Szombat este

janerity

2019. szeptember 23.

Nagyot sóhajtva teszem le a szemüvegem a takaróra, majd a távirányítóért nyúlok, és céltalanul kapcsolgatni kezdek a tévében. Szombat este van, és én a Cartoon Network egyik meséjén időzöm. A gyerekkoromban sokat néztem, és egyszer-kétszer még a gimiben is, de most, huszonegy évesen már kínosnak számít. Tovább kapcsolok, miközben rájövök, hogy igazából nem is a Cartoon Network az, ami igazán kínos, hanem a puszta tény, hogy huszonegy évesen szombat este a tévét bámulom pizsamában, és még csak késő sincsen.

Az órára siklatom a tekintetem. Háromnegyed nyolcat mutat. Újabb sóhaj keretében az oldalamra fordulok, és úgy nézem tovább a tévét, most már egy komolyabb csatornát. Dokumentumfilm. Igyekszem követni, de nem köt le egyáltalán. Lopva a laptopomra pillantok. Semmi változás. Hogyan is lenne? Szombat este van, a normális ember az én koromban ilyenkor kimozdul otthonról a barátaival. Ehelyett én egyedül fekszem a szobámban és azon agyalok, lehet-e ennél szánalmasabb az életem, és a válasz sajnos elkeserít. Persze, hogy lehet! Belegondolok a vizsgaidőszakba, ami már itt van a nyakamon, és nekem még elég sok mindent kellene behoznom addig. Gondolatban már szidom is magam, hogy miért vagyok ilyen felelőtlen, hogy képtelen vagyok elvégezni a feladatim időre, de erre is tudom már a választ, ami úgy hangzik, hogy „Ilyen vagyok és kész. Nem fogok már változni. Ebben legalábbis biztosan nem.”

Újabb mély sóhaj hagyja el ajkaim, ahogy hátamra fordulok, és a plafon apró barázdáit kezdem bámulni. Ennél jobb elfoglaltságom nem is lehetne. Tényleg.

Újabb lopott pillantás a laptopomra. Még mindig semmi.

Mire is várok? Eljátszom a gondolattal, hogy mi lenne, ha valamelyik barátom csak úgy felhívna, hogy emeljem fel a seggem, és fél óra múlva legyek a Trenice-ben. Elkezdenék felöltözni, és elmennék? Nem tudom… Túl macerás lenne. Ki kellene választanom, hogy mit veszek fel. Legszívesebben hosszú nadrágot vennék fel, mert nem szeretem a lábaim csupaszon mutogatni. Viszont a hosszú nadrághoz most igazán meleg van. Már a készülődésnél szakadna rólam a víz, és a sminkelést is személyes kínzásként élném meg. Mire odaérnék, már mindenki minimum a harmadik alkohol adagján lenne túl, ezáltal esélytelen lenne bárkivel is normálisabb társalgásba kezdeni valami értelmesebb témáról.

Talán öt percig kötnek le a felszínes, semmiről sem szóló beszélgetések. Ez pont annyi idő, mint ami alatt rájövök, hogy megint mindenki azért jött le csak, hogy igyon.

Én mit innék? Talán egy vodka-narancsot. Plusz egy-két pálinkát. Ez kevés ahhoz, hogy kiüssön, de még ahhoz is, hogy élvezni tudjam a szórakozóhely zenéjét, ami olyan, mint egy véletlenszerűen kiválasztott lejátszási lista önbizalom témakörben a Youtube-on. Gabi addigra már Dávid szájában matatna, Zsófi megpróbálna felszedni valakit, Peti a barátnőjével telefonálgatna, Noel meg bámulná a meccset. Én meg Noelt. Aztán másnap mindenki úgy tenne, mint aki annyit ivott, hogy nem is nagyon emlékszik, mi történt vele előző este. Pedig mindenki pontosan tudná, csak nem akarna beszélni róla. Egy hét múlva meg kezdődne az egész előről.

A laptopomból apró, halk jelzőhang figyelmeztet, hogy üzenetem érkezett. Visszafordulok az oldalamra. A távirányító becsúszik a csípőm alá. Miközben kihalászom, rápillantok a képernyőre. Gabi az. Trenice?

Hm.

A laptopról a tévére siklatom a tekintetem.

Visszakapcsolok a Cartoon Networkre, és egy párnát húzok a fejem alá. Hangosan felnevetek.

Ez a mese még huszonegy évesen is nagyon szórakoztató…