A hócsata és a takarító néni

Scarlett

2020. július 19.

Tél volt, és én a 10. e tanulójaként a B1-es teremben gubbasztottam az ablak melletti padsor legelső sorának legszélén. Ki más is ülhetett volna oda? Ki is lett volna olyan túlbuzgó, hogy nem akarja elszalasztani a tanár egy kósza mondatát? Ott lehetetlen végigtrécselni az órát vagy kisegíteni egymást a dolgozatoknál. Azt azért csendesen megjegyzem, a másik szekcióban ülők ezt egész jól megvalósították.

Szóval, úgy esett, hogy leesett a hó. Még nem nagyon járkálták össze a tizedikesek és a Bajcsyba érkező osztályok, így sima lepelként nyúlt el a füvön. Azt talán sokak sejtették, hogy ez nem maradandó állapot. Milyen tizenéves gyerek hagyna ki egy ilyen lehetőséget? Az én osztályom biztos nem, és úgy tűnt, a 10. a se szándékozik kimaradni a buliból.

Eljött a nagyszünet, a felügyelő tanárt senki se látta, de ha ott lett volna se foglalkoztunk volna vele. Tehát, a hó láttán megrészegült társaim az udvarra tömörültek, nem voltak túl sokan, közülünk úgy nyolcan a harmincegyből. A többségünk fiú volt, de akadt pár vállalkozó szellemű lány is. Kezdetnek egymást ostromolták a jeges gömbökkel, volt, aki a nyitott ablakon hajított be egyet-kettőt, és aki szabályosan behozta a terembe. Szerencsére ezeket a kísérleteket szárazon megúsztam, pedig pontosan az ajtóval szemben ültem, és az ablakból is jó célpont lehettem. De most nem is rólam van szó!

Fokozatosan a környező osztály legizgágább tagjai is kivonultak a terebélyes, havas térre hógolyót gyúrni. Lelkesen hajigálták egymásnak az amorf, hideg labdákat, és nem sokkal később kiéleződött a csata az a-sok és az e-sek között.

A teremből néztem végig, ahogy vidáman dobálják egymást az évfolyamtársaim. Ügyesen kerülgették a levegőben szaladgáló hólövedékeket, amik az épület falaira és ablakaira tapadtak. Ebben a nagy, fehér forgatagban bukkant fel, mint kiderült, az osztályom ellensége: a takarító néni.

Felgyorsultak az események, a csata folytatódott, a nő eltűnt és hamar a csengő is megszólalt, hát mindenki visszatért a saját termébe. A havas brigád leseperte magáról a hűvös kristályokat, végigtrappoltak a két osztályt összekötő kis helyiségen, és beérve a hátsó fogasokra aggatták az átázott kabátjaikat.

A tanárnő időben érkezett, csakhogy nem egyedül. A magas, rövidre nyírt hajú, köpcös igazgatóval toppant közénk. Mi csak döbbenten figyeltük, először nem is értettük, mit keres itt, majd ezt tudtunkra adta. Kiderült, hogy a takarító informálta a férfit, miszerint mi az ablakot dobáljuk a hógolyókkal. Ez persze nem volt igaz, csak volt, aki nem tudott célozni. Főképp azt sérelmezte, hogy a hóba gyúrt apró kövek vagy jégkristályok kárt tehetnek az ablakokban.

Ennyivel nem úsztuk meg, elő kellett állítani a tetteseket, ami kissé nehézkesen ment. Valljuk be, melyik tizenhat éves vállalna felelősséget úgy magától, hogy majd ő elviszi a balhét? Hát, nem sokan, és mi sem voltunk mások. Végül persze felálltak, akik részesei voltak a hócsatának, bírságként egy pár oldalas szöveget kellett írniuk a tél örömeiről és veszélyeiről.

Már akkor is mind viccnek találtuk ezt a hacacárét, ki hinné, hogy ilyen fordulatot venne egy egyszerű hógolyózás? Hát, még én se. Aztán az is kiderült, hogy csak az én osztályomra mért ilyen büntetést az iskola feje, az a-sok szóba se kerültek, pedig ők se voltak ártatlanok. De hát ők a-sok, a gimi büszkeségei, akik már hetediktől itt tanulnak, és akik nem kerülhetnek ilyen miatt bajba. Nekünk semmi bajunk az a-sokkal, tényleg! Csak ez a kivételezés piszkálta a csőrünk. Minket, e-seket persze lehetett szívatni, talán, mert egyes helyzetekben túl nagy volt a szánk, és nem mindig ismertük a határokat. Azt viszont mindig is tudtuk, hogy mikor történik velünk igazságtalanság. Ez pedig az volt.

Hát, ez történt velünk, amiért nem tudtunk célozni, figyelmen kívül hagytuk a takarító nénit, és mert az igazgató túl komolyan vett egy gyermeki hócsatát.