Kedvencekhez adás
29

A fehér nem illik hozzád

Szerzői megjegyzés:

Mo Dao Zu Shi fanfiction, de nem szükséges ismerni a fandomot.

Fülszöveg:

Leghőbb vágya volt, hogy fehérben láthassa őt, mégis kínok közt zokogott, mikor ez valóra vált.

Lan Zhan az utóbbi időben gyakran azt mondta, szeretné őt újra fehérben látni. Wei Yinget ez mindig megnevettette, mert elképzelhetetlenül távolinak tűnt az idő, amikor a Lan klán szeleburdi, minden lében kanál tanítványaként fehérbe öltözve törte a fejét a legkomiszabb tréfákon. Nem mintha baja lett volna a fehérrel, de mégiscsak lelombozó a gyász színében csibészkedni, miközben valójában olyan eleven volt, mint Lan Zhan nyulai párzáskor. Ellentmondás, ezt mondta rá mindig. Meg aztán, egy olyan emberhez, mint csalfa személye, jobban illett a démoni út feketéje és a halál vörös színe. És amúgy is, észbontóan dögös volt benne!

Mikor ezt elmondta, Lan Zhan megfejthetetlen pillantása alatt az ajka annyit felelt:

– Fehérben is épp olyan észbontó vagy.

Wei Yingnek mindegy volt, ha Lan Zhan azt is kérte volna, hogy meztelenül járjon, ám ez a szelíd vágya mindig gyöngédséget ébresztett benne, így a valóra váltását különleges ajándéknak szánta, amikor Lan Zhan a legvédtelenebb ellene.

Ám azon a védtelen napon Wei Ying kínok között talált rá, a padlóra borulva. Az a vigasztalhatatlan zokogás, a keserves fájdalom megdermesztette Wei Yinget, darabokra törte a szívét és a szavát szegte. Nem értette, hogyan sírhat Lan Zhan olyan elkeseredetten, mikor végre fehéret viselt.

– Wei Ying… Wei Ying… – suttogta könyörgő hangja, megmérgezve a fojtogató fájdalommal.

Csak ekkor értette meg, hogy Lan Zhan az ő testét tartja a karjában, és öleli, telesírva hófehér ruháját foltos, sebzett könnyeivel.

Pedig hasztalan volt a könyörgés, és a fájdalom, ami soha nem ígért megváltást, hiába érezte olyan lüktető elviselhetetlenséggel a holttestet tartó férfi; mert Wei Ying már halott volt.

– Kérlek… Még egyszer nem bírom ki.

Hát Wei Ying végül újra elhagyta Lan Zhant. Az ajtóba kapaszkodva rogyott a padlóra, mert hiába szólította, hiába érintette, Lan Zhan zokogása egyre csak lüktetett és lüktetett a szobában, ahol az ő teste végre fehérbe volt öltöztetve, és egy kívánság, ami valaha szelíd és ártatlan volt, most széjjel tépett egy lelket.

– A fehér nem illik hozzád – suttogta Lan Zhan, és ezer csillogó könny volt a bizonyság, hogy az áhított szín valójában sohasem állt jól neki.

Wei Ying át akarta ölelni a férfit, és a fülébe suttogni bármit, ami enyhít a kínzó zokogáson, de már képtelen volt erre. Csak egy szellem volt, aki már semmit sem tehetett.

Mert a sorsuk úgy akarta, hogy akárhány esélyt is kap Wei Ying, végül mindig Lan Zhan lesz az, aki hátramarad.