Kedvencekhez adás
14

A szőke alkimista és az irigy homonculus

Első fejezet

Újabb ember tűnt el a városból, és ez már a negyedik volt a hónapban. Nem csoda, ha a Központi Város Parancsnokságán mindenki ideges volt, hiszen eddig még nem sikerült megoldani a rejtélyt. Annyi bizonyos volt, az eltűnések mindig éjszaka történtek, és az áldozatoknak, akikről senki sem tudta, élnek-e egyáltalán, a város egy bizonyos környékén veszett nyomuk. Ez pedig nem volt más, mint egy régi, impozáns épület, egy valaha volt kastély, amely a város szélén állt. Amestris fővárosának lakói pedig sokkal okosabbak voltak annál, mintsem arrafelé kószáljanak. Sokan úgy gondolták, a kastélyon átok ül, gonosz démonok és kísértetek tanyája, így az emberek még nappal sem merészkedtek a közelébe. Persze, mindig volt néhány ostoba, magát bátornak tartó fiatal, aki úgy döntött, kideríti, mi lakozik a falak között. De sosem tértek vissza.

A havi négy eltűnéssel az elmúlt fél év során már lassan húszra nőtt az eltűntek száma, ami igencsak aggasztotta Roy Mustang ezredest. Annál is inkább, mert már maga King Bradley Führer is szóvá tette, miszerint Mustang valószínűleg nem veszi elég komolyan az incidenseket, holott ez nem volt igaz. Az elmúlt hónapokban az ezredes számtalan alkimistát és katonát küldött ki, hogy kutassák fel az eltűnteket, de közülük nem sokan tértek vissza. Aki pedig visszatért, az a két ember, nevetséges mesével álltak elő valami szörnyetegről, egy sárkányról, amely a titokzatos, régi épület falai között honol. Roy hitte is, meg nem is a történetet, mert ő is tudta, hogy sok furcsaság esett már meg a vidéken, de azért egy sárkány már mégiscsak túlzás. És ezt természetesen azért mégsem közölhette a Führerrel anélkül, hogy nevetség tárgyává ne vált volna.

– Még hogy sárkány, ekkora ostobaságot is régen hallottam – sóhajtotta az ezredes, miközben az asztalánál ült, és a legfrissebb jelentéseket olvasta. – Sárkányok nem léteznek, csak a mesékben, ezt mindenki tudja.

–De az emberek mégis láttak valamit – vetette ellene Riza Hawkeye hadnagy, Roy személyi testőre. – És mindenki tudja, hogy rengeteg rejtélyes eset történt már az elmúlt évszázadokban a kastély körül. Nem ezek az első eltűnések, az elmúlt háromszáz évben rengetegen tűntek el, vagy vesztek oda. Nem csoda, ha az emberek félnek, és jószántából senki sem merészkedik arra a környékre.

– Ezzel én is tisztában vagyok, hadnagy – válaszolta Roy. – Mindazonáltal, kezdenek elfogyni az embereim, és már a Führer is eredményeket követel. Nem tudom, kit küldhetnék oda, aki elég bátor és merész egy ilyen feladatra. És persze aki élve és sértetlenül jön vissza.

– Nos, én tudnék valakit – közölte a hadnagy -, bár nem hiszem, hogy odáig lenne az örömtől, ha megtudná, mire akarja utasítani. Ráadásul még mindig gyászol, így nem biztos, hogy jó ötlet zargatni.

– Ó, hogy ő! – bólintott Mustang. – Márpedig, ezt az ügyet csak egy bizonyos alkimista tudja elintézni. Persze, ehhez előbb ki kell őt húznunk a mélabújából. Hívja ide, hadnagy! Elvégre, ha én küldöm, nem utasíthatja vissza, hiszen végtére is, ő is Állami Alkimista.

Riza Hawkeye sóhajtott egyet, majd szalutált, és elhagyta a helyiséget. Tudta, hogy az a bizonyos alkimista hogy érez Roy Mustang iránt, de hát, valakinek muszáj volt elvállalni ezt az ügyet, és végtére is, ő volt az egyik legjobb alkimista a hadseregben. Másrészt, talán még jót is tesz vele, ha eltereli a figyelmét arról, ami fél éve történt.

~*~

Riesenbol temetője pont úgy nézett ki, mint minden más temető az országban. A távolban apró templom látszott, tetején kereszttel, a sírkertben pedig szépen, rendezett sorokban látszottak a szépen gondozott, hófehér sírkövek. Az egyik előtt fekete ruhás, szőke, befont hajú tinédzserfiú ült, és meredten nézte a kőbe vésett nevet és a kötőjellel kettéválasztott két évszámot.

Alphonse Elric

1900-1914

Élt tizennégy évet

Szerető testvér, nagyszerű barát, nyugodj békében, szívünkben örökké élni fogsz!

Edward Elric, Alphonse bátyja, aki csak egy évvel volt idősebb az öccsénél, szótlanul ült és bámulta a sírkövet. Még mindig nem tudta felfogni, még hat hónap után is képtelenségnek tűnt számára, hogy az örökké optimista, lelkes és barátságos fiú, aki a számára mindennél többet jelentett, nincs többé. És ezért csak önmagát okolhatta. Ő volt az, aki elvállalta azt az ostoba küldetést, ő volt az, aki hagyta, hogy Al vele menjen és ő volt az, aki hagyta meghalni. Pedig megígérte az anyjuknak, Trisha Elricnek, hogy vigyázni fog a testvérére, de nem tartotta be az ígéretét. Nem tartotta be, amit ígért, és az öccse halála az ő lelkén szárad. Ha akkor tudta volna, hogy Kimblee, a Vörös alkimista utáni hajsza így végződik, hogy Al az életével fizet, sosem vitte volna magával. Akár egy csapat voltak, akár nem. De Al annyit könyörgött neki, annyit esedezett, annyit kérlelte és megígérte, hogy vigyáz magára. Ed pedig hitt neki, bízott magában annyira, hogy meg tudja védeni a testvérét, ha úgy adódik, ám Kimblee ravaszabb, gyorsabb és erősebb volt náluk. Ed is épphogy megúszta, hetekig lebegett élet és halál között, de most azt kívánta, bár meghalt volna, vagy bár helyet cserélhetne Allal. Ám a halottakat nem lehet visszahozni, ha az ember nem hajlandó hatalmas árat fizetni érte. A humán transzmutáció ugyanis tiltott volt.

Jól emlékezett még arra, amikor anyjuk halála után megpróbálta visszahozni Trishát, és borzalmas árat fizetett érte, a jobb karját és a bal lábát. De nem érte meg, az a valami, ami visszajött, nem az anyjuk volt, Al pedig sosem tudta meg, mi okozta Ed végtagvesztését. A fiatal alkimista hálás volt érte, amiért Al aznap Winryvel kirándult, így legalább őt nem terhelte felelősség azért a bűnért, amit a fiú elkövetett. Akkor elbukott, aztán fél évvel ezelőtt újra.

Az elmúlt hat hónapban Ed távol tartotta magát a Központi Várostól, a Parancsnokságtól, az alkimistáktól, de főleg mindenféle ügytől, amihez egy Állami Alkimistának köze lehet. Gyászolt, nem akart mást, mint egyedül lenni, és tudta, ha Winry és a nagyanyja, Pinako nem tartották volna vissza, megölte volna magát. Mindössze az tartotta vissza, hogy tudta, Al nem akarná, hogy önkezével vessen véget az életének. Hiszen számára már semmi sem maradt, amiért élni lett volna érdemes. Persze tudta, hogy azzal, hogy letargiába fulladt, csak aggodalmat szül Winry szívében. A lány törődött vele, gyerekkori barátok voltak, és Ed talán szerette is egy kicsit úgy, ahogy egy fiú a lányokat szokta. Keserűen elmosolyodott, és éppen arra készült, hogy hazamenjen, amikor lépteket hallott a háta mögött. Felnézett, és meglepetten konstatálta, hogy Riza Hawkeye hadnagy áll mögötte.

– Hadnagy! – mondta Edward, de a hangjából minden lelkesedés, minden érzés kiveszett. Fásultan vette tudomásul a nő jelenlétét, és nem kellett sokat törnie a fejét azon, hogy a Riza mit akarhat.

– Edward – biccentett a nő, mire a fiú felállt. – Hogy érzed magad? – kérdezte, bár tudta, hogy ez ostoba, felesleges kérdés. Csak rá kellett néznie a fiatal alkimistára, hogy tudja, pocsékul van.

– Megvagyok – vont vállat Ed. – Gondolom, ez nem udvariassági látogatás. Ne nézzen ilyen meglepetten – vágott egy savanyú félmosolyt -, hadnagy. Ő küldte, igaz? Az ezredes.

Riza kelletlenül bólintott, mire Ed sóhajtott egyet. Kényelmetlen csend telepedett kettőjük közé, Riza nem mert szólni, nem tudta, hogyan közölhetné a hírt, hogy Ednek muszáj visszatérnie, hogy megoldja a kényessé vált eltűnési ügyeket. Ed pedig, aki tudta, hogy a nő mindig rendes volt vele, nem tudta, hogy kérdezzen rá a dologra. Nem akart visszatérni a Parancsnokságra, semmi kedve nem volt hozzá, főleg nem Al nélkül.

– Mit akar tőlem az az idióta? – kérdezte végül a fiatal fiú, miközben igyekezett annyi gúnyt és iróniát préselni a szavaiba, amennyi csak kitelt tőle. A hadnagy halványan elmosolyodott a szavak hallatán.

– Sétáljunk egyet, közben elmesélem – ajánlotta Riza, Ed pedig bólintott, majd elindultak kifelé a temetőből.

Riza röviden beszámolt az eltűnésekről, a sikertelen kutatásokról, a régi házról és arról, hogy az a néhány katona, akiknek sikerült élve visszatérniük, mit meséltek. Ed figyelmesen, érdeklődve hallgatta, hiszen a hírek még ide, a távoli faluba is eljutottak, bár a fiú nem szentelt nekik figyelmet. Nem akart belekeveredni, de úgy tűnt, ezúttal nem húzhatta ki magát. Roy Mustang ezredes a felettese volt, neki nem mondhatott nemet, bármennyire nem kedvelte is a férfit, aki gyakran úgy kezelte, mint egy gyereket.

– Az ezredes parancsba adta, hogy vigyelek vissza – fejezte be Riza a beszámolót. Már a poros úton haladtak a Rockbell-ház felé. – Szerinte jót tenne neked a küldetés, és elterelné a gondolataidat a…

Riza szándékosan nem fejezte be a mondatot, és Ed tudta, miért. És tudta, hogy az ezredesnek igaza van, bármennyire is fájt ezt bevallani. Az elmúlt fél évben belefulladt az önsajnálatba, az önostorozásba, hogy folyton önmagát hibáztatta. Tudta, hogy Al nem ezt akarná, de… Nem tudta, hogy tényleg jó ötlet-e belevágni ebbe az egészbe. De hát a parancs, az parancs ugyebár, és hacsak nem akart kilépni, amit nem szándékozott, akkor muszáj teljesítenie felettese utasítását. Végül bólintott.

– Igaza van, hadnagy – mondta Ed, és a nő szemébe nézett. A hangja komoly volt. – Csak várjon, amíg összecsomagolok.

~*~

Este volt, az égen ragyogtak a csillagok, mikor Edward Elric, vagy, ahogy a hadseregben hívták, az Acél Alkimista kiszállt az őt szállító autóból. A gépkocsi nem messze parkolt le egy erdő szélén, és a sofőr, a hadsereg egy tagja nem akaródzott tovább hajtani. Ed nem is kényszerítette a szemmel láthatóan riadt és zaklatott férfit, egyszerűen visszaküldte a Parancsnokságra, majd gyalog indult el a fák között. Ha jól emlékezett, márpedig a memóriájával sosem volt baj, akkor az erdőn túl kellett emelkednie annak a rejtélyes, régi épületnek, ahol a pletykák szerint kísértetek, szörnyek éltek, és egy sárkány rejtőzik. A fiatal alkimista nem hitt a szellemtörténetekben, bár azt el kellett ismernie, az ő kíváncsiságát is furdalták a titokzatos eltűnések. Elvégre emberek nem tűnnek el csak úgy a levegőben. Morogva gondolt az alig pár órával korábbi, kényszerű beszélgetésére Mustanggal, amikor a tábornok a lelkére kötötte, hogy lehetőleg élve térjen vissza, és ha lehet, hamar. Ed ugyan nem utálta a férfit annyira, amennyire az gondolta, de nehezen bírták ki egymást. Roy állandó jelleggel megjegyzést tett a fiú alacsony termetére, ami miatt Ed nem egyszer puszta kézzel óhajtott elégtételt venni felettesén. De nem tehette, legfeljebb szóban vághatott vissza neki, ami néha módfelett dühítette. Ennek ellenére természetesen kölcsönösen elismerték egymás érdemeit, de ha lehetett, Ed inkább nem találkozott a férfival, és igyekezett elkerülni. Még akkor is, ha belül mélységesen tisztelte.

Végre kiért a fák közül, és szeme elé tárult egy hatalmas, impozáns építmény. Látszott rajta, hogy nagyon régi, a falai néhol már omladoztak, de még így is gyönyörű látványt nyújtott a holdfényben. Inkább kastélynak tűnt, mint egyszerű háznak, legalább három tornya volt, amelyek az ég felé nyúltak. Ablakai hatalmasak voltak, üvegezettek, de mind sötéten ásított. A háztól jó messzire, de Edwarddal szemben, az út végén, gyönyörűen kovácsolt, fémből készült, díszes kapu magasodott egy kőből készült fal részeként, amely körülölelte a kastélyt, mint egy bölcső. Ahogy a szőke alkimista a kapuhoz sétált, azon belül egy mesés kertet pillantott meg. Ed felvonta a szemöldökét. Miféle szörnyeteg élhet egy olyan kastélyban, ahol ilyen kert található? Óvatosan a kapura tette a kezét, mire az nyikorogva engedett utat.

– Ezek szerint nincs bezárva – mormogta félhangosan, majd beljebb nyomta a kaput, és befurakodott a résen.

A kert valóban varázslatos volt, szépen nyírt gyep, formára vágott bokrok, virágágyások színpompás virágokkal és kövezett utak. Még egy hatalmas szökőkút is volt, amely egy hattyút formázott és a víz a madár csőréből és kitárt szárnyainak végéből csorgott az alant épített medencébe. Az alkimista felvonta a szemöldökét, majd megigazította magán vörös színű kabátját, és elindult a legszélesebb köves úton, ami a kastély főbejáratához vezetett. Közben fülelt, ide-oda tekintgetett, de egy árva lelket sem látott. Felnézett a hatalmas épületre, és ott, az egyik ablakban, mintha a sötét ellenére mozgást látott volna. De talán csak képzelte, talán csak a hold fényének villanását látta, így megvonta a vállát és haladt tovább.

Végre odaért az impozáns, fából készült ajtóhoz, amelyet gyönyörű, régi faragványok díszítettek. Edward magában megjegyezte, hogy bárki készítette is őket, volt ízlése. Valahogy ismerősnek tűntek, de nem emlékezett rá, honnan, bár az agya hátsó részében mintha motoszkált volna valami. Az ajtó közepén régimódi, fémből készült kopogtatót pillantott meg, és már emelte a kezét, hogy bekopogtasson, ám végül letett róla. Ha mégis egy szörnyeteg, vagy ártó lény lakik a házban, nem kéne felhívnia magára a figyelmet. Viszont ajtóstul sem illő berontani a házba, ám ez most vészhelyzet volt. Végül nagyon sóhajtott, és lenyomta a kilincset, majd kinyitotta az ajtót. A fából készült alkotmány nyikorgó hangot adott, úgy tűnt, már régen nem olajozták meg. A hang fülsértően visszahangzott végig a házon, ahogy a fiatal alkimista belépett a sötét, poros előcsarnokba.

Az előcsarnok hatalmas volt, a díszes márványpadlót egy valaha talán vörös színű szőnyeg fedte, amely azonban mostanra inkább tűnt szürkének a sok portól. A magas mennyezeten kristályból készült csillárt pillantott meg, amelyben körben gyertyák voltak, ám egy sem égett. A falakon sorban portrék sorakoztak, amelyek talán a kastély előző lakóit ábrázolták, ám Edward ezt nem tudta. A fiatal alkimista fából készült, sötét színű bútorokat pillantott meg, amelyeket szintén belepett a por. El sem tudta képzelni, hogy élhet itt valaki egyáltalán. Az egész épület elhagyatottnak tűnt. Lépett néhányat előre, léptei port kavartak a szőnyegen, és úgy tűnt, elindul körbenézni. Ha valóban itt tűntek el az emberek, csak maradt valami nyomuk. Ám még el sem ért az előtér közepéig, amelynek végében egy lépcsőt fedezett fel, amikor lépések zaját hallotta. Megállt, és fülelt. Nem az ő léptei voltak, valaki közeledett felé. Hirtelen fényt vett észre, előbb kicsit, aztán a fény egyre nagyobb lett. Edward teste megfeszült, ahogy jobb karját, amely automail volt, éles és hegyes pengévé változtatta. Felkészült rá, hogy ha kell, harcoljon az életéért. Hiszen nem tudhatta, mi közeleg, barát, vagy ellenség. Ember, vagy szörnyeteg. Bármi, vagy bárki lehetett, és jobb volt félni, mint megijedni. Támadóállásba helyezkedett, ahogy a fény elöntötte a lépcsőt, és a lépések hangosabbak lettek. Majd meglepetten ernyedt el, amikor megpillantott egy alakot, aki égő fáklyát tartott a kezében.

Az illető egy fiú volt, legalábbis Edward szerint, és nem lehetett sokkal idősebb nála. Haja – amelyet fekete fejpánttal fogott hátra – zöldes színű volt, és hosszú tincsekben hullott a hátára, egészen a derekáig. Ruházata fekete volt, amely egy, a hasát szabadon hagyó, ujjatlan felsőből, rövidnadrágból, felette valami szoknyaszerűségből és ujjatlan kesztyűből állt. A lábán nem viselt cipőt, hanem valami zoknihoz hasonló, testhez simuló anyagot, amelynek nem volt lábfejrésze. Arca gyönyörű volt, bőre fehér, szemei lila színben pompáztak. Ám a tekintete nem ígért túl sok jót, unottan, arrogánsan, ugyanakkor dühösen meredt az előtérben álló alkimistára, mint aki nem veszi jó néven a betolakodókat. Aztán megszólalt, ám szavai sem voltak kedvesebbek.

– Hm, ki gondolta volna, hogy már törpéket is küldenek – mondta, miközben végigsiklatta a tekintetét Edwardon.

Ed érezte, hogy a düh hullámokban tör rá. Gyűlölte, ha a mérete miatt cikizik, vagy ha csak egy halvány célzást is tesznek rá. Nem az ő hibája volt, hogy ilyen kicsi volt és nem nőtt nagyobbra, de az, hogy ezt még szóba is hozzák, már több mint sértő volt. Bal keze ökölbe szorult, miközben dühtől remegve nézett a lépcső tetején álló személyre.

– HOGY MERÉSZELSZ TÖRPÉNEK NEVEZNI?! – ordította dühtő vöröslő arccal végül a szőke, és támadásba lendült.