Kedvencekhez adás
188

Emlékezetvesztés (2006)

Sakura eltűnése

Szerzői megjegyzés:

Kezdem úgy érezni, hogy mégsem volt olyan jó ötlet elkezdeni újra feltölteni ezt a tizenhárom éves fanfictiont. De már nem táncolhatok vissza. Haha.

A csapatok kettéváltak és így folytatták útjukat.

– Hogy tehetett ilyet a sensei! – siránkozott Naruto.

– Jajj! Ne nyafogj már annyit! Hisz nem szuper, hogy veletek vagyok? – vihogott Ino, és Sasukéra pillantott. A fiú láthatóan csak testileg volt ott. A gondolatai nagyon messze kalandoztak. Zsebre dugott kezekkel baktatott a két szőke mellet, és az elmúlt idők eseményeit tanulmányozta. Azt a szituációt képzelte maga elé, amikor megtudta, hogy Sakurával és Narutóval lesz egy csoportban, vagy éppen azon gondolkodott, mikor a csengőket kellett megszerezniük a senseitől. Valami változott. Nem is kicsit. Az a valami pedig nem más volt, mint Sakura. Az emlékvesztésen gondolkodott. Miért éppen őt? Miért nem Narutót? Vagy Kakashit? Ez nem szemrehányás akart lenni, csak egyszerűen még előtte is sötét volt minden.

– Sasuke! – visította hirtelen Ino, és belekarolt a fiúba. Az, mintha észre sem vette volna, sétált tovább. – Ugye szerinted is tök jó, hogy egy csoportban vagyunk? – mosolygott elégedetten a lány. A fekete rápillantott a szőkeségre, és fura érzés fogta el. Még magának is félt bevallani, de jobb szerette volna, ha Ino helyett Sakura van velük. Mondván a rózsaszín hajú nem annyira idegesítő, mint Ino. De nem Sauke volt ezzel a véleménnyel egyedül. Naruto a másik oldalon ugyanezen gondolkodott.

„Miért? Miért ez a liba? Megfojtom Kakashi senseit! Áh! Pedig úgy volt, hogy Sakura velem lesz! Ilyen nincs!” – mérgelődött a fiú magában. Hirtelen bokrok zörgése hallatszott valamerről. A gyerekek még nem tudták, merről, de támadóállásba álltak egy-egy kunaival a kezükben. Mereven figyeltek minden egyes rezdülésre, mikor egy alak lépett ki az erdő sűrűjéből.

– Sahikamaru! – Ino feje felett megjelent az a bizonyos csepp, ami azt jelezte, hogy nem igazán örül a fiú társaságának.

– Mit keresel itt? – kérdezte hűvösen az Uchiha fiú. A fiú habozott a válasszal, de végül kinyögte:

– A segítségetek kellene.

– Hm. – Sasukét egyszerre öntötte el a büszkeség, hogy gyanúja beigazolódni látszik, miszerint nélkülük nem boldogulnak, és egy másik ismeretlen érzés, miszerint valami baj van. Hát… mindkettőben igaza volt.

– Mi a baj? – lépett előrébb Naruto.

– Sakura.

– Mi van Sakurával? – Az Uzumaki fiú egyre dühösebb lett, ökölbe szorított kezéből már kezdett kimenni a vér, de nem érdekelte.

– Eltűnt – jött a válasz Shikamarutól, olyan egyszerűen, mintha semmi gond nem lenne.

– Mi? – zengte egyszerre Naruto és Ino. A lány nem Sakura miatt aggódott, hanem amiatt, hogy már megint belerondít az idillbe. Most, amikor éppen kezdtek jóra fordulni a dolgok Sasukével. Legalább is a lány így gondolta.

– Hogy érted azt, hogy eltűnt? –  A fekete meglepettségét nem tudta leplezni.

– Hát úgy, hogy az egyik pillanatban még mellettünk jött és… a másikban már nem volt ott – húzta száját Shikamaru.

– Áh! Hogy lehettek ekkora idióták? Nem tudok még egy kis csitrire sem vigyázni! – üvöltötte Ino, mire Naruto a nyakánál kezdte el rángatni a lányt.

– Mi az, hogy csitri? Sakuráról beszélsz te… – Ekkor már egyedül voltak. Shikamaru és Sasuke már nem voltak ott. Eltűntek úgy, hogy észre sem vették.

– Na, tessék! – bosszankodott a lány, amikor Naruto végre elengedte a nyakát. – Sasuke! Várj! – vonyította, majd ő is eltűnt az erdőben, Narutót magára hagyva. A fiú tekintetét az égre emelte. Már kezdett sötétedni. Ha nem találják meg naplemente előtt Sakurát, éjszaka még nehezebb lesz a nyomára bukkanni. Az aggodalom úrrá lett a testén és a lelkén egyaránt, így nem habozott, útnak indult ő is.

Időközben sötétségbe borult az erdő. A csillagok az égen alig látszottak, de a hold úgy vette az erdőt szárnyai alá, mint egy védő anyuka gyermekeit. A gyerekek és a sensei idő közben letáboroztak. Sakura még mindig nem került elő, amit a jounin is aggasztónak talált. A tűz megvilágította a sötétségben mindannyiuk arcát. Egy szót sem szóltak, csak bámultak maguk elé. A képzeletbeli köd most újra leereszkedett hozzájuk, és úgy fonta őket körbe, mint valami pajzs, ami védelem helyett, bármelyik pillanatban összeroppanthatja őket. Ezt mindannyian érezték, így inkább aludni tértek, otthagyva egyedül az erdőben Sakurát.

A sátrak némán álltak, a tűz már kihunyóban volt, mikor az egyik sátorban mozgolódás támadt. Az egyik fiú riadt fel álmából, és hihetetlen fájdalom hasította keresztül koponyáját. A képek ugyanúgy pörögtek előtte, mint annak idején Sakura előtt. Ezek a képek azonban nem a visszaemlékezés képei voltak. Ezek ismeretlen, még nem látott képek voltak, amik megrémítették tulajdonosukat. A sátor lassan kinyílt és kisurrant belőle a fiú. Nem ő volt az egyetlen, aki nem aludt. Más is ébren volt, és az éjszaka leple alatt követni kezdte a fiút. Valójában egyikőjük sem tudta, merre tartanak, csak szökkentek fáról fára a sötétségben. A követőt a fiú már rég észrevette, így próbált úgy mozogni, hogy eltűnhessen a szeme elől. Több-kevesebb sikerrel, mikor végre teljesen eltűnhetett a gyerek szeme elől.

Lassan botorkált a füvön. Nem tudta, hol kell keresni a látottakat, és azt sem tudta, igazak-e egyáltalán, amiket látott, de nem engedhette meg magának azt a luxust, hogy ne higgyen nekik. Jobb oldalán a sziklafal úgy magaslott az egekig, mint valami óriás, ami bármelyik pillanatban eltaposhatja. Ez az óriás viszont félelem helyett biztonságérzetet adott neki. Mocorgás támadt a közelből, így a fiú támadóállást vett fel, egy kunai kíséretében. Ijedtsége hamar alább hagyott, mikor egy aprócska kő gurult le a sziklafalról, egyenesen a lábai elé. A kavics mintha céllal jött volna. Mintha mutatni akart volna valamit a fiúnak. A gyerek felemelte tekintetét a sziklafalra, azt keresvén, hogy honnan jöhetett a kavics, de nem látott semmit. Egy mozdulattal odébb rúgta a követ, majd útnak indult, mikor egy újabb kavics gurult le. Visszaemelte tekintetét a sziklafalra. Itt-ott egy bemélyedés a falon, és egy-két növény és fa is volt rajta. A fiú megkapaszkodott az egyik ágban, majd egy könnyed mozdulattal felugrott az egyik mélyedésbe. Egy újabb kő gurult le, még fentebbről. Kinézett, de nem látott semmit, így kénytelen volt feljebb ugrani. A csodálkozástól szinte levegőt sem tudott kapni:

– Sakura! – nyögte akaratlanul. A lány élettelenül feküdt a kövön, szemei pedig tágra voltak nyílva. Mint valami élőhalott. Egy kis róka ült mellette. A fiú leguggolt a lány mellé, és arcát maga felé fordította. A lány arca könnyes volt, szemgolyói pedig nem mozogtak. Üresen néztek a semmibe. Teste remegett a belülről jövő fájdalomtól. Keze ökölbe volt szorítva, amit a fiú is észrevett, és vetett egy pillantást rá. Ekkor észrevette, hogy a lány szorongat valamit. Egy fekete ruhadarabot, aminek az egy sarka piros volt. Kivette a lány kezéből az anyagot, és saját kezében szorította össze, majd az égre emelte tekintetét.

– Itachi!