Főoldal
Rólunk
Történetek
Hírek
Sikerlisták
Felhasználók
Segítség
  • Titillium
  • PT Serif
  • Ubuntu
  • Alapértelmezett
  • AAA
  • AAA
  • AAA
15
Kedvencekhez adás

Éjfél

Lin-Lin

Delane barátnője…

Ez az egy mondat visszhangzik egész nap a fejemben, még iskola után is, mikor Kate, Jane és én beülünk egy közeli étterembe. Egy sonkás pizzát rendelünk, mert senki sem éhes igazán. Csak együtt akarunk lógni. Egész nap éreztem rajtuk – főleg Jane-en –, hogy valamiféle bővebb regálást várnak tőlem. Mikor Peter elmondta, hogy Marknak barátnője van, csak hümmögtem egyet, és reménykedtem, hogy kellően érdektelennek tűnök, de a lányokat nem tudom becsapni.

Végül Jane elégeli meg az egész napos hallgatásom a témával kapcsolatban.

– Kár, hogy barátnője van Marknak – kezd bele a puhatolózásba, miközben egy gumival copfba köti vörös, vasalt haját, mielőtt enni kezdene. – Azt hiszem, tetszel neki.

– És ezt miből szűrted le? Hogy rám köszönt a folyosón? – kérdezem ironizálva. Megunom a késsel és villával való szerencsétlenkedést, és kézzel esek neki az egyik pizzaszeletnek.

Jane elhúzza a száját sötét pillantást vetve rám. A csók jut az eszembe, és látom, hogy Kate-nek is, de nem szól semmit. Az arckifejezéséből ítélve nem tetszik neki, hogy titkolóznia kell erről. És ami azt illeti, nekem sem igazán, csak akkor, mikor ez történt, valamiért úgy éreztem, hogy Jane és én kissé távolabb csúsztunk egymástól az ebédlőben történt összeszólalkozás miatt. Most viszont már nem érzem ezt a távolságot, így mély lélegzetet veszek, és kitálalok.

– Tessék? – sápítozik, mikor kimondom, hogy Mark megcsókolt. – De hát ez már megcsalásnak számít – mondja ki, ami nekem is egész nap az eszemben járt. Rosszul érzem magam tőle, még ha nem is én kezdeményeztem, és én voltam az, aki véget vetett neki.

Nem tehetek semmiről. Vagy mégis? Nincs nagy tapasztalatom ezen a téren, de biztos vagyok benne, hogy szándékosan nem bátorítottam erre a tettre.

– És tegnap éjjel átjött – teszem hozzá halkan. Jane olyan hévvel ereszti le a tányérjára az evőeszközeit, hogy hangosan koccan a fehér kerámia szélén.

– Úgy érted, fogta magát, becsöngetett hozzátok, és…

– Jane – állítom le a monológot, mert ezt ő sem gondolhatja komolyan, pláne, hogy nagyon jól ismeri anyámat. – Persze, hogy nem. Felmászott az ablakomhoz.

– Mi van? – Jane most már tényleg döbbent, ami ritkán fordul elő. Valahogy ő sokkal lazább és tapasztaltabb a fiúkkal, mint bármelyikünk. Ő hozzá van szokva, hogy az aktuális barátja felmásszon az éjszaka közepén a szobájába. Elmondása alapján, még nem jutottak egyikkel sem a tényleges szexig, de néha azért kételkedem.

– Ez azért egy kicsit húzós – veti közbe most már Kate is. Érdeklődve felé pillantok.

– Igen? Peter szinte aludni jár hozzád – mondom kissé gúnyos hangéllel, amit rögtön meg is bánok, mert Kate maga elé bámul szomorkásan.

Peter gyakran köt ki Kate szobájában éjjel, de még egyszer sem próbálkozott be nála. Mindig csak ártatlan dolgokat csináltak, mint két régi barát. Filmeket néztek, beszélgettek, ilyesmik. És pár hete még magam is azt mondtam volna, hogy nincs abban semmi, ha ez történik. De a gamenighton történt elszólás óta jobban megfigyelem Petert.

Gyakran bámulja Kate-et, mikor ő nem figyel, és a gesztusai és sokkal bensőségesebbnek tűnnek, mióta felfigyelek rá. Kate persze semmi különbséget sem észlel. Neki minden ugyanolyan, mint eddig. Vagyis semmilyen.

– És mi a helyzet akkor Nathannel? – kérdezi Jane tűnődve.

– Nem tudom – vonok vállat. Az elmúlt két hétben több kérdést kaptam fiúkra vonatkozóan, mint eddigi egész életemben, és nem vagyok benne biztos, hogy ez így jól van.

– Gondolod, hogy tényleg direkt alakította így a dolgokat? – Kate újabb pizzaszeletért nyúl.

– Nem tudom – megint csak ezt tudom mondani. – Lehet, csak kínos helyzetbe akart hozni.

– Érthetetlen – jelenti ki Jane révetegen, és ezzel nagyon egyet tudok érteni. A legjobb szó, ami leírja Markot jelenleg, az az érthetetlen. Mindenesetre zavar és dühít, hogy megcsókolt, miközben barátnője van. Ki csinál ilyet?

Elhatározom, hogy nem törődöm vele. Pont elég problémám van nélküle is. Készülnöm kell a meccsekre, gyakorolnom kell a vezetést, és a jegyeimen sem ártana javítani valamennyit. Valamint jó lenne plusz egy nap munkát kikönyörögnöm anyától. Nincs időm Markra. Nem akarom, hogy legyen időm rá.

Már pizsamában vagyok este, a netet bújom laptoppal az ágyban, mikor üzenetet kapok. Először nem nézem meg, mert biztos vagyok benne, hogy Mark az valami újabb hülyeséggel, de aztán természetesen nem tudok uralkodni magamon, és kézbe veszem a telefont. Nem Facebook üzenet. SMS. Ismeretlen számról.

Nem egy Bee Gees, de remélem, jót bulizol rá, mielőtt elalszol ma este – áll az üzenetben, amit egy Youtube link követ. Kihúzom a laptopból a fülhallgatót, és átnyomom a telefonba, csak azután nyitom meg.

Még a cím elolvasása előtt ráismerek a számra. Billy Idoltól a Rebel Yell. A takarítós számaim egyike. Persze szigorúan csak akkor, ha egyedül vagyok itthon. Anya és Rachel letagadná, hogy a család tagja vagyok, ha meglátna, amint a  partvissal a kezemben éneklem ezt a számot.

Leállítom, mielőtt még végigmenne, és újra megnyitom az üzenetet. Az első gondolatom, hogy Mark az, de ő Facebookon írt eddig, aztán eszembe jut, amint Nathan azt mondja az autóban, hogy ő a nyolcvanas évek zenéire szavaz.  A szívem meglódul a gondolatra. Honnan lenne meg neki a telefonszámom? Nem tudom, mit írjak vissza, hogy kiderüljön ki az. Többször is elkezdem írni az üzenetet, majd törlöm. Semmi sem tűnik elég jónak. Aztán végül csak annyit írok:

Ki vagy? – És várok a válaszra. Beletelik egy percbe is, mire megjön.

Mély első benyomást tehettem rád reggel, ha ebből nem jössz rá. – Most már egyértelműen tudom, hogy Nathan az. Vissza akarok írni valamit, amivel biztosítom róla, hogy pont elég mély volt az a benyomás, de kopognak a szobaajtómon, és Rachel kukkant be rajta. A telefonom a takaró alá nyomom, mint aki rosszban sántikál.

– Gyere csak – bátorítom, mire bejön, és leül az ágyam végébe. Egy pillanatra nem szól semmit, majd hirtelen leül az ágyra és sírni kezd. Olyan váratlanul ér, hogy először csak ledermedve bámulom, majd amilyen gyorsan csak tudok, kimászok a takaró alól, és mellételepedek. – Mi történt? – kérdezem. Nem akarok túl leereszkedő hangot megütni, de fogalmam sincs, mi ilyenkor a teendő, ugyanis Rachel sosem mutatja ki igazán, hogy mit érez, így aztán sokkol, hogy sírni látom. Utoljára akkor láttam sírni, mikor még egészen kicsi volt. Az egyik műanyag játéka tört el akkor.

– Egyes lett… a-a történelem… dolgozatom – szipogja, és először nevethetnékem támad. Egy egyes? Komolyan? Aztán jobban átgondolom, és van valami egészen borzalmas abban, hogy emiatt sír, aminek pár másodperccel később hangot is ad. – Anya ki fog nyírni – teszi még hozzá az arcát törölgetve.

– Dehogy fog kinyírni – mondom halkan, pedig nem így gondolom. Emlékszem még, hogy milyen volt, amikor először kaptam egyest. Kikelve magából dühöngött egy egész órán keresztül a nappaliban, hogy mennyire ostoba gyereket nevelt, és hogy ilyen hozzáállással semmire sem fogom vinni az életben.

Hetedikes voltam. És elhittem minden egyes szót, amit mondott.

Rachel mindig is nagyon jó tanuló volt. Négyesnél rosszabb jegyet sosem hozott haza. Váratlanul ér az egyes híre, de nem gondolom tragikusnak. Anya annak fogja.

– Mi történt? – kérdezem óvatosan. Rachel szipog párat barna haját füle mögé tűrve.

– Nem tanultam rá – mondja egyszerűen, megvonva a vállát, mintha semmiség lenne. Ha az lenne, most nem sírna miatta.

– Miért nem? – kérdezem, mert ezernyi oka lehet, de valahogy mégis sejtem a választ.

Habozik, mielőtt válaszolna.

– Elfáradtam – mondja, nekem meg sírhatnékom támad, mert közben olyan elesett és kétségbeesett arcot vág, hogy nekem fáj. Persze, hogy elfáradt. Mindig minden tárgyból jól teljesít, emellett különórákra jár, emelt fakultációkra, és még tornázik is. Miss Wedlton szerint egészen jól is megy neki, ő pedig az a fajta tanár, aki kedves ugyan, de sosem hazudna egy diákjának sem.

– Elhiszem – mondom letörten. Tudom, hogy azért jött, hogy megvigasztaljam, de nem tudom, mit kellene mondanom, hogy jobb kedve legyen. Hazudni nem akarok. – Majd kidühöngi magát, és minden folytatódik úgy, ahogyan eddig. Egy egyes még nincs hatással semmire sem. Pláne a te eredményeiddel.

– Szerinted nekem kellene elmondanom? – kérdezi, miközben felhúzza vékonyka lábait az ágymara, és törökülésbe helyezkedik a bordó takarón.

Elgondolkodom a válaszon, és bólintok. Anya minden vasárnap átnézi az elektronikus naplót, szemlézve az elmúlt hét teljesítményét, és ha ott szembesül az egyessel először, biztos vagyok benne, hogy Rachel még több hétig – vagy talán hónapig is– visszahallja majd, hogy titkolózott előtte.

Tapasztalatból tudom, hogy jobb hamarabb túlesni rajta.

– Majd ott leszek – teszem hozzá félig mosolyogva, mert mindketten tudjuk, hogy anya szigorú ugyan, de Rachellel kicsit jobban az volt mindig is. Plusz Rachel nem is igazán akart eddig visszavágni sosem. Ő volt a jó gyerek. Mármint amilyennek képzelek egy jó gyereket szülői szemmel.

Mikor még egészen kicsit voltunk, sokszor kötöttünk szövetséget, hogy onnastól jó gyerekek leszünk, mert sokszor úgy éreztük, hogy valamit rosszul csinálunk. Persze, ha beütött a baj, mindig csak egymásra mutogattunk, és ez csak még jobban idegesítette anyát. Így utólag visszatekintve, talán csak a felelősségvállalásra szeretett volna minket tanítani, csak mi nem fogtuk ezt még fel.

Rachel bézs színűre festett körmeit babrálja az ölében. Olyan, mintha még kikívánkozna belőle valami, ezért várok. Úgy teszek, mintha lefekvéshez készülődnék. Megigazítom a párnám, elrendezem a dolgaim ezzel időt hagyva neki.

– Azt hiszem, nem akarok már tovább tornázni – nyögi ki végül. Megdöbbenek.

– Komolyan? – kérdem, mert ez tényleg váratlanul ér. Azt hittem, szereti csinálni. Összeszorul a gyomrom, ahogyan belegondolok abba, hogy mennyi mindent nem tudok Rachelről.

A hátára veti magát az ágyon, és a plafont kezdi bámulni.

– Azt csak azért csinálom, mert anya azt mondta, hogy valami szabadidős tevékenység kell. Akkor még azt gondoltam, hogy ez tök jó, de most már nem igazán kedvelem, és nem merem megmondani.

Ezt átérzem.

– Mit csinálnál szívesen helyette?

Egy pár másodpercre komolyan elgondolkodik. Szemöldöke összeszalad homlokán. Csak most veszem észre, hogy ki van szedve.

– Énekelnék – mondja végül teljes meggyőződéssel. Majd rögtön szabadkozni kezd, mintha szükségszerű lenne. – Tudom, hogyan hangzik ez, de Mrs. Alvarez szerint különleges tehetségem van hozzá.

Mély levegőt veszek. Nem ismerem Mrs. Alvarezt csak látásból. Amikor még nekem is kötelező volt énekkarba járni – mint minden kilencedikesnek –, nekem más tanította. Nem tudhatom, hogy mennyire elfogult saját szakmáját illetően. A tanárok hajlamosak kissé túlozni egyes diákok tehetségét illetően, hogy elkerüljék a konfliktust. Főleg a művészetekben.

Még sosem hallottam Rachelt énekelni, de most már kíváncsi vagyok. Annyi bizonyos, ha nem szeret tornázni, akkor meg kell oldani, hogy ne kelljen neki. És én segíteni akarok neki ebben.

– Megoldjuk – mosolygok végül. Bármi is legyen, tudnia kell, hogy rám számíthat. Mintha kicsit megkönnyebbülne a válasz hallatán. Felül az ágyon, majd az ajtó felé veszi az irányt, de még mielőtt kilépne rajta visszafordul egy mondat erejéig:

– Köszönöm.

Másnap reggel fáradtan ébredek. A jobb lábam zsibbad, és alig bírok ráállni. Jó pár percet töltök az ágy szélén ülve, mire végre használhatónak értékelem a végtagot, és ráállok.

Végül nem írtam semmit vissza Nathannek. Egész este Rachel járt a fejemben, most viszont már kínos lenne reagálni, pedig valamiért nagyon szeretnék.

Útban a buszmegálló felé, szinte már visszajáró szellemként, Mark sorol be mellém a járdán. Automatikusan felveszi a tempóm, és mielőtt még bármit is mondhatna, megállás nélkül megszólalok.

– Miért van az, hogy mostanában mindig arra jársz iskolába, amerre én? – gúnyolódom, mert tényleg furcsa, hogy két héttel ezelőttig, egyáltalán nem találkoztam vele iskolába menet.

Mosolyog, mint mindig. Tekintete csalafintán villan rám. Elvörösödöm, de tartom a gúnyos hozzállást.

– Talán követlek – mondja viccelődve. Elengedem a fülem mellett.

– Ma nem menőzöl a Jeep Wranglerrel? – kérdezem, majd teátrálisan megfordulok és az útra nézek. Vigyorogva megtorpan ő is.

– Szóval menő volt? – kérdezi elégedetten, mire fáradtan sóhajtok. – Jól van, jól van – emeli fel kezeit megadóan.

– Tartozol egy bocsánatkéréssel – fonom keresztbe a karjaim jobb lábamra helyezve testsúlyom. Kíváncsian felvonja sötét szemöldökét. Elkezdem felvázolni a tegnap reggeli lehetetlen helyzetet Nathannel, amit nyilvánvalóan szándékosan alakított ki, de hirtelen elkerekedik a tekintete, és már nem engem néz, hanem valamit mögöttem. Meg akarok fordulni, hogy én is láthassam, mi okozta ezt a fajta sokkos állapotot nála, de nem marad időm, mert felém rugaszkodik. A derekamnál kap el, és már ki is borulok egyensúlyomból. Mind a ketten méretekkel a járda melletti fűre zuhanunk, és pont ekkor hallom meg a fülsüketítő robajt. A vállamra esek, Mark meg teljes súlyával rám.

Az ösztönöm azonnal működésbe lép a fékek hangos csikorgására. Összehúzom magam Mark alatt, és a szemem is lehunyom. Egy pár másodpercre úgy érzem, mintha az egész város zaja azon az egy helyen összpontosulna, ahol mi vagyunk. Fékcsikorgások, kiáltások, csattanás majd csend. Kinyitom a szemem. A felettünk ágaskodó fa kopaszodó ágaira bámulok Mark válla felett. Cseng a fülem.

Érzem, hogy felnyomja magát, a mellkasom fellélegzik, pedig eddig észre sem vettem, hogy milyen nehéz a teste. Mély lélegzetet veszek, és megpróbálom felnyomni magam a könyökömre, de csak az egyikkel megy. A másik vállamba olyan fájdalom nyilall, hogy nem tudom használni.

– Jól vagy? – érdeklődik, de a figyelme már másfelé terelődik.

– Igen – felelem a fogsorom szorítva, majd követem Mark tekintetét. – Ó, Istenem – ennyit tudok kinyögni, mikor meglátom, hogy azon a helyen, ahol még pár másodperce beszélgettünk, egy acélkék Toyota fonódott fel a járdaszéli betonoszlopra. A motorháztető úgy öleli körbe az oszlopot, mintha csak kartonból lenne. Sosem láttam még ilyesmit élőben… Borzasztó látvány…

Mark felpattan és a kocsihoz rohan. Néhány autó áll le az út szélén, és több járókelőt látok telefonnal a fülén, akik aggódva kémlelik a balesetet, de Markon kívül csak két idősebb férfi van, akik megindulnak a roncs felé, hogy segítsenek.

Felállok a vállam masszírozva, és teszek pár lépést én is a Toyota felé, de azonnal megtorpanok, mikor meglátom a kormány mögött ülő férfi arcát a betört szélvédő mögött. Iszonyúan fest. A feje előre bicsaklik a mellkasára, de még így is látni, hogy bal oldalt csurom vér a bőre. Nincs eszméleténél. És ekkor történik valami velem. Szédülni kezdek, próbálok egyenesben maradni. Érzem, hogy a szívem olyan hevesen ver, mint még soha korábban. Annyi még marad a tudatomban, hogy kapaszkodót keressek, mert egyszerűen érzem, hogy most el fogom veszteni az eszméletemet, ha nem találok támasztékot, de nincs semmi.

A színek és a formák egybemosódnak előttem, és amikor már azt hinném, hogy újra a földön kötök ki, egy fiatal nő lép oda hozzám. Kérdezés nélkül ragadja meg a karom.

– Jól vagy? – kérdezi, és én válaszolnék, hogy nyilvánvalóan nem, de nem bírok. Még mindig csak támolygok, de szorításának hála nem az eszméletvesztés felé, hanem a tudatosság felé. – Ülj le! Óvatosan – utasít, és igyekszik minél gyöngédebben a fűre segíteni. – Lélegezz mélyeket. Már hívták a mentőket – mondja, én meg legszívesebben gúnyosan felnevetnék, hogy nem nekem van szükségem mentőre, nem én szenvedtem balesetet, de inkább a “Lélegezz mélyeket.” részre igyekszem koncentrálni.

Mikor a mentők, a rendőrség és a tűzoltóság kiérkezik, már teljesen magamnál vagyok. Figyelem, ahogyan Mark az egyik mentőssel beszél valamiről, mögötte pedig a tűzoltók igyekeznek kiszabadítani a bent rekedt sofőrt. Még mindig nincs eszméleténél. A mellette ülő nő nem szorult be. Még a mentők kiérkezése előtt sikerült kiszedni az autóból, de ő sincs eszméleténél.

Azon gondolkodom, hogy felhívom anyát. Képtelen vagyok iskolába menni ezek után, és van egy olyan sejtésem, hogy a vállamat is meg kellene nézetni majd valakivel, mert az esés óta nem nagyon tudom tíz centinél fentebb emelni. Kavarog a gyomrom. Ezzel együtt egy új, rémisztő gondolat is megágyaz magának az agyamban: Mi van, ha annyira megsérült a karom, hogy több hétig kiesek miatta a kézicsapatból?

– Minden oké? Nagyon sápadt vagy – kocog vissza hozzám Mark.

– Eléggé fáj a vállam – mondom, miközben megpróbálom kissé megmozgatni.

– Bocs – mondja bűnbánóan, mire megrázom a fejem.

– Ugyan… Ha nem löksz el, most valószínűleg ott feküdnék az egyik mentőautóban – felelem óvatosan. – És ez még optimista becslés – teszem hozzá elhúzva a szám, mert eszembe jut a pillanat, mikor először megláttam a sérült férfi arcát. – Köszönöm – mondom halkan, és érzem, hogy az arcom égni kezd.

Nem felel semmit, csak bólint egy aprót, és a vállamra bámul, majd az arcomra. A tekintetünk találkozik. Zavarba jövök a hirtelen beállt csend miatt.

– Elég profin viselkedtél – bökök fejemmel a roncs felé, amiből már sikerült kiszabadítania a tűzoltóknak a sofőrt, a mentősök hordágyra emelték. Fellélegzek, mert nyilvánvalóan él. Mikor először láttam, olyan volt, mintha meghalt volna. Kiráz a hideg a gondolatra.

Odanéz majd vissza rám.

– Perceken múlhat ilyenkor az életük – mondja, mintha semmiség lenne, hogy rögtön rohant segíteni, mikor az emberek többsége maximum a telefonjáért nyúlt jobb esetben a 911-et tárcsázva, rosszabb esetben meg kamerázva. Én meg majdnem elájultam, mint egy királykisasszony. – Előzni akart, csak szemben jöttek közben. Nem jól mérhette fel a helyzetet. Vissza már nem tudott sorolni, mert beérte az előtte haladó autót, szóval elránthatta a kormányt, hogy elkerülje az ütközést – magyarázza az útra mutatva, ahol a rendőrök már piros krétával rajzolgatnak hatalmas számokat a betonra.

Értetlenül meredek rá, mire hozzáteszi:

– Az egyik férfi, aki szintén odajött a roncshoz, ő haladt mögötte.

Bólintok.

– Meg kellene nézetni a vállad.

– Felhívom anyámat, hogy jöjjön értem. Majd ő bevisz az ügyeletre.

– Megvárom veled – mondja, én meg pánikolni kezdek. Nem tudom, mire számítsak anyám részéről, mind a baleset mind pedig Mark szempontjából, így aztán hárítok.

– Nem kell. Menj nyugodtan suliba – utasítom zavartan, mire határozottan megrázza a fejét. Halvány mosoly bujkál az ajkai szegletében.

– Nem rázol le, Lin-Lin – ellenkezik csalafintán. Mehökkenten és egyszersmind kérdőn bámulok fel rá a szemem sarkából.

– Lin-Lin?

Mosolya vigyorrá szélesedik.

– Majd rájössz – hagyja meg nekem. Mérges arcot vágok, mert ez megint egy olyan Mark-dolog, amit úgy érzem, sosem érthetek meg. Nem adom meg neki a kíváncsiskodásom örömét, csak felhúzott orral tűröm új becenevem. Majd később rákeresek a neten, hogy mit is jelenthet, de most fel kell hívnom anyát… vagy inkább apát. Nem tudom, melyik jobb eshetőség ebben a helyzetben.