A szerelem sárga szalagja

So.Gia

Kataszrtofális kerti parti

2018. június 4.

A Campbell család két hete érkezett a kisvárosba, és még egyetlen egyszer sem jöttek köszönteni a szomszédokat, sőt, a vasárnapi misét is kihagyták, ami Mrs. Thompson szerint egészen felháborító. Persze igazából mindegy volt, ismerkednek-e a környékkel vagy sem – Mrs. Thompson akkor is kitüntető figyelmével ajándékozta volna meg őket, ha nem is követnek el ilyen szarvashibát (hiszen mindenki tudja, hogy ha nem mutatkoznak be az első héten, az már csak arra utalhat, hogy vagy rátartiak, vagy maguknak valók –, hogy melyik rosszabb azt még maga Mrs. Thompson se tudná megmondani). Ő már egy hónappal ezelőtt tudott arról, kik vették meg a kúriát a Brown-dombon, és már megérkezésük napjának délutánján rögtön mesélte az aznapi varró összejövetelen (amiről mindenki tudta, hogy igazából csak a pletykálkodásra van, mintsem tényleges varrásra), hogy hogyan is érkeztek a Campbellek az ő kis városukba.

– Hát képzeljétek, úgy nagyjából reggel hét óra körül haladt el mellettünk egy díszes, fekete hintó, jól megpakolva bőröndökkel és egyéb holmival. Rögtön tudtam, hogy az új lakosok, azok a Campbellék érkeznek. A hintót négy ló húzta, ha mondom, négy! Meg is lepődtem, hát az egyetlen itt Brownhillben, akinek ennyi lova van, az a Frich család, de még azoknak sem telik ilyen szép hintóra, nemhogy még egy kocsisra is – mert igen, kocsis ült a lovak előtt, mert biztos nem a Campbell uraság, ahhoz túlságosan öreg volt, és nekem a Hildi, tudjátok, akinek a férje az ingatlanügyeket intézi, na ő, azt mondta, hogy Mr. Campbell nem több harmincöt évesnél. Na, szóval igen csak meglepődtem, hogy ilyen pompával érkeznek, én már gondoltam is magamban, ezek itt úri népek, ezek nem holmi földön futók, akiknek minden alja munkát el kell vállalniuk a megélhetésükért. Ki is mentem a kertbe, gondoltam megnézem magamnak, hogy is néznek ki közelről az ilyen gazdagok, néztem, ahogy felhajtanak a Brown-dombra egyenesen a kúria felé, de sajnos azt már nem láttam, kik szálnak ki a hintóból. Én mondom, ezek itt valami nagyon hiú népek lehetnek. Nos, én csak reménykedem, hogy mikor sort kerítenek az új szomszédjaik megismerésére, nem bizonyulnak túlságosan önteltnek.

De nem kerítettek sort rá, ami meg is győzte Mrs. Thompsont abbéli feltételezésében, miszerint ezek az új népek tényleg fennhordják az orrukat. Ezt persze rögtön szóvá is tette aznapi varró összejövetelén.

Persze igazából semmi hasonló probléma nem volt a Campbell családdal, csak annyi volt a helyzet, hogy miután Mr. Campbell nem tartózkodott az új kúriájában, Mrs. Campbell pedig halott volt, nem igazán volt kinek bemutatkozniuk. Mrs. Thompson persze azt hitte, az egész családot látja megérkezni, de nem így volt. A tizenöt éves Violet, Campbellék egyetlen gyermeke érkezett csak meg aznap, dadájával Elizabeth Dollsszal, és bár Miss Dolls mindent elkövetett, hogy rávegye a lányt, Violet nem akart se bemutatkozni, se megismerkedni az új emberekkel, se kilépni a házból, igazából.

Violet mindig is otthon tanult, elszórva járt el bárhova is, és most, hogy végre nem a nagyvárosban éltek, és szabadon járhatna, kelhetne, nem igazán akar menni sehova. Miss Dolls hagyta egy ideig, pontosan egy hét és hat napig, amikkor is egy vasárnapi reggelen épp a pihenő idejüket tartották a zöld, elegánsan bútorozott szalonban és nem bírván tovább magában tartani, felcsattant.

– Na, jó, ebből elég volt! – állt fel a varrása mellől Miss Dolls. Violet unottan felnézett a könyvéből, vetett egy pillantást dadusa haragos arcára, majd vissza is temetkezett a könyve mélyére. – Én tudom, hogy kifejezetten szégyenlős vagy az új emberek előtt, és nem szeretsz sokat másokkal lenni, de ami sok az sok! Amióta itt vagyunk, egyszer sem tetted ki a lábadat a házból, nem ismerkedtél senkivel, még a korodbeliekkel se. Azt gondoltam, egy pár nap és te magad akarsz majd menni, de láthatólag nem így van.

– Ugyan már – nézett fel megint Violet, legyintve Miss Dolls kiakadására. – Ezt úgy mondod, mintha amikor a nagyvárosban laktunk volna, akkor olyan sokat jártam volna el. Amúgy is, ha úgy érzem, majd megyek, addig is, jobb nekem itt a könyveimmel.

– Amikor megérkeztünk is ezt mondtad. Aggódom érted, ezért most úgy határozok, hogy ma délután megyünk és teszünk egy sétát a környéken. Így is eltudom képzelni, mit gondolnak már a szomszédjaink rólunk – mondta Miss Dolls határozottan, továbbra is Violet fölé magasodva. Violetnek a szeme se rebbent.

– Hát persze – mondta, miközben lapozott egyet. – Én biztos nem, de te érezd jól magad.

– Nem, nem, kedvesem, te is jössz – ült vissza a helyére. – Írtam apádnak, és ő is…

– Te írtál apámnak?! – dobta dühösen az ölébe a könyvet Violet. A mellette lévő elegáns kis faasztalon megrázódtak a tárgyak. Miss Dolls erőteljesebben folytatta.

– Ő is úgy gondolja, hogy ideje lenne kilépned egy kicsit a nagyvilágba, megismerkedni a környezettel, szerezni egy-két barátot. Hiszen azért költöztünk ide, hogy új, jobb életet kezdhessetek.

– Ó, tényleg? Akkor ő miért nincs itt? – mormogta az orra alatt Violet, kezével a könyve sarkát piszkálva. Miss Dolls pillantása meglágyult egy pillanatra.

– Fontos munkája van, te is tudod – mondta. – De, ettől függetlenül, megyünk és bemutatkozunk a szomszédoknak. Együtt.

– De miért kell nekem…

– Talán azt akarod, megírjam apádnak, hogy nem fogadsz szót neki?

Violet elhallgatott.

– Én is így gondoltam. Nos, egykor indulunk, addigra készülj el – mondta Miss Dolls, majd újra nekilátott az öltésekhez. Violet ezután nem szólt egy szót sem, fogta a könyvét és kiviharzott a szalonból. Végigvágtatott az elegáns barna tapétás folyosón, és felszaladt a kidolgozott fa lépcsőn. Az emeleti szobájának ajtaja hangos csapódással zárult be utána.

Utána nem bírt olvasni, csak ledőlt az ágyára és nézte a halványkék plafont. A gyomra görcsben állt, ha az idegenekkel való találkozásra gondolt, attól meg még rosszabbul érezte magát, amikor eszébe jutott, hogy korabeliekkel is beszélnie kell.

Pontban egykor mind a ketten, Violet és Miss Dolls is ott álltak a bejárati ajtó előtt, teljes készültségben. Miss Dolls az egyik legjobb ruháját vette fel, egy halvány rózsaszín virágmintásat, amitől fiatalabbnak látszott, mint huszonhét. A szőke haját tökéletes kontyba fogta, és még a legdíszesebb kalapját is felvette. Ezzel szemben Violet nem erőltette meg magát, csak két fonatba fonta a barna haját és felvette az egyik barna őszi ruháját.

Miss Dolls idegesen igazgatta a haját a tükörben, amíg láthatólag mindent rendben nem talált. Utána megvizsgálta Violet öltözékét is.

– Hát, azt hiszem minden rendben – mondta, még egyszer végigsimítva a haján. – Nos, akkor induljunk.

A Brown-dombon álló kúriától egy három perces séta volt az első ház. Ezek a házak nem voltak olyan nagyok, vagy pompásak, mint a kúria, de még így is igényesek voltak, egyértelműen a jobb módú családok laktak errefelé. Violetnek volt ideje most még egyszer megnézni azokat a dolgokat, amiket csak az idefele vezető kocsiúton tudott, mint például a nagy meggyfát pont az egyik ház udvarában, vagy a szép ültetett virágokat a másikban.

Három ház mellett is elhaladtak, mire találkoztak az első emberrel. Szerencséjükre, vagy inkább balszerencséjükre, ez Mrs. Thompson volt.

Nos, most mondhatnánk azt, hogy ez egy véletlen egybeesés, de igazából Mrs. Thompson éppen a szomszédja után leselkedett, amikor meglátta az ismeretleneket lejönni a Brown-dombról és azonnal akcióba lendült. Oda somfordált a fehér kerítéséhez, és úgy tett, mintha nagyon érdekelnék a kerítés tövében nyíló petúniák, hogy amikor a két jól öltözött idegen elhaladtak mellette, rögtön észrevegyék.

– Ó, nos, jó napot! Hát maguk az új lakók, Mrs. és Miss Campbell? – kérdezte, meglepődést színlelve miközben próbált a legkifogástalanabbul mutatkozni előttük és nem teljesen nyíltan megbámulni őket. Violet megmerevedett, és kifejezetten dühös tekintettel tekintett Mrs. Thompsonra, aki rögtön el is döntötte, hogy ez az új lány teljesen neveletlen.

– Jó napot! – köszönt Miss Dolls, majd megbökte Violetet is, aki végül kipréselt magából egy köszönés félét. – Nem, sajnos Mrs. Campbell már nincs köztünk, csak Mr. Campbell. Én Elizabeth Dolls vagyok, Violet dadája.

– Ó, te jó ég, ez rettenetes! – szörnyülködött Mrs. Thompson, miközben belül éhesen vigyorgott az új pletyka alapjára. – Hallottam, hogy új lakók költöztek a szomszédságba, de ezt az apró információt senki sem említette. Nagyon sajnálom, hogy felhoztam, biztos szörnyű lehet, gyermekem – fordult Violethez, miközben azon morfondírozott, mennyire lehet elkényeztetett ez a lány, ha még dadája is van. – De az édesapád legalább itt van neked. Őt otthon hagyták?

– Most nem tartózkodik a környéken – mondta Violet, megpróbálva érzelemmentes maradni. Nem szeret a szüleiről beszélgetni.

– Nos, értem – mondta Mrs. Thompson, kicsit csalódottan, hogy nem tudhatott meg több információt erről, aztán eszébe jutott, hogy vallathatná ki őket. Persze, pusztán csak is ártatlan kíváncsiságból. – Jöjjenek be egy teára, szívesen fogadom magukat.

Persze Miss Dolls elfogadta, és Violet utána legalább egy fél óráig hallgathatta az ostoba fecsegést, az ízetlen tea, és a ház átható ecet szaga mellett. Unatkozott, és abban a fél órában többször is azt kívánta, bárcsak otthon lenne a könyveivel. Miss Dolls láthatólag jól szórakozott, mindent megtudott a kis városról, amit csak tudni lehet Mrs. Thompson által, aki pedig egyre több pletyka anyagot gyűjtött. Mondhatjuk, hogy mindenki jól járt, csak Violet nem.

– Képzeld, gyermekem, igazán sok korodbeli van errefelé – mondta Mrs. Thompson, letéve a teáscsészéjét. – Ott van Josie Frich, meg Ann McCourly, és az a Lowe lány, Gilly. Ő nem messze lakik, az erdőn át. Igazán kedves lány.

– Hallod ezt, Violet? – fordult felé izgatottan Miss Dolls. Violet próbálta elrejteni a kényelmetlenségét, és nem egyenesen kimondani, hogy nem akar barátkozni senkivel, mert akkor biztos leszidást kapna érte, és valószínű, az apjához is eljutna.

– Én, öhm, nem is tudom – piszkálta meg a terítőt. – Eléggé szégyenlős vagyok. Csak úgy oda menni…

– Ugyan, gyermekem, ne aggódj emiatt! Marie Monsh, tudod a szomszédom, holnap kerti partit szervez. Mindenki ott lesz. Jöjjenek el maguk is – fordult Miss Dolls felé. – Persze nem én vagyok a házigazda, de biztos vagyok benne, hogy mindenki örülne, ha az új lakók is végre megismerkednének a várossal.

Miss Dolls örömteli mosollyal nézett Violetre, akinek le kellett nyelnie a fintorgás kényszerét.

Violet tudta, hogy nem úszhatja meg a kerti partit. Persze ez nem akadályozta meg, hogy minden egyes lehetséges érvet elő vegyen, hogy miért nem kéne mennie és sorolja fel őket mind Miss Dollsnak. Ezzel szemben másnap délben ott állt egy eléggé igényes ház előtt, kicicomázva, Miss Dollsal az oldalán. Még a haját is ki kellett bontania, pedig nem igazán szerette így.

A háziasszony, Mrs. Monsh kitörő örömmel mutatkozott be és köszöntötte őket, majd vezette a hátsó kertbe. A kert tele volt virágokkal és egy nagy mezőre nyílt. A fűben több hosszú asztal is volt, székekkel, hogy mindenki le tudjon ülni. Kellett is, mivel nagyon sokan voltak. Valószínű tényleg az egész város tiszteletét tette ma a Monsh családnál.

Kis gyerekek szaladtak el a lábuknál, és akkor Violet vele egyidőseket is megpillantotta az egyik nagyobb asztalnál ülve. Láthatólag mind ismerték egymást és csapatba verődve beszélgettek. Gyorsan el is fordult, nehogy észre vegyék. Miss Dolls persze közben elmerült a társasági életben, már nagyban csacsogott két ismeretlen nővel és Mrs. Thompsonnal. Violet lassan arrébb somfordált, az ételes asztalok irányába, valahova távol, ahol nem nyüzsög annyi ember, és a legtávolabb van a vele egykorúaktól.

– Hát te meg ki vagy? – kérdezte egy hang. Violet összerezzent, és ijedten oda fordult. Egy rózsaszín ruhás, vele egykorú lány állt előtte. A haja szőke volt, és olyan göndör, mint valami oroszlán sörény. Violet rájött, hogy nem illendő csak bámulni, és jobb lenne kedvesnek lenni, mert ha elterjed, hogy goromba természete van, Miss Dollstól biztos kap egy fejmosást, úgyhogy kínosan elmosolyodott és bemutatkozott.

– Violet Campbell – nyújtotta ki a kezét. A lány egy pillanatig habozott, majd elfogadta.

– Te vagy az, aki a családjával a Brown-dombra költözött? – kérdezte, mire Violet bólintott. – Én Ann McCourly vagyok. Bocsi, csak nem gondoltam, hogy az új lakók között van egy velem egykorú is, mivel nem jársz iskolába.

– Otthon tanulok – mondta szorongva Violet. Nem tudta, hová vezet ez a beszélgetés, és nem igazán érezte jól magát, pedig Ann egész barátságosnak tűnt.

– Áh, értem, az mindent megmagyaráz – mosolygott Ann. – Hát, az iskola amúgy se annyira érdekes. Bár máshogy nem tudom, hogy találkozhatsz olyan sokat a fiúkkal – nézett rá vigyorogva, kis csintalansággal a szemében.

– Az olyan fontos? – állt egyik lábáról a másikra Violet.

– Még szép, hogy az! – mondta. – Jóképű fiúkat az osztályban sem sokat látsz, de azért van egy-kettő. – Látván, hogy Violet még mindig értetlenkedik, Ann megragadta a karját, és közelebb húzva magához, egy csapat fiú felé irányította. – Látod őket? A legtöbbjükkel nem kell törődni, nem csak, hogy furák, de nem valami felnőttesek se, viszont ott van például Steve Monsh – mutatott egy szőke hajú, kissé kiálló orrú fiúra, aki éppen egy másiknak mondott valamit –, ő jól néz ki, bár eléggé gyerekes még, amikkor lányokról van szó. Tudom, mert amikor Minnie Mi el akarta hívni a múltkori szüreti bálra, csak kigúnyolta. Az meg ott, David Ernt – intett egy fekete hajú, magas és tagbaszakadt fiú felé – ő elégé jóképű és nem teljesen ostoba, bár igaz, hogy volt valami közte meg Josie között, ami miatt senki nem akar igazán vele együtt lenni, mivel azzal megbánthatod Josiet. Ó, és persze Henry Wilkinson – fordította egy barna hajú, nyurga fiú felé –, bár ő belé kis korunk óta szerelmes Gilly, szóval…

– Aham…

Violet nem tudta, mit kéne ezekre mondania, azt mégsem mondhatja ki kerek perec, hogy ez az egész nem is érdekelte, se a fiúk, se a lányok szerelmi élete. Ann kedves volt, legalábbis eddig, elijeszteni nem lett volna jó pont. Ann végre elengedte a kezét, és valószínű hosszabb választ várt, mert továbbra is várakozóan nézett rá.

– Én, engem nem igazán érdekelnek a fiúk. Jobban szeretem a könyveket – vallotta be őszintén, kezével idegesen gyűrögette a ruhája egyik fodrát.

– Hm – nézett rá továbbra is Ann. – Fura vagy.

– Lehet, de éhes is. Szóval én… – fordult az étellel megrakott asztal felé, hátha eltud menekülni ettől a beszélgetéstől, nehogy túlságosan is kínossá váljon.

– Jaj, persze, én is azért indultam eredetileg – mosolygott rá Ann. – Gyere, együnk együtt.

Violet nem akarta elutasítani, úgyhogy bólintott és együtt szedtek a süteményből, és a hidegtálakból, majd elindultak az asztalok egyikéhez, ahhoz ahol a többi lány ült. Violet érezte, hogy izzadni kezd a tenyere, és gyorsabban dobog a szíve, mint kellene, de már nem fordulhatott vissza. Ha elszalad, akkor csak rosszabb lenne.

– Nézzétek lányok, kit hoztam – mondta Ann, ahogy letette a tányérját az asztalra. A lányok persze erre rögtön felnéztek, és Annról rá siklottak a tekintetek. —Ő itt Violet, most költöztek ide. Tudjátok, a Brown-dombra.

A lányok kitörő érdeklődéssel fogadták.

– A szüleid hol vannak? Vannak testvéreid? – kérdezte az egyik, az aki Josie Frich-ként mutatkozott be, és folyamatosan a tejföl szőke haját birizgálta.

– Hol laktál ezelőtt? Nekem azt mondták, hogy valamilyen nagyvárosban. Igaz ez? – fordult felé egy másik, akinek elfelejtette a nevét.

– A nagyvárosban? Az olyan… – a megszólaló Minni Minek láthatólag kellett egy kis idő, míg megtalálta a megfelelő jelzőt. – Nagyvárosias.

Violet mindenkinek megpróbált kedvesen felelni, még az olyan idióta és egészen sértő kérdésekre is minthogy: „Tényleg igaz, hogy a nagyvárosiak mind züllöttek?”, de kezdte egyre rosszabbul érezni magát, mintha vallatnák. Muszáj volt kiszabadulnia innen.

– Öhm, megyek, hozok egy kis vizet. Szomjas vagyok – mondta, miközben felállt.

– Ó, hozz, kérlek nekem is – mondta Ann mosolyogva rá. Violet bólintott, és gyorsan eliszkolt a vizes kancsó felé. Az embertömegben egyszerű volt elmerülni, úgy hogy a lányok ne lássák. Kellett neki egy kis idő, amíg megemészti ezt a hirtelen jött sok figyelmet. Tényleg szüksége volt egy kis vízre, úgyhogy töltött magának és Ann-nak is.

– Te, az nem az új Campbell lány?

Violet megmerevedett. A fiú hangjában érdeklődés csendült, és Violet hirtelen nem tudta, hogy most megforduljon és bemutatkozzon, vagy egyszerűen csak szaladjon el.

– De, szerintem igen, eddig még biztos nem láttam.

A másik fiú hangja kicsit mélyebb volt, mint az előzőé, viszont nem kevésbé érdeklődő.

– Hát emlékeznél rá, az biztos. Tudod, mit mondott a mamámnak Mrs. Thompson a családjáról?

– Nem? Mit?

– Azt, hogy az anyja halott és dadája van. Amilyen furának látszanak, lefogadom, hogy a dadája együtt van az apjával, azt együtt elintézték az anyját, hogy ne legyen láb alatt.

Violet olyan gyorsan fordult meg, hogy a fiúknak idejük sem maradt reagálni, máris két pohár hideg víz landolt az arcukba.

– Mi a…?

– Hogy képzeled?! – csattant fel Violet, majd nem lévén már más opciónak, megdobta őket a pohárral.

– Mi bajod van, meggárgyultál? – kiáltotta az egyik, miközben a vizes ingét mustrálta. A másik az ütés helyét dörzsölgette, és továbbra is csak bámult rá.

Violet még hallotta a háta mögül a felháborodott kiáltásokat, amikor leterítette a két fiút a földre.