A szerelem sárga szalagja

So.Gia

A béke sárga szalagja

2018. július 2.

– Mi-mit csináltál? – kérdezte Violet megtört hangon, a szíve összefacsarodott a látványra. A szemét elöntötték a könnyek, de nem engedte őket kicsordulni. Ő aztán biztos nem fog sírni, pláne nem ez előtt a fiú előtt.

Henry még mindig sokkoltan szorongatta a kezében a piros szalag maradványait. Nem is a történtek miatt volt olyan meglepett, inkább Violet hirtelen magába zuhanása miatt.

– Úgy sajnálom, én csak… én nem akartam… – hadarta, a hangjában bűntudat bujkált. Gyorsan lehajolt és felkapta a földről a szalag másik darabját is. – Én…

– Fogd be! – csattant fel Violet, próbálván uralkodnia a könnyein. A kézfejével kapkodva megtörölte az arcát.

Mielőtt Henry megint megszólalhatott volna, Violet kikapta a kezéből a piros szalag maradványait, és elviharzott. A kabátja lobogott utána az őszi szélben.

Henry csak bambán bámult utána pár pillanatig, majd idegesen megvakarta a fejét. Ez nem úgy ment, ahogy tervezte.

Violet nem ment másnap iskolába. Miután sírva rohant be a házba, és nem volt hajlandó beszélni az esetről, Miss Dolls, meglátván a szalag széttépet részeit, nem is szólt semmit. Hagyta, Violet had legyen kicsit egyedül. Ő értette. Azonban miután a reggelit és az ebédet is fel kellet vinnie a szobájába, mivel nem volt hajlandó lejönni, megelégelte a dolgot.

– Te is tudod, hogy butaság ennyire kiakadni – mondta Miss Dolls Violet szobája ajtajának. Hallotta, ahogy Violet bent mocorog. – Hisz csak egy szalag volt.

Violet egy pillanatig hallgatott.

– Te is tudod, hogy nem csak egy szalag volt – szólt a hangja az ajtó mögül.

Miss Dolls ráfektette a fejét az ajtóra, és sóhajtott.

– Igen, tudom.

Violetnek volt egy kis eldugott része az öltözős fiókjának, ahol a legféltettebb kincseit tartotta. Az anyja egy régi zenélő dobozkáját, az egyik brosstűjét, egy szülinapi ajándékként kapott aranykarkötőt, egy kék ékszeres dobozt, és mindenféle-fajta aprócska állat alakú porcelánokat – mindent, amit az apja valaha is ajándékba küldött neki. A piros szalag maradványa most ott ült a többi apróság mellett.

– De ettől függetlenül, holnap muszáj iskolába menned – szólalt meg újra Miss Dolls. – Ma még pihenj. – Itt megállt egy pillanatra. – És vacsorára legalább gyere le.

Egy pillanatig mind a ketten csendben voltak, majd halk, távolodó léptek zaja hallatszott a folyosóról. Miss Dolls egyedül hagyta Violetet a gondolataival.

Henry Wilkinson tudta, hogy elrontotta. Olyan ember volt, aki legtöbbször megtudta különböztetni, hogy mi a jó és mi a rossz, és ennek alapján próbált inkább jót cselekedni. Persze nem mindig sikerült. Most pedig elég, nos, szerencsétlen időszaka van, mert már napok óta nem sikerül, sehogy sem.

Violet Campbell fura szerzet volt. Henry még senki hasonlóval sem találkozott Brownhillben. Aprócska volt, vékony és csendes, és nem akart mindig a figyelem középpontjában lenni. De ezzel együtt fejből tudta a verseket, azonnal reagált a támadásra (nem kis erővel, gondolt a még mindig kicsit sajgó bal szemére), és láthatólag nem érdekelte annyira, mit gondolnak róla, mint mindenki mást ebben a kisvárosban. (Az érdekes, szürkéskék szemeit inkább nem említené meg, mert valahogy furcsán érezte magát a gondolattól.)

Henryben még az volt a jó, hogy eltudta ismerni, hogyha hibázott. És, ó, mennyit hibázott mostanság. Ezzel persze ő is tisztában volt. Ezért is állt most a Campbell kúria előtt, a zsebében valami nagyon-nagyon fontossal.

A kúria a maga pompájával magasodott fölé rémisztően. Ez volt a legnagyobb épület egész Brownhillben. Csak két emeletes volt, de a falai magasan húzódtak, az ablakai, az ajtaja is nagyok, és minden eleganciát és kifinomultságot sugárzott. Brownhill többi háza sokkalta kisebb volt. Nem azért, mert ne lett volna több két emeletes ház a környéken, csak a hely valahogy területileg is nagyobb volt. Henry utoljára gyerekként járt itt, amikor még elhagyatott, kísértet járta helynek számított, és mint minden ilyen hely, úgy vonzotta a környékbeli gyerekeket, mint a legyeket. Persze azóta megvették, felújították és most valaki olyan lakik benne, akivel feltétlenül beszélnie kell.

Ahogy Henry ott állt a hidegben, a Campbell kúria lépcsőjén, próbált bátorságot meríteni, hogy be is kopogjon, ne csak álljon ott kukán. Valószínű, nem szívesen látják majd, de ezt akkor is muszáj volt megtennie végre. Henry mélyet sóhajtott és bekopogott.

Violet tudta, hogy egyszer ki kell majd dugnia az orrát a szobájából, de szerette volna azt a pillanatot későbbre halasztani. Mélyebbre fúrta magát az egyik könyvébe, és megpróbált még csak nem is gondolni a kinti világra.

– Violet! – hallatszott Miss Dolls kiáltása lentről. – Valaki beszélni szeretne veled.

Ann? – gondolta magában. Ki más lehetne? Senki más nem lenne olyan kedves vele, hogy megnézze, hogy van. Ráadásul alapjában véve senki más nem is beszél vele. Ann társaságának a gondolata jobb kedvre derítette és el is feledtette vele az előbbi gondolatait. Egész izgatottan sietett ki a szobájából, egyenesen le a lépcsőn. Mosolyogva nézett a bejárati ajtó felé Ann göndör fürtjeire számítva, de egyáltalán nem ő volt ott. Nagyon nem.

Violet elharapta a szitokszavakat, amik a nyelve hegyén voltak. Miss Dolls még mindig a helyiségben volt, egy ilyen baki most nem jönne jól neki. Mellette pedig az előszobában ott állt Henry Wilkinson, a maga magas, kócos hajú valójában.

Violet egy percig csak hidegen bámult rá, még mindig a lépcsőn állva, a kezén az ujjai elfehéredtek, ahogy a korlátot szorongatta. Henry visszabámult rá, és Violetnek meglepő módon, sem nem gyűlölet, se nem megvetés, de még csak egy kicsi harag sem volt a tekintetében.

– Nos – törte meg a kínos csendet Miss Dolls. Mindketten rápillantottak, mintha el is felejtették volna, hogy ő is a szobában van. – Én magatokra hagylak titeket – indult el a szalon irányába. – A szalonban leszek, ha kellenék – itt egyenesen Violetre nézett – csak szóljatok.

Azzal eltűnt a szoba ajtajában. Henry és Violet ketten maradtak.

– Figyelj, én…

– Miért vagy itt? – vágott a szavába Violet, lelépkedett az utolsó lépcsőfokokon is és egyenesen elé állt. – Nem volt elég a dupla megaláztatás, kell még egy? Vagy csak gúnyolódni akarsz egy kicsit? Még több hazugságot mondani az édesapámról?

– Mi? Nem! Várj, csak-csak hallgass végig! Én nem azért vagyok itt, hogy gúnyolódjak vagy ilyenek – rázta a fejét és emelte a kezét védekezően maga elé.

– Tűnj el.

– Csak hallgass végig – kérlelte tovább Henry. Violet továbbra is gyűlölködve nézett rá. – Kérlek!

Violet nem szólt semmit, egy pillanatig csak nézett rá. Most mit csináljon? Mondja azt, hogy nem? Szívesen megtenné, de ha Miss Dolls meghallja, hogy valakit egyszerűen csak kirakott a házából, egész biztosan mérges lesz. Neki pedig nem kellett még több dráma.

– Rendben – mormogta végül. – Mit akarsz?

Henry mélyet sóhajtott. Végre.

– Csak bocsánatot akartam kérni. Mindenért – nézett mélyen Violet szemébe. Egy pillanatig elhallgatott, majd elkapta a tekintetét. Elkezdett a kabátzsebében kutakodni. – Tegnap is csak ezt akartam, de aztán rosszul sültek el a dolgok, és én, nos, van még egy dolog, amiért bocsánatot kérhetek – mondta, ahogy előhúzott egy sárga szalagot a zsebéből. A szalag szinte rikított az ablakokon beáramló fényben. – Tudom, hogy nem olyan, mint amit elszakítottam, de remélem bocsánatkérési ajándéknak megteszi.

– Amit elszakítottál – szólalt meg Violet, a hangjában elfojtott düh bujkált -, az édesapámtól kaptam. Fontos volt.

– Ó. Értem. – Henry lejjebb ejtette a vállait. Erre nem tudott mit felelni. – Nem tudtam.

– Honnan tudhattad volna? – horkant fel Violet. Újra a rikító sárga szalagra nézett.

– Azért, kérlek, fogadd el – nyújtotta felé Henry. Violet egy pillanatig csak bámult rá, aztán fogta és a elmarta az anyagot. Puha tapintása volt, és ha ránézett, a napfényre emlékeztette. Nem akart többet foglalkozni vele.

– A kerti partin történtekért is bocsánatot kérek – vakarta meg a tarkóját Henry. – Tudom, hogy gorombaság volt olyanokat mondani. Mondjuk, Steve volt az, aki mondta, de nekem se kellett volna hagynom, hogy ilyeneket beszéljen. Az lett volna a legjobb, ha azon nyomban megmondom neki, hogy fogja be. Sajnálom. Megértem, hogy rosszul érintett. Valószínű, a helyedben én is így reagáltam volna. Viszont – Henry tétován elvigyorodott -, azt be kell vallani, egész jó jobb horgod van.

Violet érzelemmentes arccal bámult rá. Henry rögtön abbahagyta a vigyorgást, és hirtelen nagyon kényelmetlennek érezte a szituációt. Várta volna, hogy Violet is mondjon valamit, de láthatólag a lánynak esze ágában sem volt megszólalni. Percek, akár órák is telhettek el így, legalábbis hogyha Henryt kérdezzük.

– Hát, khm… – állt egyik lábáról a másikra Henry. – Igazából, hát, csak ennyit akartam.

Violet még mindig nem szólalt meg, csak bámult rá. Henry kezdte egyre rosszabbul érezni magát.

– Figyelj, ha nem…

– Elfogadom a bocsánatkérésed – szakította félbe, továbbra is hideg tekintettel méregetve Henryt.

– Tényleg? – lepődött meg Henry. Nem hitte, hogy ezután tényleg ezt mondja.

– Ez is több, mint amire számítottam. De – fonta össze a mellkasa előtt a karját –, azért köszönöm.

A csend megint rájuk telepedett.

– Még valami? – vonta fel a szemöldökét Violet. Henry mintha transzból tért volna magához.

– Öhm, nem – rázta a fejét –, nem, nincs semmi.

– Akkor…?

– Persze – kapkodta a fejét Henry. – Már megyek is.

Henry a bejárati ajtóhoz lépett, és kinyitotta. Violet megfogta a kilincset, készen arra, hogy végre kizárja a fiút.

– Hát akkor – nézett vissza a küszöbről Henry –, látjuk egymást az iskolában. Azt hiszem.

– Igen – bólintott Violet. Henry még egy pillanatig bámult rá, aztán megfordult és lesétált a lépcsőn. Violet egy darabig még nézett utána, aztán becsukta az ajtót a háta mögött.

Hát, ez furcsa volt. Violet eddig egyszer sem gondolt arra, hogy a fiú bocsánatot akarna kérni a viselkedése miatt. Ez valahogy egy olyan opció volt, ami meg sem fordult a fejében. Hiszen az, aki gorombaságokat terjeszt a családjáról, csak nem lehet kedves ember.

– Nos – jelent meg a szalon ajtajában Miss Dolls –, miért jött a fiatalember?

– Csak bocsánatot akart kérni – nézett rá Violet. – A kerti partin történtekért.

– Ó – lepődött meg Miss Dolls. – Ez igazán gáláns viselkedés. Na, nem a partin lévőre gondolok, de ahhoz, hogy beismerd, hibáztál és utána bocsánatot is kérj. Ehhez jó jellem kell.

– Hát igen – motyogta az orra alatt, aztán elindult a lépcső felé. – Olvasok még egy kicsit vacsoráig.

– Rendben.

Ahogy Violet beért a szobájába, rájött, még mindig a kezében szorongatja a szalagot. Most, hogy jobban megnézte, hosszabb volt, mint az eredeti, és élénkebb. Valahogy vidámságot sugárzott magából. Violet eldöntötte, hogy tetszik neki.

A másnapi készülődés közben folyamatosan a szépítkező asztalra tett sárga szalag birizgálta a fantáziáját. Nem tudta, fel vegye-e. Mi van, ha megkérdezik, honnan van? Mi van, ha maga Henry mondja el mindenkinek, hogy ő adta neki? Valamiért nem akarta, hogy a többiek tudják kitől kapta. Végül olyan köztes megoldásként a kabátzsebébe gyömöszölte.

Miss Dolls jókívánságokkal engedte útjának aznap és lám, segítettek. A séta az iskoláig zökkenő mentesen ment, amikor megérkezett, akkor pedig Ann fogadta kitörő lelkesedéssel.

– Violet! Hát megjöttél – ugrott oda hozzá azonnal, miközben Violet a kabátját akasztotta felfele. – Féltem, hogy kihagysz még egy napot. Figyelj – hajolt közelebb –, beszéltem a többi lánnyal, és beleegyeztek, hogy most együnk együtt ebédkor. Örülsz neki, ugye?

Violet még ha nem is örült volna, akkor sem mutatta volna ki, Ann örömteli arckifejezését látva.

– Persze – mosolyodott el.

Az idő gyorsan eltelt. Mr. Miller nem volt kifejezetten jó kedvében, de ma nem szólította Violetet, így neki ez kifejezetten jó nap volt. Az ebédidő hamar jött. A lányok fogták minden dolgukat és egyetlen asztalra tették, majd mindenki odahúzta a székét, és elkezdték megosztani egymással a finomságokat.

– Képzeljétek, mit hallottam – hajolt közelebb Minni Mi az asztal közepéhez, a mákos buktáját rágcsálva. – Azt mondják, hogy a Hilli Zalet, tudjátok, aki a város végén lakik, a tehén farmon, rajtakapták az istállófiúval.

A lányok felkuncogtak. Violet is kierőszakolt magából valami nevetés félét, majd inkább a lekváros kenyerére fókuszált.

­­– Arról én is hallottam – mondta Josie. – De szerintem ez nem olyan nagy hír. Már hetek óta pletykálják, hogy van köztük valami. Az most engem jobban érdekel, hogy ti is láttátok, hogy hogy bámult rám David óra közben? Mondjátok, hogy nem csak képzeltem.

– Nem képzelted, én is láttam – nyelte le a szájában lévő falatot Ann, és bátorítóan megszorította Josie karját. – Egyértelműen téged nézett.

– Akkor jó. Szerintem jó lenne, ha lenne köztünk valami – bólogatott Josie, majd beleivott a teájába. – Végül is, nem maradt már sok időnk.

– Mire nem maradt időtök? – húzta össze a szemöldökét Violet. A lányok mind döbbenten felé fordultak.

– Mire nem maradt időnk, mire nem maradt időnk, kérdi – nevetett fel Josie, mint ha Violet valami nagyon tréfásat mondott volna.

– Hát a házasságra – szólt bele Minni Mi.

– A házasság… Mi? – motyogta Violet.

– Hamarosan befejezzük az iskolát – szólalt meg Gilly Lowe, a mai napon most először. A hangja unottan csengett, mintha fárasztaná, hogy magyaráznia kell. – Ezért mindenkinek olyan hamar férjet kell találnia, amint lehet. Ha nem tesszük, ezután sokkal nehezebb lesz. Ráadásul – söpört ki egy fekete hajtincset a szeméből –, egyikünk sem fog továbbtanulni.

– A szüleim nekem azt mondták, hogy egy lánynak nincs szüksége egyetemre ahhoz, hogy férjet találjon, így értelmetlen az egész – vonta meg a vállát Minni Mi.

– Az enyémek szerint az csak megfertőzi a fiatal lányok elméjét, és utána nem akarnak majd családot alapítani, mint ahogy az elvárható lenne – harapott bele a süteményébe Josie.

Ann hallgatott.

– Ó – lehelte Violet. – Értem.

Ezen még nem is gondolkodott. Talán azért mert még sosem volt kérdés. Az ő tanulmányai is befejeződnek egyszer, de soha sem gondolt arra, hogy ne menne egyetemre. Lehet, mert belénevelték, vagy ő egyszerűen csak ilyen, de ez mindig is így volt. Soha sem gondolt más opciókra, pláne nem arra, hogy férjet kéne találnia.

– Na, mindegy – tudta le a témát Ann, majd játékosan megbökte a karjával Violetet. – Engem most csak az érdekel, hogy megehessem végre a süteményem.

A csevej ezzel folytatódott tovább, pletykákkal és unalmas csacsogással. Violet nem szólalt meg többet.

Az ebédidő a végéhez közeledett, a lányok elkezdték elpakolni a holmijaikat. Violet is összeszedte a maradékát, és éppen visszatolta volna a székét a helyére, amikor valaki elállta az útját.

Violet először csak Henry kötött pulcsiját látta. Hátra kellett hajtania a fejét, hogy ránézhessen az arcára. A háta mögött a lányok elcsendesedtek. Gyorsan hátrapillantott, és elkapta a lányok rosszalló tekintetét. Gilly fagyosan nézett rá, Ann pedig úgy, mint aki tudja, hogy most nagyon elrontottak valamit. Violet visszafordult Henryhez, akinek az arcáról egyértelmű jókedv tükröződött.

– Tessék – nyújtott oda a fiú neki egy piros almát. – Nagyon finom, anyukám saját kertjéből van.

Violet egy pillanatig csak bámult rá, majd az almára pillantott. Majd vissza Henryre.

– Mit csinálsz? – szűrte ki a fogai közt végül Violet, érezve a hátába fúródó jeges pillantásokat.

– Csak, gondoltam, ízlene – vakarta meg a tarkóját idegesen Henry. – Vedd csak el.

– Te… – Violet itt megakadt, aztán megpróbált a leghidegebb pillantásával a fiúra nézni. – Csak azért, mert megbocsátottam neked, még nem jelenti azt, hogy jóban lettünk. Elfogadtam a bocsánatkérésed, már nem haragszom rád, de ennyi.

– Tudom – bólintott a Herny, aztán megvonta a vállát. – De gondoltam, kezdhetnénk az egészet előröl. Tiszta lappal.

– Hát – pillantott Violet a háta mögé megint –, szerintem meg nem.

Azzal kikerülte a megszeppent fiút, és vissza se nézve a helyére vitte a székét. Henry nem igazán értette, mi történt, és összezavarodva pislogott a még mindig a kezében lévő almára.

Ann azután a nap végéig bánatosan sóhajtozott. Nem mondott semmit, de Violet tudta, mi baja. Elrontotta. Megint kitaszították.