Kedvencekhez adás
57

Éjfél

Mia és Kaitlyn

Másnap reggel úgy ébredek, mint aki egy percet sem aludt, pedig Mark csak hajnali kettőig maradt, én meg jóformán azonnal elaludtam utána. Rachel távozása után semmit nem csináltunk. Csendben néztük a tévét egymás mellett. Néha váltottunk pár szót, de ennél többet nem nagyon, és ez az egész helyzet csak reggel lett furcsa számomra. Akkor ott semmi kivetnivalót nem találtam egy idő után abban, hogy egy szinte vadidegen sráccal bámulom a tévét a szobámban csütörtök hajnalban. Rég nem tapasztalt kellemes érzés volt az egész annak ellenére, hogy anyám egy életre eltiltana mindenféle szociális tevékenységtől a barátaimmal, ha ez kiderülne.

Lemegyek a földszintre. Rachel már teljesen készen van. Néha az az érzésem, hogy sokkal érettebb nálam, már ha az időben kelés az érettség egyik jele. Sosem késik sehonnan, és mindig időben megcsinálja a teendőit. Miközben én… nos, én már egy csomó korai órámról késtem el, inkább alszok plusz fél órát a hajam és a sminkem rovására. Néha persze úgy kelek, hogy van kedvem teljes díszbe öltöztetni magam, de ez a ritkább.

Meglepetésemre nem csak Rachel, de még anya is itthon van. Természetesen a megjelenése tökéletes, mint minden nap, és még csak meg sem kell erőltetnie magát érte. Bárcsak örököltem volna egy hangyányit is ebből! Bosszúsan matat valami után a fiókban. Jobb kezében egy félig kiürült kávéspohárral ad utasításokat Rachelnek, hogy segítsen keresni. A húgom természetesen szó nélkül csinálja, amit mond neki, de az arcán látszik a nemtetszés. Mikor meglát engem, az arckifejezésén átfut egy mosoly, amitől én is, meg ő is zavarba jövünk, majd elfordul.

– Mit kerestek? – kérdezem teljes ártatlansággal, de persze anyámnak néha sikerül a lehető legsemmitmondóbb kérdésekből is támadást fabrikálnia attól függően, hogy milyen lábbal kelt fel. A válasz alapján ma a ballal.

– Óh, csakhogy méltóztattál felébredni – kezdi, én meg a szemeimet forgatva a konyhaszigetnek támaszkodom. – Nincs meg a fekete keretes szemüvegem. Apád biztosan megint elrakta valamerre.

Mintha erre sok esély lenne. Egyszer fordult elő, hogy apa ténylegesen elrakta, mikor a konyhát takarította, de ez az egyetlen alakom is elég anya számára, hogy azóta példálózzon vele, ha valahol ottfelejti.

– Miért nem vagy még felöltözve? Elkésel az iskolából – rivall rám, miközben megissza kávéja maradékát egy újabb fióknyitás közepette. Rachel közben megtalálja a szemüveget az udvarra néző egyik ablak párkányán. Anya egy gyors köszit motyog, mintha ott sem lenne igazán. Felhelyezi, gyors pillantást vet a tükörben magára, majd visszafordul felénk. Rachel már a táskáját veszi.

– El ne felejtsd a KRESZ-t ma este.

Erre minden egyes csütörtök reggel emlékeztet, mintha magamtól nem jutna eszembe az a nyamvadt KRESZ-oktatás. Rachel éles pillantást vet rám. Valahonnan – bárhonnan is, mert sosem beszéltünk róla – tudja, hogy feszélyezetten érzem magam az egész vezetés témától. Nem is igazán az elméleti része, ami aggaszt, sokkal inkább a tényleges vezetés. Két autója is van a családnak. Van egy Ford Ranger, amit lehet nyüstölni, és van egy Toyota, amit nem. Ez utóbbi természetesen az anyáé. Nincs ez így kimondva, de mindig ő jár vele. A mélybordó karosszéria jobbára mindig fényesre van mosva, míg az olajzöld Fordon sokszor rétegekben áll a piszok és a por. Apa jár vele munkába. A hátuljába belefér az összes szerszáma a létrákkal, és egyéb munkagépekkel együtt, amiket gyakran nem vesz ki onnan, így végigzörgetjük őket a városon, ha el kell ugrani valamiért a boltba.

Mindkét kocsi vezetésének a gondolatától viszolygok. A Ford barátságos ugyan, de olyan nagy, hogy képtelen lennék akár a Joey’s parkolójába beállni úgy, hogy ne dózeroljam le a mellettem állókat. A Toyota meg egyszerűen…. az anyáé.

– Nem felejtem el – reflektálok az előbb elhangzottakra kissé késve, de már nem is foglalkozik velem. Gyorsan elköszön tőlünk, és elindul a munkába.

Rachel habozva toporog néhány másodpercig az ajtóban távozás előtt. Mozdulatlanul várok, mert sejtem, hogy mit akar, csak kívül esik a komfortzónáján, hogy ilyesmit kérdezzen tőlem. Végül csak megteszi.

– Mi van veled meg Delane-nel? – ráncolja a szemöldökeit, miközben mutatóujját a szájához emeli.

– Ne rágd a körmöd! – figyelmeztetem, mielőtt ténylegesen válaszolnék. Duzzogva ejti kezét teste mellé. – Semmi nincs. Alig ismerem – mondom az igazságot, és úgy tűnik az arckifejezéséből, hogy nem hisz nekem, vagy legalábbis azt gondolja, hogy nem akarom megosztani vele a részleteket. Ez kicsit szíven üt, ezért inkább folytatom. Meg szeretném tartani azt a minimális kis közelséget, amit a szerelmeslevél körüli hazugság alakított ki kettőnk között.  – Néhányszor találkoztunk a suliban. Peter haverja – teszem hozzá. Rachel arca megenyhül Peter nevének hallatára. Mintha egy konkrét személy nevének említésétől hihetőbbnek tűnne, amit mondok.

Nem válaszol, csak némán bólint egy aprót, mintha nem is igazán számítana, csak mellékesen kérdezett rá, majd elmegy.

Összekaparom magam, és én is elindulok a suliba, de mielőtt még elérhetném a buszmegállót, egy fekete Jeep Wrangler lassít le mellettem, majd kicsivel előttem meg is áll közvetlen  a járda mellett. A már csak pár száz méterre lévő buszmegállóból többen is az autót vizslatják. Egy pillanatra megtorpanok én is, majd egy nem túl kedves, de annál előítéletesebb gondolatsorral folytatom a sétálást, de a sofőr felőli ajtó nyitódása újra megállásra késztet, ugyanis Mark száll ki belőle, és egyenesen odaszól nekem.

– Szállj be, elviszünk! – Viszünk? Mi az, hogy viszünk? A sötétített üveg felé pillantok lopva, majd vissza hunyorítva Markra.

– Kösz, de nem – vonom meg a vállam, és folytatom az utam. Képtelen vagyok felfogni, hogy mit művel Mark. Kiszámíthatatlan döntések sorozatát zúdítja rám. Eddig soha nem is láttam, most meg már olyan, mintha nem telne el nap anélkül, hogy ne találkoznánk. Valamiért dühös leszek. Mit képzel magáról?

– Ne már, Kaitlyn – kiabál utánam, de nem fordulok meg, csak egyenes háttal baktatok tovább a járdán, miközben egyre többen bámulnak a megállóból. Nem szeretek a figyelem középpontjában lenni. Ég az arcom.

Mark utánam kocog, és megrántja a karom. Dühösen kapom ki magam az érintéséből. A hátizsákom egyik vállpántja is lecsúszik rólam.

– Most mi bajod? – vágja nekem a kérdést.

– Neked mi bajod? – kérdezek vissza, és ahogy hallom a hangom, máris kevésbé tűnik logikusnak felindultságom, hiszen csak el akar vinni, így csak fújtatok egyet, miközben visszaigazítom szürke hátizsákom pántját a vállamra.

– Miért nem akarsz velünk jönni? – kérdezi, miközben sötét szemeivel az arcomat pásztázza kíváncsian. Olyan, mintha a lelkemből szeretné kiolvasni a választ, és ettől zavarba jövök. Ide-oda siklik a tekintetem. Nem tudok értelmes választ adni, hogy miért nem szeretnék vele menni az iskolába, és ezt észre is veszi. Elvigyorodik, azzal a mosolyával pásztáz, amivel a buszon is, mikor belehallgatott a zenéimbe, és én már tudom, hogy beszállok abba az autóba, mielőtt még a lábam elindulna.

– Ez a beszéd – mondja fölényesen, miközben nagyot sóhajtva megindulok a fekete monstrum felé. Sietve megelőz, és teátrális mozdulattal kinyitja nekem a hátsó ajtót. Behuppanok az ülésre, és habár a mondataiból sejtettem, hogy nem egyedül van, mégis meglepetésként ér az anyósülésen ülő srác látványa. Hátra fordul felém a két ülés között, úgy köszön.

– Szia! – mondja lágyan mosolyogva. Fél szemmel látom a szélvédőn keresztül, ahogyan Mark megkerüli az autót, de képtelen vagyok rá fókuszálni, annyira elvonja a figyelmemet az idegen. Vagyis csak félig idegen. Látásból ismerem. Az iskolában gyakran látom itt-ott, de nem vagyok az a fecsegős, pletykálós típus, engem nem hoznak lázba a gimi ügyes-bajos dolgai, így aztán én azokat sem nagyon ismerem, akik népszerűnek számítanak az évfolyamon.

– Szia – köszönök vissza fojtottan.

– Nathan – nyújtja hátra jobb kezét, amit automatikusan elfogadok, és ugyanilyen automatikusan mutatkozok be én is, mire leesik, mit is mondott az előbb. Mielőtt még bármit is mondhatnék, Mark csusszan be a kormány mögé. Valamit odavet Nathannek, nevetnek, de nem hallom, mert egy olyan valóságba zuhanok át, ahol minden erőmet felhasználva fojtogatom Delane-t, mert biztos vagyok benne, hogy szándékosan alakult így ez a mai reggel.

Egy ideig nem szólok semmit sem. Némán dühöngök a hátsó ülésen, miközben az elsuhanó épületeket bámulom az ablak mögül. Mark és Nathan jókedvűen társalognak valamiről, de engem egy cseppet sem izgat, bármi legyen is a téma. Haragszom Markra és magamra is. Olyan könnyen ültem be a kocsiba, pedig pontosan tudtam, hogy nem egyedül van. Nem is tudom, mire számítottam. Egyáltalán miért akartam volna beülni akkor is, ha egyedül van. Össze vagyok zavarodva.

Máskülönben soha nem vittek még a suliba. Jane ugyan már letette  jogsit, de a szülei egyelőre nem engedik neki a vezetést felügyelet nélkül, Kate pedig nem igazán érdeklődik az egész vezetősdi iránt, valamint Peter elég sokszor fuvarozza a suliba reggelente.

Az egyetlen, ami oldja a hangulatom, hogy a rádióban halkan felcsendül a Stayin’ Alive a Bee Geestől. Mosolyogni kezdek. Amennyire kínosnak számít ez a szám, én annyira imádom a hetvenes és a nyolcvanas zenék többségével egyetemben. Nagyon más hangzásúak, mint a mai zenék, de valami oka csak van annak, hogy mostanában egyre több feldolgozást hall az ember olyan előadóktól, akik ebbe a korba nyúlnak vissza valamelyik slágerért.

– Ez a kedvenc számod, Corbett, nem? – szól oda Mark Nathannek incselkedve, én meg elraktározom magamban az infót a családnevéről, hogy később rákereshessek a Facebookon. Nem mintha enélkül ne néztem volna végig Mark összes Nathan nevű ismerősét, míg meg nem találom őt. Furcsamód érdekelni kezd.

Valami néma beszélgetés lehet közöttük, miközben lassítunk a kereszteződéshez érve.

– Nem mered – szólal meg Nathan fojtottan. Látom a profilján, hogy kihívóan villan a szeme Mark felé, ahogy lelassítunk a pirosnál.

– Nem? – néz Nathanre jókedvűen Mark, amolyan te-azt-csak-hiszed módon. Jobb szemöldöke a magasba szalad, majd szabad kezével már nyúl is a rádió hangerőszabályzója után, és felnyomja majdnem maximumra. A Bee Gees az eddigi halk háttérzenéből hirtelen ütemes üvöltésre vált. Össze kell szorítanom a fogsorom, hogy már ezen ne röhögjem el magam. Mark egy pillanatra a visszapillantóban egyenesen rám néz, mintha arra lenne kíváncsi, hogy szerintem meg meri-e tenni, vagy sem. Keresztbe fonom a karom a mellkasomon, és kissé kétkedve hátradőlök az ülésen, bármiről is legyen szó, egyszerűen muszáj heccelnem. Jól esik, és kicsit olyan, mintha várná is tőlem.

Vigyorogni kezd, a szívem meg mélyet dobban. Majd a következő pillanatban már csúszik is le a vezetőülés felőli ablak. Mark teátrálisan kikönyököl rajta félig, és a mellettünk álló autóban ülő lányok felé  fordulva sikítozni kezdi a dalszöveget. Fejével óvatosan üti az ütemet.

A sötétített üvegen keresztül is látom, hogy a mellettünk lévő sávban álló autóban a lányok vihognak az ülésben. A felőlünk ülő belemegy a játékba, és még a karját is kinyújtja és ugyanarra az ütemre mozgatja a kezét, mint Mark a fejét, mintha csak közösen buliznának. Csakhogy éppen az egyik négysávos kereszteződésben állunk a pirosnál.

Aztán amikor vált zöldre, Mark a gázra lép egy gyors integetés keretében, és már le is hagyjuk a lányokat. Kitör belőlem a nevetés, ahogyan Nathanből és Markból is. Hosszú percekig csak fuldokolva nevetünk együtt. Olyan jó érzés, hogy szinte szégyellem magam miatta.

– Nem normális – hajol hátra Nathan nevetve, egyértelműen Markra utalva. A visszapillantóba nézek még mindig hülyén vigyorogva, Mark viszonozza a pillantásom. A gyomrom összerándul tőle, így inkább elkapom a tekintetem, és Nathanre szegezem.

– Egyértelműen – mondom helyeslően. – Én szeretem ezt a számot – mondom, magam sem tudom, hogy miért.

– És még én vagyok a nem normális – reflektál Mark.

– A hetvenes és a nyolcvanas évek zenéi igenis jók! – szállok vitába.

– Hogy jön össze ez a koreai zenével? – kérdezi újra a visszapillantóban rám nézve. Elpirulok, mert nem számítottam rá, hogy emlékszik erre.

– Koreai? – lepődik meg Nathan. Kék tekintete kíváncsian villan rám. Oldalra dől az ülésen, hogy jobban felém fordulhasson. Elhúzom a szám, mert ez igazán övön aluli volt a részéről. Ezt az infót nem verem nagydobra, és Mark is jóformán kikényszerítette belőlem a buszon.

– Igen. Azt is hallgatok – felelem kissé visszafogottan, majd Mark profiljára bámulok dühödten, hátha észreveszi a célzást, de sötét tekintetével pont az utat kémleli. Lazán, és nyugodtan vezet. Egyik keze a kormányon, a másik a sebességváltón.

– Érdekes – reagálja le Nathan, és tényleg úgy tűnik, mint aki valóban érdekesnek találja a dolgot, és egyáltalán nem gúnyosan. – Én inkább a nyolcvanas éveket választom, ha retro zenéről van szó – fűzi még hozzá a korábbi megjegyzésemhez elgondolkodva. Meglepődök. – Voltál már az Aydo Roomban? – néz rám vidáman.

– Aydo Room? – ismétlem meg, mert határozottan ismerősen hangzik a név, és két másodperc múlva rá is jövök, hogy honnan. Jane-től. Egy közeli szórakozóhely. Jane gyakran tölti ott a péntek vagy a szombat estéit. Mindig is kíváncsi voltam, hogy a szülei mégis hogyan engedhetik meg neki. Az én anyám előbb tépné ki szálanként a haját, minthogy elengedjen egy buliba. Még arról is hazudnom kell, amikor Peternél alszunk.

– Szoktak retro éjt tartani. Elmehetnénk egyszer – mondja Nathan. Az arca csupa kedvesség, és én nem tudom eldönteni, hogy pusztán csak barátságos akar lenni, vagy tényleg komolyan gondolja, amit mond.

Nincs semmiféle tapasztalatom ezen a téren.

– Aha – ennyit tudok csak kinyögni. Zavarban vagyok, és azon kapom magam, hogy újra elpirulok. Mark újra engem néz a visszapillantóban. Nem mosolyog. Mogyoróbarna tekintete elemzően kapja el az enyémet, majd újra az útra siklik.

Mikor megérkezünk az iskola parkolójába, mint akit puskából lőnek ki, úgy pattanok ki a hátsó ülésről. Sietős léptekkel megindulok az épület felé, de Mark hangja megállít.

– El sem köszönsz, Kaitlyn? – szól utánam kihívóan. Háttal vagyok, de kihallom a hangjából, hogy elégedetten vigyorog. Megpróbálom legyűrni dühömet, és feléjük fordulni, később még úgy is lesz alkalmam, hogy megfojtsam Markot.

Így állva jobban szemügyre veszem magamnak Nathant. Magasabb, mint én vagyok, de Mark még így is ráver egy tíz centit. A haja néhány millisre van nyírva, és az arca borostás, valamiért Dave Franco ju eszembe róla a Nerve című filmből, pedig abban nem is viselt borostát. Talán a haj. Biztosan az lesz.

Észreveszi, hogy bámulom, és elmosolyodik. Égni kezd az arcom.

– Üdv – intek feléjük gyorsan. Nathan kedvesen viszonozza a gesztust, majd visszafordul az autó felé, hogy kivegyen valamit, én meg kihasználva az alkalmat, hogy Nathan nem lát, de Mark még mindig engem bámul, némán duzzogva felmutatom neki a középső ujjamat. Elneveti magát, és egy néma puszit küld felém, én meg úgy teszek, mint aki kitér előle, de ezen is csak jóízűen mosolyog. Valami megfoghatatlan bujkál a tekintetében, amitől összerándul a gyomrom.

Dühöngve trappolok végig a folyosókon. Nem hiszem el, hogy képes volt ezt tenni velem. Bizsereg a bőröm. Nyilvánvaló volt, hogy megtervezte ezt az egészet, és csak remélni merem, hogy egy árva szót sem szólt a levélről Nathannek, tekintve, hogy nem is én írtam.

– Óha, valaki bal lábbal kelt – nyögi Jane, mikor beérek a kémia terembe, és leroskadok a Kate meg az ő padja közötti üres helyre. Fejemet a padra hajtom, és megpróbálom lenyugtatni zavart lelkem, mielőtt megszólalok.

– Az agyamra megy Mark – közlöm egyszerűen, miközben kiegyenesedek a széken, és még mindig kissé dühödten elkezdem előpakolni a cuccaim.

Jane zöld tekintete pletykaéhesen siklik rám. Neki egy árva szót sem szóltam a csókról, és most sem tervezek előrukkolni vele, viszont minden mást elmesélek a tegnap éjjelről, és a ma reggelről. Na, meg a Rachel és Olivia incidensről.

– Szerintem bejössz neki – mondja Jane konzekvensen.

– Ja, minden bizonnyal, ezért cipelte ma reggel magával azt a srácot, akibe azt hiszi, hogy bele vagyok habarodva – mondom gúnyolódva. Jane megvonja a vállát, mint akit nem hat meg érvelésem, ő akkor is azt gondol, amit.

Kate már ennél óvatosabb.

– Azt mondta, általános óta az egyik legjobb barátja Nathan, szóval kétlem, hogy csak ma reggel cipelte magával, és csakis a te kedvedért. Nem lehet, hogy tényleg csak véletlen, hogy észrevett téged a járdán sétálni a buszhoz?

Egy ne-légy-már-naiv pillantást vetek Kate-re, pedig igazából van ráció abban, amit mond. Csak előítéletes lennék? Összeesküvés elméleteket gyártok itt magamban, mikor tényleg csak egy véletlen egybeesés lenne? Nem tudom. Furcsa volt az egész helyzet.

A kérdésre váratlan helyről jön válasz.

– Mióta jársz te Markékkal iskolába? – ül le mögénk Peter. Az arca még piros a kinti hidegtől. Hátra fordulok. – Láttalak a parkolóban, ahogy kiszállsz Delane kocsijából – teszi hozzá magyarázatképpen.

– Véletlen meglátott, amint sétálok a buszhoz, és felvettek – felelem egyszerűen, mire Peter kétkedő arckifejezéssel pillant rám, miközben a táskájából pakol elő.

– Felvettek – ismétli meg hitetlenkedve, de nem mond többet, és ez zavar. Mindent tudóan Kate-re pillantok, aki vállat von, és ráhajol Peter asztalára, aki ettől kissé hátrahőköl. A jelentről eszembe jut a Peteréknél játszódó pillanat. Biztos vagyok benne, hogy Mark Kate-re gondolt akkor.

– Miért olyan nagy ügy, hogy felvették? – kérdezi a szőkeség. Peter először vállat von, mint akit nem igazán izgat a téma, és nincs kedve még csak elgondolkodni sem az ok-okozati összefüggéseken, de aztán valamiért mégis megszólal.

– Nem az. Csak abból a kocsiból még csajt nem láttam kiszállni, kivéve Miát. Meg most már Kaitlynt – feleli, és mi lányok ugyanarra gondolunk. Jane az, aki hangot is ad ennek a gondolatnak.

– Ki az a Mia?

– Delane barátnője.

Érzem, hogy Kate rám kapja a tekintetét, de én csak Petert bámulom döbbenten, mintha csak álmodtam volna, amit az előbb mondott. A gyomrom összerándul, de most teljesen más érzés, mint mikor Mark rám mosolygott a visszapillantó tükörben.

Eszembe jut a csók, meg ahogyan tegnap éjjel az ágyamban feküdt, és úgy érzem, mintha valami igazán rosszat tettem volna, pedig erről szó sincs. Mégis…