elkezdte a mozdulatot, de mikor rájött, hogy hátrakötötte, ujjai ernyedten estek saját vállára.

Kaitlyn előhúzta pulóvere zsebéből a mobilját, hogy megnézze mennyi az idő, és kissé megdöbbent saját magán, mikor a számok igazolni látszottak a lányok állítását. Mély lélegzetet vett, mert semmi jót nem vetített előre a mai napra, hogy ennyire megcsúszott a reggellel.

– Későn keltem – jegyezte meg bocsánatkérésképpen – nem mintha a másik kettőnek szüksége lett volna rá –, majd a bezárt szekrényajtónak dőlt, és a folyosón elsuhanó embereket kezdte bámulni. A legtöbbjüket nem ismerte, de abban a pillanatban, hogy meglátta Markot a folyosón közeledni, rájött, hogy azért nem ismerte fel tegnap, mert nem figyelt rá soha. Elvégre az ember nem ismer meg mindenkit, akivel legalább egyszer szembe kerül élete során. Most viszont egész egyszerűen kiemelkedett a tömegből, és az az ismeretlen érzés megint összerántotta a gyomrát. Zavartan igazította meg ujjai között a könyveket. Nem akarta bámulni, és igazán azt sem akarta, hogy a fiú észrevegye, de Mark akkor már kiszúrta őt a barátnői körében, és mikor barátaival elhaladtak mellettük, rámosolygott és ráköszönt Kaitlynre. A lány csak pár másodperces késéssel tudta csak viszonozni, mert annyira szokatlan volt számára az egész helyzet.

– Ez meg ki volt? – kérdezte Jane azonnal, unottan nézve Mark után. A korábban elkezdett történetét, aminek a felére Kaitlyn nem is figyelt, azonnal szétrobbantotta a fiú váratlan köszönése.

– Nem tudom – felelte Kaitlyn őszintén. Barátnői feltűnően bámultak a fiú után, így ő inkább a szekrénye felé fordult újra, hogy úgy tegyen, mint aki elfelejtett kivenni belőle valamit. – Tegnap futottam vele össze a sportcsarnokban.

Jane még mindig a fiúkat bámulta, akik megálltak a folyosó végén az egyik tanterem előtt, és látszólag jókedvűen viccelődtek valamin.

– Olyan, mintha már láttam volna.

– Ennek elég nagy az esélye, tekintve, hogy ide jár – felelte Kaitlyn.

– Én tudom, hogy ki ő – szólt közbe Kate, amivel sikerült újra magukra vonnia Jane figyelmét is. – Mark Delane. – Kate folytatást várt, Kaitlyn meg úgy tett, mint akit egyáltalán nem érdekel a téma. – Peter egyik barátja. Egyszer találkoztam már vele Peternél.

Peter volt az egyetlen fiú, akivel Kaitlyn, Jane és Kate szorosabb barátságot ápolt. A fiú mindenkivel kedves, és jó fej volt, de a sok barát ellenére, nagyon kevesen ismerték őt igazán. A három lány már gyerekkora óta ismerte a fiút, de Kate mindig is sokkal közelebb állt Peterhez, mint bármelyikük.

– Peter haverjait lassan már lehetetlen lesz számon tartani – nyögte Jane kissé keserűen, miközben visszatűrt egy elszabadult hajtincset a füle mögé. Éles nyelvével, és hihetetlenül őszinte megnyilvánulásaival inkább unszimpátiát váltott ki az emberekből, és ez mostanában kezdte egyre jobban zavarni.

– Azt hiszem, van közös órájuk is, de erre már nem tenném a nyakam – tette hozzá Kate, Jane korábbi kijelentését figyelmen kívül hagyva. – De meg is kérdezhetjük Petert. – Kate már azon volt, hogy odaint a fiúnak, aki a csoport többi fiú tagjával szintén ugyanarra az órára várt, amire ők, de Kaitlyn váratlanul visszafordult feléjük, és közbevágott.

– Ja, kérdezzük csak meg, és majd azt hiszi, hogy koslatunk az egyik haverja után – jegyezte meg feltűnően indulatosan. Kate leeresztette karját teste mellé, majd egyik szemöldökét mindentudóan fentebb vonta.

– Peternek az sem tűnne fel, ha most odamennék hozzá, és rámásznék – felelte Kate, és egyszerűen nem tudta eltűntetni a hangjába vegyülő hangyányi kis csalódottságot.

– Mindegy – rázta le az egész témát magáról Kaitlyn, miközben bezárta szekrénye ajtaját. – Engem most jobban izgat a matek dolgozat. Anyám kinyír, ha megint közepesen teljesítek – sziszegte jobban inkább magának, mintsem barátnőinek. Jane csak egy sajnálkozó tekintetet küldött felé. Kaitlyn nem volt a legjobb tanuló a csoportban, de rossznak sem mondhatta magát. Elég erős esélyekkel indult a továbbtanulás kegyetlen versenyében, éppen ezért sosem értette az anyja viselkedését e tekintetben.

– A húgoddal is így viselkedik? – kérdezte Kate. A folyosón már felsejlett a tanár alakja, így kissé közelebb húzódtak a terem ajtajához.

– Nem, mert Rachel mindent kimaxol. Túlzásba viszi…

– Nem vagyok benne biztos, hogy ennek jó vége lesz – közölte Kate aggodalmasan. Nem egyszer találkozott már a másik húgával. A saját baráti körén kívül, nem nagyon szeret másokkal kommunikálni, és nincs is különösebben szoros kapcsolatban a tesójával, amit ő egyáltalán nem tudott megérteni. Mindig úgy képzelte, ha neki lenne testvére, akkor nagyon szoros kapcsolatban lennének.

– Én sem – felelte Kaitlyn szomorkásan, pont mikor a tanár beérte kis csoportjukat, véglegesen véget vetve a szünetnek. Én sem – hallotta saját gondolataiban egyfajta visszhangként, majd megindultak a tanár után a terembe.

Az egész nap olyan lassan és unalmas vánszorgott, hogy Kaitlyn többször is azon kapta magát, hogy képtelen koncentrálni. Sem az órán, sem a barátai körében. Egyre sűrűbben kalandozott el gondolatban a tegnap délutánhoz, hogy újra és újra átélje a zuhanást, és az azt követő találkozást Markkal. Volt valami furcsa a fiúban, de egyelőre nem tudta volna megmondani, hogy mi az. Abban sem volt biztos, hogy ez a valami valóban létezik, és nem csak ő találja ki. Mostanában egyre többször kapta magát azon, hogy megkérdőjelezi saját magát és a környezetét. Nem tudta, hogy mihez kezdjen magával. Az érdeklődése lankadt minden iránt, és egyre gyakrabban szeretett volna egyedül lenni. Bűntudata volt, mert alig várta, hogy leszakadjon barátnőitől, és a fejhallgatóját a füleire helyezve megindulhasson a buszmegálló felé.

A buszon nem volt olyan tömeg, mint amilyenre számított, de tisztában volt vele, hogy még így is szerencséje van, hogy talált ülőhelyet az ablak mellett úgy, hogy a mellette lévő is szabad volt. Nem izgatták az idegenek, de mai nap valahogy irritálta minden. Haza akart menni megnézni egy jó filmet. Lehetőleg valami régebbit most.

Olyannyira elmerült az üvegen túli világban és a fejhallgatóból szóló zenében, hogy azzal sem törődött, hogy valaki leül a mellette lévő üres helyre. Jó pár pillanat eltelhetett, mire a jövevény megelégelte, hogy semmibe van véve, és Kaitlyn fejhallgatója felé nyúlt. A lány ezt már azelőtt észrevette, hogy az ujjak elérték volna a műanyagot. Ijedten oldalra fordult és arca a másik kezének ütközött.

– Jesszusom! A frászt hoztad rám – bukott ki belőle akaratlanul, mikor felismerte Markot. Fejéről azonnal nyakára csúsztatta a fejhallgatót, aztán rögtön el is pirult, mert hirtelen túl közvetlennek ítélte a mondottakat. A fiú felnevetett.

– Mit hallgatsz? – kérdezte, és másik kezét is felemelve átnyúlt Kaitlyn vállai felett, hogy leemelje a nyakából a metálszürke szerkezetet.

– Nem a te stílusod – vágta rá a lány azonnal. Mark a fejére emelte a fülhallgatót. Kaitlyn automatikusan megnyomta a telefonját, amire a zene elhallgatott, mielőtt még a fiú befejezte volna a mozdulatot.

– El tudom dönteni saját magam is – mosolygott a fiú. Ajkai szegletén apró kis gödröcskék jelentek meg. Vidáman összeszűkült szemekkel bámult vissza Kaitlynre, aki csak egy nagy sóhaj keretében megadóan megnyomta az indítás gombot.

Mark maga elé bámult. A mosolya enyhült, ahogy az ütemekre koncentrált, de az arcán még mindig ott bujkált az az érthetetlen vidám kifejezés. Nem értette, hogy miért ilyen vidám. Eszébe jutott, hogy pont ez a kifejezés ült a fiú arcán, mikor ma az iskola folyosón egymásba futottak, és arra tippelt, hogy valószínűleg neki ez fel sem tűnik, hogy folyton mosolyog.

– Milyen nyelven énekelnek? – kérdezte a fiú hirtelen. Kaitlynből kibukott a nevetés. – Most mi olyan vicces? – érdeklődött, mire a fekete hajú óvatosan a fülhallgatóért nyúlt, hogy azt letolja a fiú fejéről a nyakára. A műanyag átfedés végigszántotta Mark haját, kócos sávot hagyva maga után. A zene pedig tovaszállt az utazók között a busz nehézkes levegőjében.

– Kiabálsz – jegyezte meg Kaitlyn vigyorogva. Mark mosolya vigyorrá szélesedett, ahogy a lány arcát bámulta.

– Szóval? Milyen nyelven énekelnek? – kérdezte újra, immáron halkabban. Kaitlyn elhúzta a száját, mert nem akart belemenni a témába, de valahogy érezte, hogy Markot ez nem fogja érdekelni. Addig megy, míg meg nem kapja a választ.

– Koreai – válaszolt, és elpirult, mert olyan reakcióra számított, mint amit az emberek nyolcvan százalékától, így az anyjától, és a húgától is kap. Elképedt tekintet, gunyoros mosoly, érdektelen legyintés. Ehelyett Mark egy rövid ideig ízlelgette a választ, majd újra a fejére emelte a fejhallgatót, és kivette a lány kezéből a telefont, hogy belenézzen a lejátszási listába. – Vedd csak el, nem bánom – jegyezte meg Kaitlyn gúnyosan, amelyhez még a kezeit is felemelte. Mark úgy tett, mintha teljesen normális dolog lenne idegenek telefonját kérdés nélkül elvenni, és habár sejtette, hogy a lány valami gúnyos megjegyzést tett a mozzanatra, nem foglalkozott vele.

Véletlenszerűen váltogatni kezdte a zenéket a listából. Volt, amelyikbe jobban belehallgatott, volt, amelyiket tíz másodpercen belül tovább pörgetett. Kaitlyn figyelte a rövid körmökkel fedett hosszú ujjakat, amint a telefonja képernyőjén siklanak, és zavarba jött, ahogy arra gondolt, hogy ezek az ujjak ütköztek az arcának jó pár perce. Ez a gondolat azonnal magával vonszolt egy másikat is, hiába igyekezett elvonatkoztatni. Eszébe jutott az uszodában lejátszódott jelenet, és hirtelen érdekelni kezdte, hogy mit gondol róla a fiú. Vajon tényleg elhiszi, hogy nem akarta megölni magát?

– Érdekes a hangzása, de elég megkapó üteme van némelyiknek – szólalt meg a fiú összegzésképpen, miközben lehámozta magáról a fejhallgatót, hogy visszaadja Kaitlynnek. – Mi baj van? – Kaitlyn csak ekkor vette észre, hogy kétségei egyértelműen kiülhettek arcára. Mark ajkairól lehervadt a mosoly, de az összképen ez még mindig semmit sem változtatott. A tekintete vidáman csillogott, ahogy válaszra várt.

– Semmi – vágta rá a lány zavartan. Kezével a telefonjáért, és a hozzácsatolt fejhallgatóért nyúlt, de mielőtt visszahúzhatta volna kezeit, Mark jobbja a kézfejére csúszott. Mintha áramütés érte volna. El akarta rántani kezét a másik ujjai alól, de nem mozdult, mert pontosan tudta, hogy nagyon különösen hatna ez a reakció.

– Elképesztően rosszul hazudsz. – A fiú mosolya megint vigyorrá szélesedett, és nem úgy tűnt, mint aki el akarja engedni a lány kezét.

– Nem mindegy az neked?!

– Nem. Ha hazudni akarsz nekem, akkor legalább legyél egy hangyányit hitelesebb. Próbálkozz újra! – engedte el a kezét végül. Kaitlyn kifújta a levegőt, amit észre sem vett, hogy visszatartott.

– Tessék? – kérdezett vissza értetlenül, és egyben felháborodottan. Úgy érezte, hogy elvesztette a fonalat, és hiába próbálkozik, nem tudja követni a fiút, a másik pedig kifejezetten élvezi ezt.

– Győzz meg! – parancsolta vidáman Mark, miközben teljesen oldalra fordult, ezzel bezárva a lány előtt lévő teret. Jobb karjával a saját széktámlájára könyökölt, míg balját az előtte ülő támláján lévő kapaszkodón pihentette meg.

– Dehogy győzlek meg – fészkelődött Kaitlyn kissé ingerülten. Kezdett rájönni, hogy miért érzi furcsán magát Mark közelségétől. Hogy miért rándul össze a gyomra, mikor meglátja, és hogy miért érte váratlanul, hogy megfogta a kezét. A fiúval egy eleve kényelmetlenül közeli helyzetben találkoztak, és most is úgy hágta át a lány számára már intimszférának minősülő határvonalat, mintha mi sem lenne természetesebb. Számára valószínűleg az is volt, de Kaitlyn mindig is kissé távolságtartóan viselkedett a fiúkkal. Még Peterrel is igyekezett megtartani a három lépés távolságot annak ellenére, hogy ő volt az egyetlen ellenkező nemű, aki elmondhatta magáról, hogy bizalmi kapcsolatban van a lánnyal. Jane-t mindig is érdekelte, hogyan képes Kaitlyn ennyire jóban lenni mindenkivel ennek ellenére, és kicsit irigy is volt, mert ahelyett, hogy ez riasztotta volna az ellenkező nemet, sokkal inkább vonzónak találták ezt a fajta távolságtartást.

– Áh, könnyen feladod – színlelt csalódottságot Mark jókedvűen.

– Te meg sajnos nem – vágta rá azonnal Kaitlyn, ami jóízű nevetést váltott ki a fiúból. Pár sorral odébb, még egy idősebb nő is felkapta a tekintetét a telefonjáról a jóízű kacajra. – A következőnél szállok – elégelte meg a másik viccelődését. Óvatosan megpróbált felállni, de a fiú nem mozdult, csak kissé hátraszegett fejjel bámult fel Kaitlynre. Ajkai szegletén még mindig ott bujkált az a furcsa, érhetetlen mosoly, miközben tekintetével fürkészően végigpásztázta a lány arcvonásait. – Na, mi lesz?! – intett jobb kezével kissé könnyedebben Kaitlyn, mire a fiú nehézkesen felállt. Jobb kezével megkapaszkodott a busz plafonjára szerelt kapaszkodóban, de már így is álltak körülötte, így épphogy csak odébb tudott lépni. Kaitlynnek be kellett húznia a fejét kilépés közben, hogy ne ütközzön a fiú karjába a homloka. Miután kibújt, a fiú visszazökkent a székre, és úgy nézett fel a lányra.

– Tudom, hogy csak le akarsz rázni – közölte egyszerűen. Karjait lazán keresztbe fonta mélykék dzsekivel borított mellkasán, és elégedetten válaszra várt. A busz pont ekkor kezdett lassításba. Kaitlynnek meg kellett kapaszkodnia a fiú ülésének támlájában, hogy ne essen Markra.

Kezdte igazán bosszantani a fiú, mert úgy tűnt, hogy a fejébe lát, és ez nem tetszett neki.

– Itt lakom a párhuzamos utcában – mutatott ki az ablakon lazán, mintha tényleg igaz lenne.

– Dehogy laksz – válaszolta azonnal Mark. Kissé előrébb hajolt, így a késő délutáni napfény már nem szelte ketté arcát. A tekintete árnyékba került, ami kiemelte mélyen ülő szemeit. Kaitlyn nagyot nyelt, mert Mark tekintete egyértelműen végigsiklott az arcán a hajvonalától kezdve a szemein keresztül egészen az ajkáig.

– Higgy, amit akarsz – fordult oldalra, mintha nem is érdekelné, aztán megindult az egyik ajtó felé.

– Most négy megállót fogsz sétálni? – szólt utána Mark. Kaitlyn döbbenten kapta vissza rá a tekintetét. A fiú kihívóan vigyorogva felvonta egyik szemöldökét. Kaitlyn meg akarta kérdezni, hogy ezt mégis honnan tudja, de a nyelvén már ott volt a riposzt.

– Nem, csak megvárom a következőt – vágta rá azonnal. Mark egyre szélesebben vigyorgott, miközben megadóan megrázta a fejét. A sofőr lefékezett, az ajtó pedig nyitódott. A lányt a lépcső tetején állva megcsapta a késő őszi hűvös szellő, és egyszeriben olyan erővel kívánkozott ki a szabadba a busz fém dobozából, hogy könnybe lábadt a szeme.

Felkötött hajába azonnal belekapott a szél, amint lábai elérték a megálló megemelt díszköveit. Egy fiatal nő, és a kisfia követték őt a leszállásban, utánuk pedig egy idősebb úr lassabban, de ezen kívül nem szállt le senki. Csak felfelé özönlöttek az emberek.

Kaitlyn szemeivel megkereste Markot, aki még mindig ugyanott ült, ahol eddig. Két üléssel az ajtó előtt. A lányt nézte azzal a furcsa, elemző, kaján vigyorral az arcán. Kaitlyn először nem akart visszamosolyogni, de már nem tudta türtőztetni magát tovább. Úgy ítélte, hogy már kellő távolságban van a fiútól. Arcán megtört a jeges páncél, amelyet oly’ hévvel igyekezett fenntartani az utolsó percekben, és elnevette magát.

Mark arca egy pillanatra megváltozott, mintha meglepődött volna a lány visszamosolygásán. Arcáról eltűnt a mosoly, hogy helyét egy sokkal komolyabb, és őszintébb kifejezés vegye át. Az ajtók záródását jelző figyelmeztető hang kegyetlenül hasított a levegőbe, de a fiú hirtelen felpattant a helyéről, és a busz folyosóján szembe áramló tömegen ellenére igyekezett az ajtóhoz férni. Katilyn értetlenül figyelte Mark mozgását. Akaratlanul is visszalépett egyet a busz felé. A gyomrát megint összerántotta az az ismeretlen érzés, a szíve pedig egyre hevesebben kezdett dübörögni a mellkasában. Nem értette, hogy mi folyik, hogy miért akar hirtelen leszállni a fiú, de már nem is jöhetett rá, mert a sípolás abbamaradt, és az ajtók bezárultak, maguk mögé utasítva Markot is. A fiú ököllel belevágott az ajtóba, mintha az bármin is változtatni tudna. Tekintetük összeragadt a koszos, karcos üvegen keresztül, de éppen hogy csak pár másodpercre, mert a busz tovalendült magával ragadva a félbeszakított pillanatot.