Kedvencekhez adás
84

Iteru ékköve – A Szahmeiek öröksége

Aszet harcosa

Szerzői megjegyzés:

Kedves Olvasó! Átmenetileg, admini kérésre ide írom ki a korhatárt: 16 (+18) Mielőtt belemerülnél a történetbe, ajánlom figyelmedbe a fejezet alján található lábjegyzetet, ami segíti a történet megértését. Lehetnek a szövegben olyan szavak, kifejezések, melyek nem használatosak a mindennapokban, illetve később egyiptomi szavak, így olvasás közben/ után érdemes egy pillantást vetned a továbbiakban is a lábjegyzetre. :)

A lenyugvó nap még perzselő sugarai arany derengéssel vonták be a nyugodtan hömpölygő víz felszínét, a parton különös, fehérre vakolt házak sorakoztak, távolabb hatalmas ligetek tarkították a tájat, a horizont szinte beleolvadt a messzi homokdűnék vöröses árnyába. Tollaimat szelíden borzolta a szél, sólyom képében repültem az ismeretlen vidék felett, szívemet oly melegség járta át, mint hosszú útról hazatért vándorét, mikor az első ízben látja viszont gyermekkora színterét. A sivatag egyhangú buckáit váratlanul monumentális építmények törték meg, egyenletes oldalai az ég felé törekedtek, csúcsának arany borításán táncot jártak a végtelen kékség izzó korongjának utolsó fényei. Szárnyaim önkéntelenül mozdultak, akárha külső szemlélő lettem volna csupán. Úgy sodort magával az egyre erősödő szellő, mint tengeri vihar idején az engesztelhetetlen áradat a magatehetetlen hajót. Oszlopokkal ékesített építménybe értem, motívumokkal díszített falai elhomályosultak szemem előtt, ismeretlen rajzolatok sora mosódott össze. A félhomályban úszó folyosó végtelen hosszúnak tűnt, lelkem napfény után áhítozott, de egy megfoghatatlan erő húzott befelé, mint a nagy mélység örvénye az óvatlan kagylóhalászt. Éjszakai sötétségbe boruló teremben értem földet, középen egy szobor álldogált örökösnek tűnő magányba burkolódzva. A művészién kifaragott női testet ezüstös derengés övezte, karjain a színpompás tollak szárnyakká álltak össze. Tekintete elnéző, kedves vonásokat tükrözött, mint egy anyáé, ki éppen rosszcsont gyermekére gondol. Fejét szarvak ékesítették, közötte arany fényben ragyogott a sötétséget elűző nap, megvilágította a helyiséget, de csak annyira, mint hold a fátyolfelhős éjszakát. Megfoghatatlannak tűnt, távolinak, mégis oly ismerősnek, képtelen voltam elfordítani tekintetemet. Erőteljes lépések zaja ütötte meg fülemet, ahogy a kemény anyagból készült lábbeli az éjfekete ónixpadlót súrolta, rettegés járt át, reszkető lábaimra lenézve ráébredtem, hogy újra önmagam vagyok, már nem madár alakban vártam a közeledőt. Hirtelen csend járta át a helyet, a sötétségből borostyán szempár nézett vissza rám, átható tekintete a lelkemig ért, nem eresztett, mint éhes nagymacska áldozatát. Zihálva eszméltem rá, hogy ismét elkalandoztam visszatérő álmomhoz, mely már oly régóta kísért, megfejteni mégsem tudtam. Nem merenghettem sokáig, a valóság kérlelő karjai visszarántottak, éppen időben, hogy felkészüljek az előttem álló feladatra.

Hűvös fuvallat szökkent át a tájon, megtáncoltatva a kókuszpálmák buján zöldellő leveleit, didergésre késztetve a partra tévedőket. Izmaim pattanásig feszültek, élénken fürkésztem a tájat, ám most nem tudott lekötni a természet burjánzó költeménye és a vakítóan csillogó hullámok játéka sem. A szemben álló nagymacska morogva közelített, magabiztosan lépdelt, hófehér bundáján a fekete minták minden lépésnél mintha új formát öltöttek volna. A sötét szín helyét kisvártatva a bézs uralta, megtévesztve az avatatlan szemeket, szinte beleolvadt a homokos, sziklás vidékbe. Rámordultam, de hatástalannak bizonyult, ő is pontosan tudta, kinek is kedvez az erőfölény. Szemtől szemben esélyem sem volt, hasonló, ellenben jóval kisebb testel áldott meg a sors. Gyorsaságomat kihasználva oldalra ugrottam, egyenesen az általam jól ismert, sziklákkal övezett terület felé szaladtam, csak ott volt esélyem megfordítani a jelenlegi felállást.

A veszélytelen partot nemsokára felváltotta a kopár, éles kövekkel tarkított emelkedő. Eltökélten vágtam át a kockázatokkal kecsegtető terepen, néha hátra pillantva lestem meg leendő áldozatom hollétét. Amint elértem a megfelelő helyre, apró termetemet kihasználva elrejtőztem a szűk üregben. Nem váratott sokáig, idősebb kora ellenére hamar beért. Szimatolva állt meg tőlem pár lépésre, azonban hiába érezte jelenlétem, a szürkés szirtek kiváló rejtekhelyet kínáltak számomra. A szerencse mellém szegődött, a férfi gyanútlanul hátat fordított, erre az alkalomra vártam. Azonnal támadásba lendültem, hátára ugrottam, szemfogaim feltépték nyakának vékony bőrét. Nem adta könnyen magát, kétségbeesetten próbált leszedni. Oldalra vetődött, a hirtelen kilengés kibillentett egyensúlyomból, kapott az alkalmon, karmait a combomba mélyesztette. Egyikünk se akarta feladni, önnön büszkeségünk rabjai voltunk. Ellenfelem merész tettre szánta el magát, hátra rántott magával, összegabalyodva gurultunk lefelé a dombról. Kemény talajon értünk földet, eleresztve kitörtem szorításából. Sebeim nem voltak komolyak, pillanatok alatt begyógyultak, akárcsak vetélytársamnak. Farkasszemet néztünk egymással, opálkék szemem fajtársam őzbarna írisztét vizslatta. Mindketten tudtuk, mi fogja eldönteni harcunk kimenetelét.

Alakot váltottam, szikrázó kék fény kíséretében levedlettem fehér bundámat, immár ember képében néztem szembe szintén átváltozott mesteremmel. Rendíthetetlenül állt a puha homokban, felfogott vörös tincsei edzett vállára omlottak, jó két fejnyivel fölém magasodva vizslatott. Jobb lábára helyezte a súlyt, fegyvere baljában nyugodott, borzongás futott végig gerincem mentén a felállást látva. Épphogy félre tudtam ugrani kardja elől, az éles penge újra felém tartott. Nem tétovázhattam, ujjaimat kardom markolatára fontam, tettre készen vártam újabb csapását. Nem csalódtam válaszlépésében, a két fém csattogó hangot hallatva feszült egymásnak. A harcedzett katona sújtásai folyamatosan záporoztak, teljes erőmből védekeztem, kétségbeesetten kerestem gyenge pontját. Évek óta figyeltem őt, betéve ismertem a mozdulatait, eddig mégsem találtam rajta fogást.

Magabiztosságom elpárolgott, mint reggeli köd a folyó felett. Kapkodó mozdulataim elől játszi könnyedséggel tért ki, támadó szándékot azonban nem fedeztem fel tartásában. Tekintete az enyémet kereste, nyoma sem volt benne az általam várt szemrehányásnak, földön túli higgadtság áradt belőle. Fölvillantak bennem tanításának emlékei, lecsillapítottam nyargaló szívemet, légzésem egyenletessé vált, érzékeim kiélesedtek. Lendületet véve hátraugrottam, neki a három lépésnyire lévő vöröses sziklának, érkezéskor újra elrugaszkodtam, a levegőben pörögve vettem lendületet a csapáshoz. Mesterem ugyan hárította az ütést, tervem meglepetésként érhette, karjai beremegtek az erőkifejtésbe. Áthelyezte a súlyt bal lábára, közben a másikat előrébb csúsztatta, így már könnyűszerrel dobott hátra, mint gyakorlott kéz aratás után szekérre a búzazsákot. Biztos lábbal értem földet, de nem sokáig gondolkodhattam újabb cselben. A halált hozó tárgyal ismét engem vett célba, most azonban a kelleténél nagyobb lendülettel, hajlékonyságomat kihasználva elhajoltam előle. A férfi kibillent egyensúlyából, jobbról vágást imitáltam, az utolsó minutumban megpördültem, balról vittem be a végső találatot. Tanítóm bedőlt a csalinak, fegyvere kiesett a kezéből, jobbja már a markolat felé nyúlt, de már nem volt ideje elérni, a kezemben tartott hideg fém vészesen közel került a nyakához. Békítően emelte fel kezét, jelezvén, megadja magát. Kardomat elemeltem a sebezhető testrésztől, gondosan visszacsúsztattam hüvelyébe.

– Nyertem! – jelentettem ki örömteli hangon, némi keserűséggel a szívemben. Hosszú évek kemény munkája állt mögöttem, testet és lelket próbáló gyakorlatok sora, mely a jövendőre volt hivatott felkészíteni. Tanulmányaim jóval szélesebb kört fedtek le, mint hozzám hasonló társaimnak, anyám akarata szerint, pozícióját én örökölhettem meg. Az elmúlt hónapokban több próbatételen is átestem, ez volt az utolsó és egyben a legnehezebb.

Tisztán láttam botlásom okát, egy harcos nem mehet csatába könyörülettel a szívében, habozásom és félelmem éles helyzetben végzetembe sodorhat. Táncoltam már életem végének peremén, akkori ellenfeleim iránt azonban csak gyűlöletet éreztem, megsebezni családom egyik fontos tagját viszont teljesen más mederbe tartozott. Ugyan nem kötött össze a vér szava Kusszarával, de apám helyett apám volt, megtanított harcolni és igyekezett felkészíteni az életre, fontos helye volt a szívemben.

– Eljött hát ez a nap is! Elismerem, legyőztél. Büszke vagyok rád, Inari! – Szemében elégedettség csillant, a máskor oly szigorú arcon most mosoly játszott. – Már nincs mit tanítanom neked, mostantól a magad ura vagy. Felnőtt lettél, klánunk kiváló harcosa. Csak az élet csiszolhatja meg igazán a képességeidet.

– Köszönöm, Mester! – Meghajoltam előtte, most utoljára még tanítványaként. Régóta szolgálta a családomat, ő volt a legkiválóbb harcos, akit csak ismertem. Soha nem tétovázott, döntéseit mindig hideg fejjel hozta meg, hűsége megkérdőjelezhetetlen volt. Korosodó időbe lépett, de erőben felért bármelyik fiatallal. Tiszteltem és rajongtam érte, de felnőttkorom küszöbén ideje volt elszakadnom tőle, immár a saját lábamon kellett megállnom. Hatalmas keze fejemre tévedt, ujjai összeborzolták a harctól már egyébként is csapzott fürtjeim. Így búcsúzott el mester tanítványától, majd enyhe meghajlással köszöntötte jövőbeni vezetőjét. Egy utolsó biztató mosolyt küldött felém, sarkon fordulva határozott léptekkel elindult hazafelé, egyedül hagyva a pálmafák ligetében. Hiába ért véget kiképzésem, ő örökre szeretett tanítóm maradt. Néztem távolodó, magas alakját, és vele együtt távozó gyermekkoromat. Az emberek között, itt a szigeten lassan már három éve felnőttnek számítottam, de klánomnak csak most lettem teljes jogú tagja. A felhőtlen és gondtalan éveknek immár vége szakadt. Jobban belegondolva, ezek a jelzők aligha tükrözték életem elmúlt időszakát, mégis szeretettel gondoltam vissza a régi emlékek nagy részére.

Lazítottam bőr lábszárvédőmön, ruházatom puhább, hasonló anyagból készült, a harc kedvéért testre simuló, szűk szabású nadrágot és felsőt viseltem, hozzá kikeményített, irhából cserzett sarut. Az idilli csendet a tenger zúgó hullámai törték meg, ahogy partra érve dacoltak a száraz homokkal. Az égen sirályok rikoltoztak, néha lejjebb ereszkedve köröztek a habok felett, éberen zsákmányra lesve. Pálmalevelek zizegése hallatszott, a tenger szele ismét megtépázta őket, keringőre hívta derékig érő, hófehér tincseimet is, majd tovaszökkent a zöldellő hegygerinc felé. Tavasz közepén jártunk, a nappalok egyre melegebbek lettek, éjszaka viszont nem jött rosszul egy gyapjúból készült vastag takaró.

A sziget, ahol születtem és nevelkedtem, Alaszija, igencsak aprócska földdarab volt a Zöld-tenger keleti szélén. Gazdasági szempontból ugyan nem voltunk olyan jelentősek, mint a minket körbevevő nagyhatalmak, de képesek voltunk felmutatni igencsak értékes árucikkeket. Alaszija kulcsfontosságú szerepet töltött be a kereskedelemben, ehhez hozzájárult kiváló elhelyezkedése, így ígéretes vazallusokként tetszelegtünk a legtöbb ország előtt. Meghódításunkról szőtt hajdani álmaik ábrándok maradtak csupán, a tenger kérlelhetetlen hullámai óvtak minket. Másrészről a hellén poliszok egymás leigázásával voltak elfoglalva, a kemeti fennhatóság alatt lévő föníciaiak, amoriták lenyűgöző tengerészek voltak, de vazallusi esküjük megkötötte kezüket. Ezen városállamok inkább a kereskedelemben voltak jártassak, mint a hadakozás művészetében. A Nagy Folyó gyermekei hiába voltak szintén neves hajósok, ismereteik csak az általuk Hápinak nevezett vízen tudták kamatoztatni, a nyílt tengerre nem mertek kimerészkedni, szükség esetén a partok mentén navigáltak. Arzava túl messze helyezkedett el és a hettitákkal volt elfoglalva, Mittani pedig szinte már beleolvadt Hattiba. Asszíriának nem volt tengerpartja, de őt ugyancsak lekötötték terjeszkedési kérdései észak felé, a kassúk által uralt Babilónia az Elám birodalommal viselt hadat, ettől eltekintve tengeri törekvései nemigen voltak eddig se, a kereskedelem így is gördülékenyen működött.

Elvileg a magukat dicsőségesnek nevező Hettita Birodalomhoz tartoztunk, uralmuk nem egészen három emberöltővel ezelőtt kezdődött, befolyásuk ugyan nagy volt a szárazföldön, de a vízen nem voltak otthon, hatalmuk az évek során jócskán csökkent Alaszijában. Nekik fizettük az adót, családom rokonságban állt a hettita uralkodóval, de városainkat önállóan kormányoztuk, ezt részben az itt élő színes népességnek is köszönhettük. Éltek itt föníciaiak, hellének, amoriták és az őslakosok, településeink elkülönültek, de végső soron az összes város vezetője a királynak tartozott elszámolással, akit a hettiták is támogattak.

Megboldogult atyám volt a király, a hettita uralkodó, Muvatallisz féltestvérének született. A messzi Hattuszaszban érte utol végzete, mikor férjhezmenetele okán látogatta nővéremet. Tisztázatlan körülmények között halt meg, a hírvivő szerint a szíve vitte el, de valószínűbb, hogy bátyja árulásról szóló rögeszméjének áldozatává vált. Egyvalami volt biztos ebben a történetben, soha nem fogjuk megtudni, mi történt pontosan a palota falai mögött. Muvatallisz az ellenséget látta családjában, a legkisebb sértést is keményen megtorolta, éppúgy számtalan ártatlan ember vére tapadt a kezéhez Alaszijában. Félelemben és gyanakvásban éltük napjainkat hosszú évekig, öccse Masszanallisz halála valamelyest megnyugtatta kedélyeit. Már nem küldte szigetünkre kémeit és hóhérjait, bár ezen ügyben esküdt ellenségével, Kemet fáraójával való leszámolás tervezgetése jelentős mértékben közrejátszott.

A fivérem, Iszkara vette át a helyét, teendői a fővárosba, Szalamiszba szólították, lassan három éve átköltözött szülővárosából. Mintatestvéreknek aligha lehetett minket mondani, de a szeretet szálai elvághatatlanul ott feszültek közöttünk, akárcsak nővéremmel, Nikkával. Különböztünk egymástól, mint az elemek, a sors más-más utat szánt nekünk. Nikkát férjhez adták a hettita trón egyik várományosához, a frigyet már születésükkor eldöntötték. Nővérem bátor volt, soha nem panaszkodott élete miatt, igyekezett mindenben meglátni a jót, ezért különösen felnéztem rá. Az én végzettem itt rejtőzött Alaszija északi részén, a lankás erdők között megbújó Szóliban.

Anyám, Inara volt a vezére az Aszet klánjaként emlegetett ősi szövetségnek, akik részesültek az istennő kegyében, segítségével felülemelkedtünk egyszerű halandó sorsunkon. Az anyatermészet szülöttei voltunk, erőnk forrása ezen elemekből eredt. A helyiek nekünk köszönhették a termékenyebb földeket, az életet adó, rendszeres esőzéseket és a biztonságot. Vérünk gyógyító erővel bírt, jóval masszívabbak voltunk, mégis fájdalmasan halandók. Megvoltak megölésünknek a fortélyai, a kifárasztástól a kivéreztetésig szépszámú ötlettel előrukkolhattak ellenségeink. Bestia alakban portyáztunk a vidéken, ámbár külső jegyeinkben egyik ismert nagymacskára sem hasonlítottunk igazán. Emberi formánkban szintúgy eltértünk az itteni lakosoktól, hajunk színe általában világos árnyalatot öltött, sápadt bőrünket nem barnították a nap sugarai. Kevesen lehettek tudói titkunknak a szigeten, közösségünk Szóliban és környékén telepedett le, kerülve a feltűnést kereskedtünk Alaszija más településeivel. Ugyan különböztünk némiképp az emberektől, de végső soron ugyanolyanok voltunk, elfogadásra és békés életre vágytunk.

A fáma szerint őseinket még az emberemlékezet előtti időkben Aszet teremtette saját véréből, az akkori államok háborúztak egymással, kapzsi és becsvágyó emberek uralkodtak a földeken, akik népünk erejét akarták felhasználni. Eleink visszautasították parancsukat, ezért lakolniuk kellett, ártó démonoknak bélyegezték őket, pedig aligha hasonlíthattunk a torz lelkű és testű lényekre, kik az árnyékban meghúzódva várták a számukra kedvező időt vészjósló erejük gyakorlására. Az összes szerencsétlenséget nyakukba varták az emberek, így választásuk nem lévén, messzi, lakatlan helyre menekültek. A sziget elrejt és megvéd, a Kionísztrasz tetején álló legfőbb szentélyben őrzik Aszet kristályát. A rubintvörös kő túlélésünk kulcsa, nem engedi be az ártó démonokat és bűnre csábító, rosszakaratú hangjukat. Ez volt népem rövid története, melynek egyes részletei az idők során a homályba vesztek. Titkunkat a végsőkig őriznünk kellett, ha a külvilág tudomást szerez erőnkről, múltunk megismétli önmagát. Az ősi bölcsességek szerint nem volt tanácsos elmennünk a szigetről, nagy ritkán akadt vállalkozó szellemű kalandor, de visszatérve démoni hangok kísértéséről és sötét erők támadásáról számolt be, így csak végső estben hagyhattuk el ezt a helyet.

Az emberekre természetesen nem vonatkozott ez a szabály, ők nem érzékelték ezeket a természetfeletti történéseket, szabadon járhattak, amerre csak tetszett. Testvéreim embernek születtek, hiába voltak ugyanazok a szüleink, bennem anyám vére csörgedezett. Régen átkoztam a sorsomat, hogy ebbe a testbe kellett születnem. Apám szerette anyámat és gyermekeit, de nyílt titkok volt, hogy mennyire megveti létünk és fajunk összes tagját. Szüleim házassága politikai, előre elrendezett frigy volt, bár gyöngéd érzéseik kibontakoztak egymás iránt, Masszanallisz átoknak vélte klánunk lényét, menthetetlenül eltávolodtak egymástól. Hiába igyekeztem kitűnni testvéreim közül, sikereim ellenére sem ismert el soha. Serdülőkoromban megváltozott nézőpontom, áldásnak véltem sorsomat, kicsiny közösségünk tagja lettem, ez büszkeséggel töltött el. Ahogy telt az idő, úgy formálódtam én is, nem akartam nemzőmnek megfelelni, inkább anyám szeretetét és elismerését kerestem.

Gondolataim árjából gallyak reccsenése rántott vissza, árnyék suhanását figyeltem a homokban, utolsó pillanatban lebuktam az ölelő karok szorítása elől. Meglepett kiáltás követte hirtelen mozdulatomat, tulajdonosa jókora puffanás kíséretében ért földet, majd vészesen gurulni kezdett az aprócska lejtőn a vacogtató habok felé. Vergődve terült ki, mint partra vetett hal, épp megmenekülve a hűvös tajtéktól. Nevetve sétáltam a halkan szitkozódó lány felé, aki már állva igyekezett megszabadítani vállig érő, búzaszőke tincseit a rátapadt nedves homoktól. Egyberészes, szürke öltözetet viselt, rojtozott, rézvörös övvel dobta fel, élénk színű kagylókból álló nyaklánca kiemelte sápadt bőrét.

–       Már majdnem megvolt, legközelebb elkaplak! – mondta tetetett bosszúsággal, szája szélén azonban huncut mosoly bujkált, fűzöld szemében cinkos fény csillant.

–       Minden bizonnyal – hümmögtem készségesen, bár magam sem hittem szavaim igazában, visszagondolva eddigi sikertelen próbálkozásai sorára.

–       Így lesz! – fogadkozott Aruna, látván kétkedő arcomat, majd a tengeri vihar hirtelenségével más vizekre evezett. – Sikerült?

–       Igen, vége a kiképzésemnek. – Keserűségem kiülhetett vonásaimra, kérdőn tekintett rám. – A háború foglalkoztat, Kádes városa rövidesen vértengerré alakulhat, nemsokára változások szele köszönthet ránk. Ha a hettiták nyernek, Muvatallisz újból a fejünkre nőhet, kemeti győzelem esetén ismeretlen igát veszünk a nyakunkba. – Csakugyan érdekelt a közelgő ütközet híre, de szívem valódi búját nem mertem soha formába önteni. Szülőföldemen biztonságban élhettünk, én mégis többre vágytam, látni akartam a világot, utazni és új népeket megismerni, megmagyarázhatatlanul vonzott az ismeretlen. Élvezettel hallgattam a kereskedők beszámolóit hatalmas építményekről, furcsa szokásokról, kalandos expedícióikról, tudásszomjam azonban kiapadhatatlannak bizonyult, mint a végtelen tenger. Utazgatásra azonban aligha lehetett reményem, anyám örököseként a klán jövőjét kellett szem előtt tartanom. Botor vágyaim és taníttatásom gyakran feszültek egymásnak, ám utóbbi győzedelmeskedett a vállamat nyomó, bizakodó tekintetek súlya alatt.

– Kivel járnánk jobban?

– A döntetlen szerencsés kimenetel lenne, de imádkozom, hogy ne Muvatallisz kerüljön ki győztesen. – Kezeim önkéntelenül ökölbe szorultak nagybátyám említésére, gyűlöletem izzó parázsként lobbant fel. Megesküdtem, hogy utolsó leheletemig sem feledem, mit kényszerültünk kiállni a király és átkozott népe miatt. Apám ugyan közéjük tartozott, de én őslakosnak vallottam magam, anyám nemzettségébe tartozónak, kik gyűlölték e barbár nemzet rabláncait.

– A nővéred élete akkor veszélybe kerülhet.

– A távoli Hattuszaszban van, ott nem eshet bántódása, bárhogy is végződjön a hadjárat – válaszoltam pillanatnyi szünetet tartva, bízva meglátásomban.

A Hatti és Kemet közötti háború immár visszavonhatatlanul ott feszült a levegőben, hasonló erőkkel egyazon földre fájt a foguk, az évek óta tartó huzavona végére ideje volt pontot tenni. A katonai erővel alig rendelkező vazallus államok, mint Alaszija és Fönícia, lélegzetvisszafojtva figyelték az eseményeket, most már bármikor megtörténhetett a visszavonhatatlan. Heves tanácskozások közepette sétáltunk tovább a kikötő felé, találgatva az eljövendő lehetőségeit.

——————————————————

Lábjegyzet:

A történet az Egyiptomi Újbirodalom, a XIX. dinasztia idején játszódik. A történelmi eseményeket és a kor jellemzőit igyekszem a leghitelesebben leírni. Két év kutatómunkája van benne az apró részletekben, bár eredetileg nem a regény miatt kezdtem beleásni magam ebbe az ókori kultúrába, de szenvedély lett belőle.

A fantasy (mágia) részét az ókori közel-keleti, főleg az egyiptomi hit és kulturális sajátosságok ihlették. Az ókorban az emberek hittek az istenekben, démonokban és a csodákban, ez átszőtte a mindennapjaikat. Imákkal, amulettekkel, általuk mágiának vélt tudománnyal védekeztek a gonosz ellen, mert hitték, hogy a betegségekért, balesetekért, vagyis szinte minden rosszért a sötét erők felelősek. A természetfeletti erők és az istenek mozgatták szerintük a világot, az emberek e szerint éltek és cselekedtek. Ebben a regényben megelevenedik az ókori ember által képzelt világ, oly erősen hittek benne, akkor most életre keltem az általuk ismert mágikus világot. Azonban igyekszem nem túlzottan elrugaszkodni a valóságtól, és a földön tartani a történet fonalát.  A fantasy elemek csak részben a képzeletem szüleményei, mivel az ókori ember lejegyezte az általa gyakorolt mágiákat, a rettegett lényeket, és az általuk vélt világrendet.

……..

Az ókorban az emberek sokszor saját isteneikről mintázott nevet kaptak, illetve szüleik után nevezték el őket. Inari a nevét az anyja után kapta, aki Inara, a hettita Tarhuntasz viharistennőjétől származó nevet visel.

maat jelentése: az igazságot, törvényt és a rendet jelentette. A teremtéskor felállított világrend az egyiptomiak szerint, melyet elvileg a mindenkori uralkodónak kellett (volna) fenntartani. Ennek van egy istennője is, akit szintén Maatnak hívnak.

Zöld-tenger: A Földközi-tenger, a legtöbb nép ezen a néven emlegette, főleg az egyiptomiak, akiknek nagy volt a ráhatásuk a vidékre területileg és kereskedelmileg. A név onnan eredhet, hogy a tenger északi és keleti partján erdős területek feküdtek.

Muvatallisz: Hettita uralkodó, a kádesi csata révén az egyik legismertebb.

Kemet: Egyiptom ősi neve, így nevezték és ismerték országukat más népek is a korban.

Kionísztrasz: Cipruson a mai Ólimbosz hegység másik neve.

Alaszija: Ciprus hettita neve.

Szalamisz: Ciprus egyik kikötővárosa, feltehetőleg a korban a főváros volt.

Szóli: Város Ciprus északi részén.

hellének: görögök

amoriták: Amarrú földjén éltek, mely a föníciaiak által uralt területtől északra, a hettiták által elfoglalt földektől délre helyezkedett el.

kemeti: egyiptomi

Nagy Folyó: Nílus

Hápi: Nílus (egyiptomi neve és egyúttal annak istenének neve is.)

Arzava: egy kis ország Hattitól nyugatra, ezen a néven találkoztam vele, közismertebb elnevezése Ahhijava lehetett.

Hatti: Hettita Birodalom

Hettiták: Hatti lakosai

Hattuszasz: Hatti régi fővárosa, mielőtt Muvatallisz áthelyezte a székhelyét.

Mittani: az északi nép(hükszoszok), mely leigázta Egyiptomot a Középbirodalom idejének végén, jelenleg Hatti, Asszíria és Babilónia veszi körbe, eltűnőben van. (Az Újbirodalom idején vagyunk, kb. 270 évvel a hükszoszok kiűzése után, de Egyiptomban százéves uralmuk mély nyomott hagyott, az egyiptomiak gyűlölik őket, ahogy a hettitákat sem szimpatizálnak velük.)

Asszíria: terjeszkedő birodalom Hattitól keletre, Babilónia mellett.

Elám: terjeszkedő ország Babiloniától keletre.

Babilónia: jelenleg a kassúk (népcsoport) uralma alatt van.