Kedvencekhez adás
53

A fiú, aki a csillagokkal táncolt

Szerzői megjegyzés:

Nagyon köszönöm mindenkinek, aki idetéved, és elolvassa ezt a kis novellát! Remélem örömötek lelitek majd benne!

Fülszöveg:

Történet egy fiúról, ki a csillagok alatt táncolt. „Amit látsz, soha nem az, amit érezned kellene.”

– Tényleg olyan ritkák a boldog pillanatok? – kérdezte aznap este a fiú.

A férfi épp leeresztette szempilláit, hogy kipihenje magát. Megmozzantotta karjait, és álmosan felelte:

– Nem… nem. Nem annyira ritkák. Csak hát… az emberek az eszükkel hajszolják azokat a pillanatokat. Pedig az… hogy mondjam neked? – A szív ügye.

– Mesélj nekem a boldog pillanatokról!

– Hagyjál most, álmos vagyok – mondta fáradtan, s szorosabban karjaiba zárta a fiút.

– Adj nekem egy boldog pillanatot. Aztán hagylak aludni – kérlelte suttogva a fiú, reménykedve, hogy megkaphatja szíve vágyát.

– Szeretlek! Nagyon! – hangzott a férfi válasza.

– Jó éjszakát! – mondta a fiú leírhatatlanul boldogan.

Ezek voltak a férfi  utolsó szavai hozzá, majd örök álomra hajtotta fejét kedvese mellett, hogy aztán a csillagok közt várva tegye próbára végtelen kötelékük.

A fiú pontosan emlékezett minden szavára. Minden apró mozdulatára, mimikájára, s tettére.

Az összes ki nem mondott szóra, melyek szebbek voltak legkedvesebb vallomásaiknál. Minden eltitkolt pillantásra. Minden lopott pillanatra, hogy együtt lehessenek. Minden csendesen elsuttogott „szeretlek”-re. Minden együtt töltött percre, ami igazi ajándék volt, melyet nap, nap után egymásnak adhattak. Minden együtt töltött éjszakára. Minden titkon elcsent csókra, mely édesebb volt a világ minden süteményénél. Minden végtelennek tűnő alkalomra, melyet a titkos völgyükben megbúvó hatalmas tölgyfa alatt töltöttek, vagy a völgy apró tavacskájában együtt fürödtek, s mint kisgyermekek fröcskölték le egymást a tó kristálytiszta vízével.

Tisztán emlékszik az estére, mikor gyertyák, s szentjánosbogarak néha-néha pislákoló fénye mellett tanította a férfi táncolni. Gyönyörű, csendes éjszaka volt. Egyedül a fiú ügyetlensége miatt néha-néha feltörő nevetésük törte meg a selymesen simogató csendet, mely kellemes melegségével betöltötte az egész völgyet, nyugodt álmokat hozva magával. Az ott élő minden apró állat álomra hajtotta már fejét, mikor a fiatal pár még boldogan keringőzve mulatott az éj mindent elfedő leple alatt.

Hajnalig csak táncoltak, majd mikor elfáradtak, a tölgyfa tövében pihentek meg.

  Szólj hozzám reggel egy jó szót,

mielőtt hazulról elmégy, s becsukod az ajtót,

napközben történhet oly sok minden,

ki tudja, viszontláthatjuk-e még egymást, kincsem.

 Jó éjszakát is kívánj szépen,

Ki tudja, felébredünk-e reggel, vagy mégsem.

Az élet elillan sebesen,

Ezért nem mindegy, kedvesem,

mi volt hozzám utolsó kérdésed,

és milyen volt az utolsó nézésed.

Ezért mindig egy jó szó legyen az utolsó,

ne feledd, az utolsó örökre szólhat.

Mindig ezt mondta a férfi, mikor kedvese szomorú volt, mert valami miatt el kellett válniuk egymástól. Egyedül a tudat volt képes megnyugvást hozni az ifjú szívére, hogy este, mikor elvégzi szerelme a dolgát, visszajön, hogy újra táncolhassanak a csillagok melengető fénye alatt.

Akkoriban még szerelmük vörös rózsája gyönyörű bokorként virágzott, s tündökölt boldogságuk virágoskertjében. Mikor együtt voltak, úgy érezték maguk, minthogyha az addig fogságban tartott gerlemadarakat kiengedték volna magányuk rabláncából, hogy megízlelhessék a számukra addig oly’ csábító, és ismeretlen érzést, a szabadságot.

Minden falat, melyet megízlelhettek szerelmükből fejlődött gyümölcsükből egyre émelyítőbb, egyre mámorosabb volt. Maga volt a földi Mennyország. Egy menny, amit ők teremtettek, és csak nekik volt bejárásuk. Kettejük országa volt, hol nem létezett szomorúság, sem pedig idő.

Mindent elsöprő futótűz volt az ő szerelmük, mely minden érintéssel, minden szóval, minden titkon lopott csókkal egyre jobban terjedt. Ez a tűz nem pusztított. Csak teremtett. Méghozzá nem mást, mint egyre tüzesebben, s elolthatatlanabbul lángoló szerelmet. Ahol elhaladt, nem elszenesedett földeket hagyott maga után, hanem zöldellő rózsabokrokat. Füstje nem ölt, hanem meleg paplanként, védelmezőn körbeölelte a párt, nehogy bántódása essen lángoló szerelmükből kifejlődött gyönyörű rózsabokornak.

Viszont a kor, s az idő, vasfogaival, szétmarcangolta szerelmük rügyező rózsáját, majd holtan kiköpte, s gerlemadarukat a földhöz láncolta, örök magányra ítélve.

A kor megölte szerelmüket.

„Amit gondolsz soha nem az, amit a lelkeddel érezned kellene.”

Mindig ezt mondogatta a férfi, mellette drága gyémántként tündöklő kedvesének, de az sosem hitt neki. Hiába mondta neki, hogy felette már eljárt az idő véges kereke, nem hitte el. Azt hitte, hogy még fiatal, s hogy örökké együtt lehetnek.

Nem tudta, nem akarta elhinni, hogy alig huszonöt éves testben, egy már-már több száz éves lélek lakozik, kinek lassan lejár földön töltött ideje.

Naivan ezt hitte, egészen addig a napig.

A napig, mikor az addig drágakőként csillogó fiú lelkéből nem maradt más, csak egy befekedett üvegszilánk.

A napig, mikor egyetlen szerelme nem kelt fel többé mellőle. Nem szólt hozzá többé. Nem csókolta meg többé. Nem ölelte át többé. Nem fogta meg többé a kezét. Nem simogatta meg a fejét többé. Nem suttogta neki soha többé hogy „szeretlek”. Nem töltöttek el több időt a tölgyfa tövében ülve. Nem fürödtek többé együtt a tavacskában, s nem táncoltak többé a csillagok alatt.

A fiú szerelme meghalt, ezzel egyedül hagyva a csillagok alatt, melyek alatt annyiszor táncoltak hajnalig.

Akkor elhitte, amit kedvese annyiszor ismételt neki. De már késő volt. Meghalt, és neki nem maradt senkije, a magányos tölgyön, és a kis tavacskán kívül.

Hetek teltek el szerelme halála után, és a fiú minden este csak feküdt a csillagok alatt, és várt. Várt, hogy egyszer, utoljára megláthassa egyetlen kedvesét, amint szelíd táncot lejt a csillagokkal, de hiába. Egyszer sem tűnik fel a férfi.

Egyedül a csillagok ragyogó sziluettjét látta, ahogy néma táncot lejtenek az éj sötétjével, majd mikor elfáradnak, csendesen a mélybe hullanak, hogy nyugovóra hajthassák fejüket, s otthagyják a Hold szelíd, óvó fényét, csendes álmaikért.

Vajon ha ő is lehullna mint a csillagok, újraláthatná szerelmét? Táncolhatna újra vele, szerelmük országában?

Ha ő is lehullna, bizonyára találkozhatna szíve választottjával, kitől elszakította az idő. Elmerülne a sűrű, fekete, ismeretlen sötétségben, hogy aztán felemelkedhessen egészen a csillagokig, hol újra láthatja majd az embert, ki egy magányos lélekből ragyogó drágakövet varázsolt lángoló szerelmével.

Lassan felállt a fiú a gyepről, mely eszébe juttatta, hány milliószor feküdtek ott kézen fogva, hogy nézzék a csillagok véget nem érő táncát. Mert csakis az ő táncuk lehet végtelen. Ha egy elfáradt, jött egy másik, hogy folytathassa, mit előtte lehullott társa elkezdett, ezzel végtelenné téve lágy keringőjük.

Elsétált egészen a tölgy előtt lévő omlásig, ami alatt az apró tavacska feküdt. Lenézett a mélységbe, mire a kis tó hívogatón csillant, s tükrözte a csillagokat.

Szinte hangosan mondta a fiúnak: „Jöjj csak, ugorj! Ugorj, hogy magamhoz ölelhesselek, s eltemethesselek! Hogy felemelkedhess! Ugorj, hogy újra szerethess!”

Ilyen egyszerű az út ahhoz, hogy újra láthassa az embert, kinek az életét ajándékozta, hogy cserébe megkaphassa a szerelmét.

Háttal fordult a szakadéknak, hogy még egyszer, utoljára láthassa azt a hatalmas, zöldellő tölgyet, hol először meglátta a férfit, ki az életet, s a halált jelenti neki.

Széttárta karjait, majd elengedte magát, s hátradőlve várta, hogy kicsússzon lábai alól a talaj.

Csak zuhant, és zuhant, s nézte a csillagok nyugodt sziluettjét, kik egy ifjú halála ellenére ugyanolyan nyugodt csendességgel folytatták véget nem érő táncukat.

Lassan elnyelte a víz testét. A zuhanástól keletkezett hullámok megzavarták a tó addigi nyugodtságát

Már csak homályosan látta az eget. Érezte, ahogyan lassan elernyedtek az izmai, majd a levegőhiány miatt végleg megállt a légzése.

Elsötétült előtte minden.

Mikor legközelebb láthatta a napvilágot, hófehér hálóinget viselt, s felhők vették körül. Ahogyan körbenézett, megláthatta ahogyan kedvese boldogan figyeli minden mozdulatát.

Hetek óta most először elmosolyodott, majd az örömtől sírva kezdett futni hozzá.

A férfi széttárt karokkal várta, hogy síró szerelme odaérjen hozzá, hogy végre újra karjaiban tarthassa. Nagyon hiányzott neki ez alatt az idő alatt, de az nyugtatta, hogy egyszer, ha csak a távoli jövőben is, újra együtt lehetnek. Az tette a legboldogabbá, hogy nem kellet még csak hónapokat sem várnia kedvesére… Újra láthatja ragyogó mosolyát, és újra átölelheti. Újra hozzábújhat a fiú a mellkasához, várva, hogy átadja neki szeretetét, hogy a legdrágább gyémánttá varázsolhassa egyetlen érintéssel.

A fiú is ugyanezt érezte.

Mikor végre újra elérték egymást a szerelmesek, a fiú zokogva omlott szerelme karjaiba, várva, hogy megvigasztalja.

– Most már soha többé nem hagysz egyedül… ugye? – kérdezte zokogva.

– Soha többé. Most már örökké melletted leszek. Ígérem. – A férfi ígéretét egy lágy csókkal pecsételte meg, amivel elérte, hogy szerelme abbahagyja a sírást.

Émelyítően édes csók volt. Édesebb, mint az első. Pedig… azt mondják az a legédesebb… De ez mégis sokkal felszabadítóbb, sokkal gyengédebb volt.

Mikor ajkaik befejezték lágy táncukat, gazdáikon volt a sor.

– Táncolunk, kedvesem? – kérdezte simogató hangján a férfi.

– Igen! – felelte boldogan párja, kit ha akaratlanul is, de magára hagyott kis időre, hogy aztán örökre együtt lehessenek.

Lassú, ritmusos táncba kezdtek, a már jól megszokott tempóban. Minden lépés, minden mozdulat, minden fordulat egyre szabadabb volt.

Ezzel a tánccal, újra kivirágzott a rózsa, melyet letépett a kor, lángra lobbant a futótűz, melyet eloltott a halál, s a leláncolt gerlemadár visszakapta szabadsága szárnyait, melyet az idő elvett tőle, s a földhöz láncolta.

Végre újra táncra kelhettek a csillagokkal, hogy együtt csillagokként ragyogva táncolhassanak az égen.

Egyetlen tánccal visszakapták mindazt, amit a kor elvett tőlük.

Egymást, és egymással a szerelmüket.

~THE END~