13 év

Légy igaz

Abeth

2020. április 21.

7. hónap 15. napja.[1]

A lótuszgyertyák lángja cirógatta az esti homályt, siető körvonalakat rajzolva ki. Emberek szaladtak megrakott tálakkal és hordókkal még az utolsó pillanatban is, egy kisfiú énekelt az utcán, míg egy másik pedig szorgalmasan imádkozott, kezei az izgalomtól remegtek, mintha esélye lenne látni a láthatatlant, mintha már az érzékei csalóka játékot játszanának vele, és a szellemek alakja kirajzolódna áttetszően, és homályosan. Olyanok, akár a szellőfuvallat, és nem tudni, hogy vajon ott voltak, vagy sem.

Mégis minden évben az emberek kirakják az ételeket és italokat boldogan, hogy másnap könnyáztatta szemekkel hozzák be.
Valahol ebben a hatalmas világban pedig…

Recsegés. Ropogás. Mintha valamit nehezen vonszoltak volna, végül a meggydörgő robaj elhalkult és beállt egy másodpercre a túlvilági némaság.

Suhogás. Sikoly. Orkán erejű szél száguldott végig, míg a szabad levegőben darabjaira nem hullott, mindenkit kilökve magából, akár  öklendező az előző vacsorát. Újra és újra, míg nem maradt semmi, csak a leveleket remegtető szellő, mely tova is szállt és csöndes békét hozott maga után.

* * *

Kinyitotta a szemét, azonban még a félhomály is élesen szúrta elméjét, így azonnal becsukta.

– Hmm – fintorgott és egy röpke pillanat után újra megpróbálkozott lassan és óvatosan. A vonalak formákat alkottak, a színek pedig összeálltak. Fogalma sem volt, hogy hol állt.

Legalábbis először.

De ha levegőt tudott volna venni, minden bizonyára torkán akadt volna. Nem tudott… Nem volt rá szüksége. Meglepődve tapogatta végig magát, pedig mindene a helyén volt, mégis olyan könnyűnek érezte testét, mint egy tollpihe, vagy még annál is könnyebbnek. Maga elé nyújtotta kezét, melyen átderengett a környezete, bőre akár egy hajszálvékony szaruréteg, fogta össze testét. Szinte át lehetett rajta látni… Kétszer kellett pislognia, hogy még azután se higgye el igazán, és kétszer kellett pislognia, mert ha csak álmodna, akkor fel akart kelni, és ha ébren volt, akkor azt kívánta, bárcsak aludna.

Mi történt?

Nem kellett megerőltetnie magát, a képek úgy úsztak be szeme elé, mintha csak tegnap történtek volna: színesen és élesen, hogy még most is érezte a gravitáció erős húzását, mely a földhöz vonzotta, a fülében csengő lágy, kétségbeesett hangot, mely az utolsó pillanatig üldözte: Wei Ying! A vér sűrű, fémes illatát, mely szinte még most is orrában ült. Nem tudta volna megmondani, hogy kinek a véréé: meglehet az övé, vagy mindenki másé… Nem is akarta megmondani.
Csakhogy a sok-sok emlék között volt egy tenyérnyi, fekete folt. Nem tudta, hogy mi történt a becsapódás után, nem érezte a fájdalmat, nem érezte a halált, nem érzett semmit. Vége volt és…?

Érdeklődve tapogatta magát. Szellemmé vált volna? Nem is volt olyan meglepő, amennyi haragos energia az utolsó pillanatban is körbevette, és megmagyarázná, mit is keresett Éjtelen Város kihalt udvarában. Itt fog kísérteni, míg valaki fel nem szabadítja, elnyomja, vagy megsemmisíti?

Ironikus volt. Sosem gondolta volna, hogy ilyen formában visszatérne.

– Milyen unalmas – szusszant egyet és sétára adta a fejét.

Tett egy kört, kettőt. El kellett ismernie, az udvart kipucolták, sőt, mintha évek óta nem járt volna senki erre, helyette a temetői csönddel állt szemben.

– Különös – rajzolt egy talizmánt a levegőben, mely felfénylett és szertefoszlott. Nem történt semmi.

Kezét tehetetlenül engedte le.

A feltámadó szél kísértetiesen söpört végig az udvaron és rajta is.

Egyedül volt. Egy szál magában. Ha érezné, minden bizonnyal beleborzongana a magány hideg köntösébe, de anélkül csak vihartól zavarodott szemmel nézett a távolba, ahol nem látott semmit. A múltnál már csak a jövője volt sivárabb.

Chenqingért[2] nyúlt, mely a derekán lévő övbe volt szúrva. Elmosolyodott az ismerőst látva, kézbe vette és szájához emelte. Lassú, egybefolyó, halk melódia ívelt fel a fuvolából, a hangok a magasba szálltak és elröpültek, hogy meséljenek múltról és jelenről, a soha nem létező jövőről, mely álmokból épült. Ujjai óvatosan sétáltak a hangszer testén, mintha még maga sem lenne biztos, hogy mit is akarna játszani, de végül a zene életre kelt, és vezette őt lépésről lépésre…

Már csak arra eszmélt fel, hogy valaki becsatlakozott a dallamba, éterin és tisztán szóló citera hangja csorgott ki a csarnokból, szélfútta fenyők sivár hidegrázását hordozva magában, ami megálljra késztette. Meglepetten nézett föl és leengedte Chenqingt.

Lan  Wangji? 

Lába akaratlanul indult meg, belső erő késztette, hogy minél hamarabb átlépje a Nap és Láng Palota csarnokának küszöbét. Mert talán akkor rájön, hogy nem hall mást, mint egy emlékekből kreált, szertefoszló illúziót.

Tévedett.

A csarnok közepén egy fehér gyászruhába öltözött férfi ült, előtte egy asztalon egy héthúros guqin[3] feküdt, melyen ujjai jártak a zene hullámai szerint.

Felhőmintás homlokszalagot viselt. A bőre világos volt, vonásai finomak és elegánsak, akár egy csiszolt jádekő. Szemének színe aranyló fénnyel szőtt, szinte áttetszőnek tűnt, mint a színezett üveg, amitől tekintete túlságosan is távolivá és végtelenné vált. Fagyos és merev volt arckifejezése, mintha csak egy értő művész faragta volna márványba.

– Lan Zhan! – kiáltotta el magát, és már hozzá is sietett. – Mégis mit keresel itt?

De a férfi nem nézett fel, még abba sem hagyta a húrok pengetését, hanem rendületlenül játszott tovább.

– Lan Zhan! Lan Wangji![4] – szusszant egyet Wei Ying elkeseredve. Szellemként látnia kellett, elmosódott, lehet kissé szörnyszerű alakban, kísértetiesen, de látnia kellett őt kultiválási képességeinek hála. – Itt vagyok! Lan Wangji, ne tégy úgy, mint ha nem hallanál! Lan Wangjiiiii! – dőlt előre és meg akart támaszkodni az asztalon, azonban a keze átfutott a citerán, elsüllyedt az anyagban, mintha csak…

Nem.

Nem lehet.

Ha ibolyákat őrzött volna a mellkasa alatt, mint ahogyan nem tette, most bizonyára egytől egyig elhervadtak volna. Ha nefelejcskék lettek volna vére, mint ahogyan nem az volt, most bizonyára belészomorodna, és hideg folyóként csorogna le az ajkán, hogy elvesse-temesse magát ebben a meddő földben, amin álltak, mert nem lehet igaz. Ha ő nem szellem… Nem is démon… Mi ő? Miért tud átnyúlni az anyagon?

Kétségbeesetten hadonászni kezdett egészen addig, míg Lan Zhanhoz nem ért, de ahogy a kíméletlen szempár feltekintett, mint akibe villám csapott, úgy hőkölt hátra. – Lan Zhan? Érezted? Én vagyok az Wei Wuxian![5]

De a Lan klán tanítványa újra a hangszernek szentelte a figyelmét.

Wei Ying újra magát tapogatta. Önmagán egyértelműen nem tudott átnyúlni, de minden máson igen. Mi ez? Álom? Valaki az elméjével játszik? Ez a halál utáni lét? Miért nem látja Lan Zhan?

– Direkt teszel úgy, mintha itt sem lennék, igaz? – hajolt hozzá közelebb. – Csak nehogy eláruljam, hogy szereted… – próbálta cukkolni tovább, de semmilyen reakciót nem kapott válaszul.

Tényleg nem érzékelte a kultivátor. Nem látta és nem hallotta. Ő miért látja és hallja? Miért Éjtelen Városban vannak?
Tudta, hogy valami nem stimmelt, azonban tehetetlen volt vele szemben. Semmit sem értek az újra megrajzolt talizmánjai, vagy a citera hangjába belekeveredő fuvola játéka, mintha ott sem lenne, nem volt ráhatása a környezetére.

– Ez borzalmas – kesergett magában. – Tényleg nem lát Lan Zhan! Annyi évig akart elkerülni, hogy már láthatatlanná váltam számára! – fújta ki a levegőt. – Lan Wangji, nem lehetsz ilyen kegyetlen! Lan Wangjiiii! – Mit sem értek szavai.

Végül belefáradt.

– Vajon mit keresel itt Éjtelen Városban és játszod újra és újra ezt a dalt? Még mindig nem árultad el a címét! Vagy tudod, hogy én is itt vagyok? – vigyorgott magában, ami aztán egy felesleges sóhajba fulladt.

Leült és csak hallgatta egészen addig, míg abba nem maradt.

– Wei Ying. – Mint az agónia utolsó lehelete, úgy gördült le Lan Zhan szájáról a név, megülve a pillanatnyi csöndben.

– Hmm? – pillantott fel Wei Ying, egyik szemöldökét megemelte, ahogy társára nézett, akiről aztán nem tudta levenni tekintetét. A marcona vonások meglágyultak, egészen úgy tűnt, mintha az egész arcberendezkedése megváltozott volna Lan Zhannak, színnel és élettel telt meg, a vékony száj vonallá préselődött, a fagyos tekintet felolvadt, olyanná vált, mint az első havon tükröződő holdfény, mely megállíthatná a felhőket és virágokat fakaszthatna.

– Hol lehetsz?

– Itt vagyok. Itt vagyok, Lan Zhan. – Egészen lágyan szólalt meg.

Ott volt, ott ült mellette, még akkor is mikor este kilenc lett és a férfi elrakta a citerát, Bichennel[6] a kezében az egyik sarokba vonult és elaludt.

– Még mindig működik a Lan napirend – kuncogott fel Wei Ying, aki, mint egy őrszem ült a férfi mellett, nem mintha hitte volna, hogy bárki betenné a lábát Éjtelen Városba.

Szép. Nyugodt. Nézte őt és lélegzett, ha tudott volna. Nézett egy angyalt. Nézett egy démont, és várta, hogy visszanézzen rá minden, amit idáig sikerült föld alá temetnie. De nem történt semmi, csak az éjszaka nyúlt el, és várta a hajnalt.

De a nap első fényeire észre kellett vennie, hogy teste még fakóbbá vált, körvonalai remegtek, mint valami délibáb a levegőben. Nem! Nem igaz! És valóban, lábai lassan felszívódtak, és eggyé kezdett válni a levegővel. Szinte zsibbadt, ha érezhetett egyáltalán valamit…

A még alvó Lan Zhanra pillantott.

Válla megereszkedett, kezét pedig leeresztette, szemében ott csillogott az elfogadás. Egy este… Ennyi jutott neki. Nem tudta, hogy mi történik vele, hogy ha elvész, akkor hova fog kerülnie… Nem is gondolt rá.

Az előtte ülő férfit nézte, aki nyugodtan aludt.

– Annyit játszottad, és mégsem tudom a dallam címét… – lépett közelebb grimaszolva. Az áttetszőség már elérte a derekát, percei maradhattak, és mégsem sietett. Nem volt miért, hisz ami várta, az mind itt volt. – Búcsúzom… akkor nem igazán tudtam – guggolt le és megbökte Lan Zhan arcát jókedvűen, pontosan emlékezett rá, hogy a férfi mennyire nem szerette a testi kontaktust, de nem bírta megállni. – Légy igaz – ejtett ki a Gusu Lan klán mottóját, ahogy hozzá hajolt.

Szertefoszlott.

– Wei Ying! – pattant fel Lan Zhan szeme. Pedig a magány minden falról visszaverődött tompán és fájdalmasan, kardja a kezében, úgy feküdt, ahogy elaludt.

Akkor miért érzi mégis megbillogozva magát?
Ajkán a gyökeret vert emlék megült.

* * *

13 hosszú év.

Minden évben egy este.

* * *

– Én Xuanyu, akinek oldalán senki sem maradt, vérem közvetítse kézzel írt szavaim, húsom lelkednek ajánlom, lelkem égjen hamuvá! Hívlak Yiling Patriárka, Wei Wuxian! 

* * *

Magyarázatok*:

[1] Az évben augusztus 31-e a kínai holdnaptár szerint a 7. hónap 15. napja, mikor is a szellemünnepet, effektíve a kínai halottak napját ünneplik. Ekkor a legendák szerint, az alvilág kapui megnyílnak, és a szellemek kimenőt kapva kedvükre kóborolhatnak a földön.

[2] Chenqing (陈情) Wei Wuxian fuvolája. A kifejezést egy Qu Yuan kínai költő és politikus által írt versből eredeztetik, és jelentése: részletesen elmagyarázni, kifejteni a körülményeket, okokat.

[3] A guqin a citerák családjába tartozó 5 vagy 7 húros hangszer.

[4] Lan Zhan a születési neve, adott neve viszont Lan Wangji.

[5] Születési neve Wei Ying, adott neve Wei Wuxian.

[6] Bichen (避尘) Lan Zhan kardja, nevének jelentése: távol maradni a világi dolgoktól