Más szemmel - Nyomtatásban megjelent

Annamari28

7. nap, szerda

2019. július 20.

Három nap telik el. Ez alatt az idő alatt csendesen megfigyelem féltestvérem ténykedését a konyhában, vagy miként a szobák egyikében takarít. Mindig a nyomában vagyok, csak hogy ne legyek egyedül, a gondolataimba burkolózva, de úgy tűnik, Juditnak sosem vagyok útban. Ahogy hazaértünk a boltból, beváltotta az ígéretemet, és addig nem tágított, míg vissza nem adtam neki az Arany Tollat. Azóta kerül engem, és szó nélkül elmegy mellettem. Ha szólok hozzá, rám néz, ha kérdezek tőle valamit, válaszol, ha megkérem valamire, megteszi, mégis hiányzik belőle valami. Már nem akar velem csatározni. Úgy döntött, az a legjobb, ha mindennemű konfliktust elkerül velem. Lassan kezdek rájönni arra, hogy nekem szükségem van a veszekedésekre, a csínytevésekre, még akkor is, ha ezzel egyáltalán nem koromhoz illően viselkedem. De ha tényleg haza akarok menni, akkor itt az ideje elhagynom ezeket.

Napjaim ettől számítva unalmasabban telnek, beszélgetéseim kimerülnek az igenekben, és a nemekben. Kezdek szépen fokozatosan visszasüppedni ugyanabba az iszapba, amiben azelőtt voltam, hogy apámhoz költöztem volna. Visszájára fordult a tervem. Nem ezt szerettem volna, nem így.

–  Abigél! Édesanyád hívott! Veled szeretne beszélni! – hallom meg apám hangját.

Eltelik két másodperc úgy, hogy nem tudom eldönteni, szeretnék-e beszélgetni az anyámmal, vagy sem. Végül felállok, és kilépek a szobából. Aput a nappaliban találom, a telefont a füléhez szorítva épp nevet a saját vagy anyám viccén. De amikor meglát, elkomorodik az arca.

–  Már itt is van! Adom!

Apu rám mosolyog, majd felém nyújtja a telefont. Elveszem tőle, és köszönök az anyámnak.

–  Szia, kincsem! Régen hallottam a hangodat.

–  Szinte minden nap beszélünk, anya! – mondom.

Túl régóta ismerem ahhoz az anyámat, hogy tudjam, a kijelentése egy igencsak fontos kérdést tartalmaz. Valójában azt is megkérdezhette volna, hogy hogy vagyok. De mégsem tette. Én pedig nem válaszolok, mert egy ki nem mondott kérdésre nem kötelező válaszolnom.

Pár másodpercig csak állok, kezemben a készülékkel úgy, hogy egyikünk sem szólal meg, aztán anyám sóhajt egyet.

–  És Judit? Jól megvagytok?

–  Igen, meglepően jól.

–  Abigél, ne áltass – lát át azonnal a hazugságomon az anyukám.

–  Nem gyújtottuk még egymásra a házat, ha erre gondolsz.

–  De legalább beszélgettek?

–  Anyu! – forgatom a szemem, pedig tudom, hogy úgysem láthatja.

–  Csak szeretném, ha jól éreznéd magad. – Hangjából aggodalom csendül ki.

–  Nem olyan jó, mint otthon, de azért igyekszem. Ha nagyon jó leszek, akkor hazamehetek előbb? – próbálkozom be, látva a kínálkozó alkalmat. Két ujjamat keresztbe téve várom a válaszát.

Anyám mélyet sóhajt. – Te is tudod, Abigél, hogy miben egyeztünk meg. A két hét, az két hét, egy nappal sem rövidebb.

–  De anya, kérlek…

–  Sajnálom, Abigél! – mondja anyám. Fájnak a szavai, még ha tudom is, hogy csak jót akar nekem. – Vigyázz magadra! Szeretlek, kincsem! – hallom még, mielőtt letenné a telefont.

Leplezni szeretném a csalódottságomat, veszek pár mély levegőt, hogy lenyugtassam szaporább lélegzetemet. Rövid ideig még nézem a készüléket, majd megfordulok, és egyenesen beleütközöm apuba. Felnézek rá, várom, hogy mondjon valamit, de csak csendesen figyel engem. Kérdőn felhúzom a szemöldököm, mire kicsit félrebiccentett fejjel félreáll az utamból.

–  Édesanyád csak jót akar neked – néz rám. A szemében lévő szenvedéstől az arca nyúzottabbnak tűnik, a szeme alatti karikák sötétebbnek látszanak.

–  Most azzal jössz, hogy inkább büntesselek téged azért, mert itt ragadtam?

–  Az én ötletem volt, Abigél.

Pislogok kettőt, míg a szavai értelmét próbálom feldolgozni.

–  Tessék?

–  Jól hallottad. Én kértem anyukádat, hogy hozzon el ide. Tovább kell lépned, és úgy gondoltam, a környezetváltozás talán segít.

–  De képtelen vagyok elfelejteni – mondom csendesen. Érzem, ahogy kifut a vér az arcomból, amint állom apám pillantását.

–  Nem is azt kérem, hogy elfelejtsd! – enyhül meg kicsit a hangja, majd sóhajt egyet. – Csak azt, hogy próbáld meg az érzelmi kötődést fokozatosan megszüntetni.

–  És azt hogy kell, apu? Mondd meg nekem, és megteszem!

–  Fogalmam sincs! – csóválja meg a fejét. – Erre sosem tudtam rájönni. Magadnak kell átélned, megtapasztalnod.

Először hallottam azt valakitől, hogy nekem kell döntenem az életemről. Eddig mindenki meg akarta mondani, hogy mit tegyek, és hogyan, de apu csak rám nézett mogyoróbarna szemeivel, melyből mély bölcsesség áradt, és nemes egyszerűséggel kimondta azt, amit én mindeddig gondoltam. Senki sem tud rajtam segíteni, ha én magam nem akarom. Egyedül rajtam áll, hogy változtatni akarok-e a dolgokon vagy sem.

Mindeddig más szemmel néztem az apámra. Egy idegen volt számomra, valaki, aki elhagyott kiskoromban, csak azért, hogy egy új családot alapítson egy másik városban, egy új anyukával. De ha jobban belegondolok, a gondolkodásmódom mindig is megegyezett az övével, és minderre azokon a ritka alkalmakkor jöttem rá, amikor egy légtérben tartózkodtunk.

Elfordulok, hogy ne kelljen a szemébe néznem. Csendben megsimogatja a fejemet, majd egy fintor-féle mosollyal az arcán elindul, hogy magamra hagyjon, mikor hirtelen megjelenik az ajtóban Judit.

–  Ó, sziasztok! – lép hátra döbbenetében. Szerintem nem számított arra, hogy a nappaliban talál minket.

Ellép az apánk mellett és egyenesen az asztalra helyezett levelekhez sétál. Kutat egy ideig, minden egyes levelet gondosan megszemlél, mielőtt még csalódottan visszahelyezné őket az asztalra. Végül sóhajtva teszi a csípőjére a kezét.

–  Mi a baj, kicsim? – kérdezi apu Judittól, aki csak nagy nehezen tudja elszakítani a tekintetét az asztalon heverő postáról.

–  Nem jött véletlenül nekem is valami? – kérdezi elkínzott arccal.

–  Nem hiszem – ingatja a fejét. – Miért, fontos lenne?

–  Csak attól az irodalmi tábortól várok levelet. Már a múlt héten meg kellett volna jönnie – mondja ajkát rágcsálva.

–  Aggodalomra semmi okod. Lehet, hogy csak elakadt valahol – próbálja megnyugtatni a lányt, nem sok sikerrel.

–  Ja, persze – rágja a hüvelykujja körmét, csakúgy, mint én, mikor túlságosan feszült vagyok. Eddig észre sem vettem közöttünk ezt a hasonlóságot, talán azért, mert nem szenteltem elég időt arra, hogy jobban megismerjem a féltestvéremet.

– Vagy az is lehet, hogy nem nyertem rá felvételt – von vállat, mintha nem is érdekelné őt annyira, de a szemében megjelenő csalódottság megérteti velem, hogy milyen fontos is számára az a levél.

–  Ne mondj ilyeneket – lép közelebb hozzá apu, hogy megnyugtatólag a vállára tegye a kezét.

–  Miért? Ez megmagyarázná, miért nem kaptam még értesítőt – mondja feszült hangon.

–  Lehet, hogy apunak van igaza, és csak elakadt valahol – szólok közbe, mire Judit lesajnálóan rám néz.

–  A tábor már hétfőn kezdődik. A levelet minimum egy héttel előtte ki szokták küldeni.

–  Hát aztán nagy ügy! Legrosszabb esetben itthon maradsz! De ha ez megnyugtat, biztos vagyok benne, hogy van még számos irodalmi tábor, ahová jelentkezhetsz! – igyekszem jobb kedvre deríteni.

–  Úgy látszik nem érted! Ez nem egyszerűen egy irodalmi tábor, hanem Az Alkotói Tábor! Ide csak a legjobbak kerülnek be. – Judit szeme csillog beszéd közben.

Felhorkantok, majd megrántom a vállamat. – Engem nem igazán tud lázba hozni egy tábor. Legyen akár ilyen vagy olyan.

–  Hát, ezt mindjárt gondoltam – vet rám egy lapos pillantást. – Apu, ha esetleg mégis megérkezik, azonnal szólj nekem, rendben? Tényleg nagyon fontos!

–  Hát persze! – simogatja meg a fejét apu, csakúgy, mint pár perccel ezelőtt az enyémet.

Elhúzott szájjal fordítok nekik hátat, majd a szobámba megyek. Amint hanyatt dőlök az ágyamban, csak egyetlen dologra tudok gondolni. Mégpedig arra, hogy mit fogok csinálni, miután Judit elment az Irodalmi Táborba. Mert biztos vagyok benne, hogy annak a levélnek a tartalma, ami az asztalom fiókjában fekszik pár napja, nem más, minthogy felvételt nyert rá.

Még hat nap és hazamehetek, ami azt jelenti, hogy szerda délután anyu eljön értem. De Judit már vasárnap délután elutazik. Három egész napot eltölthetek a társasága nélkül. Így belegondolva nem is tudom, hogy örüljek-e ennek a ténynek, vagy sem.

* * *

Nem hallottam, mikor Gábriel, Judit zongoraoktató tanára megérkezett, így meglepődöm, mikor a konyhába menet majdnem nekiütközöm. Hátrahőkölve kapom a mellkasomhoz a tenyeremet, hátrálok tőle egy lépést, és pislogva nézek fel az alighogy férfinak mondható Gábrielre, aki csak kedvesen rám mosolyog, mielőtt még elnézést kérve kikerülne engem. Minden bizonnyal a nappaliba vonul a rá váró Judithoz, míg én a döbbenettől még mindig lefagyva meredek arra a pontra, ahol nemrég még a két szeme volt. Mintha csak Patrik nézett volna rám azokkal a szemekkel, csupán Gábriel arcával.

Patrik… az exem. Olyan nehéz elfogadnom ezt, még nem állok készen arra, hogy szembenézzek a múltban történtekkel.

Nagyot kell nyelnem és vissza kell pislognom a könnyeket, amik azzal fenyegetnek, hogy végigcsorognak az arcomon. Gyorsan kilépek a házból, és elhatározom, hogy addig nem megyek vissza, míg Gábriel nem távozik onnan. Nem akarom megkockáztatni, hogy ismét a szemébe kelljen néznem. Azt hiszem, nem bírnám elviselni azt a kedves, ámbár kifejezéstelen tekintetet, azokat a szemeket, amik akár Patrikéi is lehetnének.

Lehajtott fejjel ülök le a napozóágyra, és míg a lábamat lógázom, Judit zongorajátékára összpontosítok. Gábriel a hétvégék kivételével minden másnap – hétfőn, szerdán és pénteken eljön, hogy oktassa a féltestvéremet, ami azt jelenti, hogy még kétszer találkozom vele, mielőtt hazautazok.

Eltelik egy óra, míg én a gondolataimba merülve üldögélek. Épp felállok, és kinyújtom elmacskásodott végtagjaimat, mikor meghallom Gábriel hangját, amint kilépve a házból épp Juditnak magyaráz valamit. Elég távol vagyok tőlük ahhoz, hogy ne halljam, amit mond neki, de a lány bánatos arcát látva el tudom képzelni, hogy miről folyhat a szó. Amikor meglátom, hogy a kapu felé lépdelnek, elindulok, hogy gyorsan beosonjak a házba, és eltűnjek a szobámban, de ahogy csökken a távolság köztünk, kihallom Judit hangsúlyából, mennyire csalódott valamiben. Ramatyul érzi magát.

– Pedig úgy reméltem, hogy sikerülni fog! Annyira akartam hinni benne! – sóhajt lemondóan.

–  Igazán sajnálom – mondja Gábriel, mire Judit csak legyint egyet.

–  Végül is, mindketten tudjuk, hogy nagyon nehéz bekerülni. Nekem meg van még mit tanulnom. – Erőltetetten elmosolyodik.

– Talán majd legközelebb.

A lány csak bólint egyet, majd a zsebébe csúsztatja az ujjait, míg a szemét a cipőjére függeszti.

–  Akkor pénteken jövök.

–  Jaj, nekem! – mondja a lány, majd elfintorodik.

–  Ne jöjjek? – kérdezi Gábriel felvont szemöldökkel.

–  Tudod, hogy nem így gondoltam – húzza össze kicsire magát. Ilyenkor olyan védtelennek tűnik.

–  Csak hogy tudd, te vagy az egyik legkitartóbb tanítványom.

Lehet, hogy rosszul látom, de mintha Judit válla kicsit megrezzenne a tanítvány szó hallatán.

–  És a legtehetségtelenebb is – egészíti ki.

–  Judit! – nézne a szemébe a fiú, ha a féltestvérem nem sütné le a pillantását előle. Gábriel csak sóhajtva kapja a tarkójához a kezét, nem tudván mit mondjon, végül csak elköszön Judittól.

Mielőtt még Gábriel megfordulna, észrevesz engem, ahogy a bejárati ajtó előtt állva, a kilincset fogva őket bámulom. Int egyet felém, mire Judit követi a pillantását. Ahogy kiszúr engem, a szeme összeszűkül, és majdhogynem villámokat kezd el szórni felém.

Nem törődve a reakciójával kedvesen elmosolyodom, hogy jó benyomást keltsek a fiúban, majd visszaintek neki, mielőtt még eltűnnék a házban.

* * *

Kimegyek a konyhába, majd felülve a konyhaszekrényre, figyelem, ahogy Judit elmosogat. Kikapok egy almát a mellettem lévő gyümölcsöstálból és egy nagyot harapok belőle. Mikor lenyelem a számban lévő falatot, érdeklődve fordulok a lány felé.

–  Nem unod ezt?

–  Mit? – simít ki egy hajtincset a szeméből, így habot ken a homlokára.

–  Ezt az állandó takarítást?

–  Inkább ez, mint a kottatanulmányozás! – vet rám egy pillantást.

–  Vedd úgy, hogy nem is szóltam!

Látom, ahogy Judit elmosolyodik, majd letéve a kezében tartott piszkos tányért felém fordul.

–  Mi lenne, ha egyszer kegyes lennél hozzám, és legközelebb a kottáimat nyúlnád le? – néz rám könyörögve.

–  Az nem neked lenne áldás, hanem nekem! – mondom.

Judit rám mered, majd hirtelen kitör belőle a nevetés. Először csak elmosolyodom, de mikor meglátom, miként már könny csorog ki a szeméből, én is felnevetek.

Csak órákkal később döbbenek rá, hogy ez volt az első eset, hogy egyszerre nevettünk fel, és nem a másik kárára.

–  Mondjuk, nem a te hibád, hogy nem tudsz remekelni az óráidon – mondom pár perc elteltével.

–  Ezt meg hogy érted? – néz rám előre tartva attól, hogy mit fogok mondani neki.

–  Valljuk be őszintén, én sem tudnám nyomon követni a szememmel a kottát, ha közben a helyes tanáromat bámulnám – húzom fel a szemöldökömet.

Judit zavarában lesüti a pillantását, és a habba nyomja az ujjait.

–  Te elpirultál! – vádolom meg, amint észreveszem a vörössé vált arcát.

–  Nem is! – emeli meg a hangját.

–  De. De igen! Te jó ég! Neked tetszik Gá…

–  Cs-sss! Ne olyan hangosan!

Habos kezével elkapja az enyémet, míg a nappali felé pislog.

–  Eltaláltam, ugye?

Csak rám néz, de nem tagadja. Állja a pillantásomat egy ideig, majd elfordul tőlem és tovább mosogat, mintha ez a beszélgetés meg sem történt volna.

–  Mit szeretnél? – fordul felém néhány perc elteltével.

–  Ez egy nagyon jó kérdés – mosolygok rá. Tudom, hogy életem egyik legjobb döntését tervezem meghozni.

–  Ha van valaki, aki tényleg megérdemli, hogy ott legyen, az te vagy! – mondom rekedten. Judit értetlenül néz a felé nyújtott kezemre.

–  Vedd csak el! – lengetem meg a borítékot, miközben szívem dübörögni kezd a mellkasomban. Bűntudatom van azért, mert eltettem a levelet, és csak remélni tudom, hogy nem fog nagyon megharagudni rám.

Látom, hogy mikor döbben rá arra, hogy mit tartok a kezemben, ugyanis a szeme kerekre tágul, a habos kezét gyorsan szárazra törli, mielőtt elvenné a fehér borítékot. Egy szó nélkül feltépi, a szeme villámgyorsan futja végig a sorokat, majd a megfelelő részhez érve felsikolt örömében. A szája elé kapja a kezét, míg a könny végigcsorog az arcán.

–  Sajnálom. Előbb oda kellett volna… – Judit nem engedi, hogy végigmondjam, hogy kimagyarázzam magamat, szinte azonnal átölel, és magához szorít.

–  Köszönöm-köszönöm-köszönöm – mondja sírva-nevetve, mire én csak még jobban elszégyellem magam, mint előtte.

Judit elhúzódik tőlem, letörli a könnyeket az arcáról, majd egy boldog mosollyal az arcán megszorítja a kezem köszönete jeléül, és már fut is ki a szobájából, hogy megoszthassa a jó hírt a szüleivel.

–  FELVETTEK! FELVETTEK A TÁBORBA!